Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)
1878-09-11 / 208. szám
Szerda, 1878. szeptember 11. 208. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót".-'.. 43. sz. földszint Előfizetési dij: Peletre...........................? frt. Negyedévre...................... * n megjelenik Uz ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Bujdosik a Tisza, Bujdosik a Tisza le a rónaságon, Reménysége sincs, hogy valahol megálljon . Szomorú sorsa van : örökké csak menni, Soha se pihenni! Magam se vagyok jobb bujdosó Tiszánál, Előttem is hosszú, nehéz bujdosás áll; Szerető családban boldog pihenésem Tán soha se lészen ! A bujdosó Tisza, ha már meg nem állhat, Keserűségében a Dunába vágtat; Belé öli magát és szőke vizével Nyomtalanul vész el. Hátha sok keserű bánatommal szépen A Dunának venném fáradó lépésem. S mint a szegény Tisza, ha elérte medrét. Magam is úgy tennék ? . . . Jakab Ödön, A játszótárs. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A nagysága nem is látszik észrevenni, hogy a világon létezik-e egy Allen Gaston nevű teremtmény, ki az ő fiának játszótársa volt. Mintha soha sem lett volna az az idő, mikor ő nagysága finom fehér keze e göndör fürtöket simogatta. De Gaston megbocsátja a keservesen sújtott anyának, hogy fájdalmában nem törődik vele, az idegen fiúval. Nem, most már senki sem törődik vele, a cselédek elhanyagolják, cipőjét magának kell kitisztítni reggelenkint, a társalgónő néha egy pohár vizet hozat vele, néha nagykendőjét viteti maga után. Mindenki tudja s nyilván mutatja is viseletével, hogy ez a fiú most már csak olyan ideig-óráig tart lény itt e házban. Gaston jól tudja azt, hiszen lehetlen észre nem vennie, de nem panaszkodik, csöndes, hallgatag, mindenki iránt szíves és figyelmes. Néha aggódva gondol jövőjére, de hiszen mi lehet egy tizenhároméves fiú aggodalma ? Úgy látszik neki, mintha a nő, ki eddig pártfogója volt, nem hagyhatná el őt ezután sem. Róbert kedvéért, Róbert emlékéért gondoskodni fog róla ezután is. — Csak légy jó, légy hű és engedelmes, — hallja a távolból Gaston ama szavakat, melyeket anyja mondott a búcsúzáskor. Most sokkal gyakrabban gondol ismét anyjára. Visszasóvárog oda a rácsos erkélyű kis faházba s néha úgy rémlik neki, mintha már nemsokára indulna, mintha már útban volna, de mintha a kék hegyek oly végtelen messze feküdnének, hogy soha sem érheti el. Pedig úgy szeretne oda menni, oda borulni anyja ölébe s azt mondani: — Tudom, hogy csak a szegénység választott el bennünket. Nézd, én nem vagyok már gyermek, én sokat értek, tudom, hogy mit szenvedett a te szíved , de a kenyeret nehéz volt megkeresni annyi száj számára, mert sokan voltunk. Ha nem nézd, most itt vagyok én, és én is dolgozni akarok. Dolgozni ? Szegény fiú, mintha te tudnál valamit dolgozni! Mit tanultál te, amivel kenyeret lehet keresni ? Megdöbbentőn merül föl e gondolat a fiú fejében , hanem a gyermeklélek nem sokáig időz e komor gondolatnál, rózsaszín felhők röpködnek körülte s mintegy szárnyaikra kapják, úgy viszik tovább. Egy szép leány arc integet feléje, csodálatos álmok szállnak át a fiú agyán, Robert anyja nyájasan mosolyog reá s kitárja karjait: — Eiam! Oh, nem! Ő nagysága nem tárja ki karjait; nem mondja: »fiam«, nem is mosolyog, csak szórakozottan lebben át pillantása a fiún, mintha a temetés óta csak most először venné őt észre. Aztán még egyszer rápillant, most hosszasabban, de e pillantásban sincs semmi nyájas, semmi biztató, szokatlanul komor pillantás az, olyan, amilyen ő nagysága szeméből soha sem szállt még Gaston felé. És azt a felhőt sem látta még Gaston azon a befestett finom arcon s a megdöbbent fiú azt hiszi, hogy e felhőben ama gondolatot látja, mely tördöfés gyanánt járja át a gazdag úrnő büszke szivét: miért kellett meghalni az ő fiának s miért nem ennek a másiknak ? Ez a gondolat, úgy látszik, hogy ő nagyságát végre rávezeti egy másik gondolatra: mi történjék a fiúval ? Talán haza lehetne küldeni, véli a társalgónő, hiszen ő nagysága különben is már a szokott időn túl kegyeskedett őt itt tartani. Ő nagysága nem tud ennél helyesebbet s e szerint a társalgónő megbizatik, tudósítja Gaston anyját, hogy a fiúra immár nem lévén semmi szükség, haza fog bocsáttatni. A levélre valami Allou Marcéitól érkezett felelet, melyben a magyar úrnő értesíttetik szegény özvegy Allou Jakabné elhunytáról s egyszersmind ama körülményről, hogy négy neveletlen árva maradt Alleu Marcel sógor nyakán s a magyar úrnő bizonyára nem lesz oly kegyetlen, hogy az ötödiket is oda küldje egy szegény órás nyakára, kinek saját gyermekei számára sincs elég kenyere, mert a gyárban igen rosszul fizetnek s ha akad is egy kis külön munka hazulra, nehezen bírja elvégezni, mert a szemei nagyon megromlottak s nappal is alig lát, nemhogy éjjel látna lámpavilág mellett. Mindezt igen terjedelmesen négy egész lapon adja elő Marcel sógor, két ízben is alájegyezve, hogy »hódoló tisztelettel marad az úrnőnek legalázatosabb szolgája.« Igazán alázatosabb már nem lehet; minden során látszik a félelem, hogy ide küldenek a nyakára egy ötödik árvát, mikor azt a négyet sem bírja tartani. — Azt hiszem, a fiú hazaküldéséről most már szó sem lehet, — véli ő nagysága. A társalgónő is azt véli. A társalgónő mindig azon a véleményen van, a min ő nagysága. A fiút tehát haza küldeni nem lehet, annál kevésbbé, mivel az a gyanú, mely a társalgónő sokat tapasztalt fejében fölmerül, hogy Allou Marcel mester talán összebeszélt özvegy Allou Jakabnéval s az egész csak ő nagysága nagylelkűségének kizsákmányolására szőtt komplet lehet, — ez a gyanú is teljesen elvész, midőn megérkezik a hivatalos tudósítás a szegény aszszony haláláról a genfi canton hatóságától s az árvák fölszólíttatnak örökösödési igényeik bejelentésére. — A fiúval csinálni kell valamit, — véli akkor ő nagysága. Tökéletesen az a társalgónő véleménye is. Arra nézve azonban, hogy mit kellene csinálni, ő nagyságának egyátalán semmi nézete sincs még s úgy érzi, hogy fejében, mely most még üresebb, mint valaha volt, nem is fog találni soha semmi kisegítő eszközt. A társalgónő bátorkodik segítni ő nagyságán. — Talán a ház körül lehetne alkalmazni a fiút ? — tanácsolja. Ő nagysága nem érti jól. Mikép alkalmazni ? — Segíthetne Péternek. Péter az inas. Kissé öreges ember s ő nagysága említette már valamikor, hogy jó volna egy fiatal fiút fogadni melléje. Kissé csodálkozva tekint ő nagysága a társalgónőre, de nem szól semmit, csak hallgat s a tárgy ezzel abba marad. Hanem három vagy négy nap múlva ő nagysága maga előhozza. — Tehát azt hiszi kegyed, hogy azt a fiút alkalmazni lehetne Péter mellett? — Azt hiszem, hogy nagy jótétemény volna rá nézve, ha ily előkelő úri háznál nyerhetne állandó alkalmazást s azt hiszem, nagyon hálás is lenne értte. Ő nagysága mindamellett némi zavart érez, nem azért, mintha a múltak jutnának eszébe, ő nagysága egyátalán bámulatos könnyűséggel bír a múltak feledésében, kivéve azt a kis sírt, melyet soha sem bir elfelejteni, hanem mégis oly különösen esik ő nagyságának, hogy a ki még tegnap az asztalnál ült, az holnap ott szolgáljon föl az asztal körül^-^ Az eszme azonban nincs ellenére ő nagyságának. Francia inas, az valami kiválóan distingvált színt, ad az embernek, és a fiú igen csinos, valóban nagyon csinos , arany gombos barnavörös frakban, rövid, térdig érő zsemlyeszin bársony bugyogóban, csatos cipővel pompás kis apród volna. Ő nagysága képzeletében egész kedvteléssel legelteti rajta szemét. — Mit gondol, — kérdezi a hű társalgónőt, — illenék neki barnavörös frak aranyos gombokkal s térdig érő zsemlyeszin bársony bugyot ? — Gyönyörű volna, nagyszerű volna! — kiált elragadtatva a hű lélek, — semmi sem illenék neki jobban, semmi a világon! Ő nagysága bágyadtan mosolyog. Eia halála óta mindegyre bágyadtabb lesz ő nagysága mosolya, arcának kifejezése mindegyre szórakozottabb ; sokszor, midőn beszél is, úgy látszik, mintha gondolatai egészen másutt kalandoznának, vagy mintha egyátalán nem is léteznének s csak az ajk beszélne magától és mutogatná a gyönyörű apró fehér fogsort. Igen, az a fogsor még igazi, talán az egyedül igazi, amit ő nagysága még fölmutathat. (Vége köv.) Sárga rózsák. Karl Alfonz rajza. Talán két éve lehet, mikor egy este kedves, elmés öreg szomszédnőmhöz mentem, hogy néhány órát kellemes társaságában eltöltsek. Mivel szenvedélyesen szerette a virágokat, legnagyobb büszkeségem volt, neki a legszebb bokrétákat vinni és szerfölött örültem, ha oly virágot adhattam, melyet nem ismert vagy nagyon ritka; valaha ajándékom nemcsak örömet, de csodálatot is keltett. Midőn az említett estén szomszédnőmhöz beléptem, öreg urat találtam nála, ki egy éve nagy földbirtoknak lett tulajdonosává ; távol rokona hagyta rá azzal a föltétellel, hogy az ő nevét fogja viselni. Ez örökség átvétele óta az öreg urat Descondrates-nek hívták. Bemutattatá magát barátnőmnek és gyakori látogatásaival féltékenységet ébresztett bennem. Ők ketten hamar összebarátkoztak és esténkint triktrakot játszottak együtt. Némán köszöntem, hogy a játszmát ne zavarjam és csak befejezése után nyújtottam át a magammal hozott sárga rózsa-bokrétát. Rózsáim igen szépek voltak, és mivel ez évben heves esőzések következtében a sárga rózsák rosszul tenyésztek, az enyéim, melyeket tetővel védtem és egyedül nyíltak ki teljesen, nagyon feltűntek. Lorgeretné elragadtatással tapsolt. Descondrates úr nem szólt semmit, de elgondolkozott. Figyelmes csodálkozással néztem őt, anélkül hogy sárga rózsáim titokteljes befolyását sejtettem volna. De mivel Lorgeretné más tárgyra téríte át a beszédét, azt hittem, csalódtam. Descondraies úr azonban egyszerre félig búsan, félig vígan nevetni kezdett és így szólt: