Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)

1878-10-01 / 225. szám

Kedd, 1878. október 1. 225. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre.........................4 „ Meg­jelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölh­ívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlö­nye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizenötödik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője Vadnai Károly s tulajdonosa Tóth Kálmán jövőre is arra fordítják minden törekvésü­ket, hogy a »Fővárosi Lapok, a hazai művelt közön­ség kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, s kéri az előfizetések mi­­előbbi megújítását. Az október-decemberi évnegyed ára 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím­er: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Buda­pesten.« Gombos ur válópöre. (Elbeszélés.) irta Csiky Gergely. I. A nagy utca sarkán vegyes kereskedése volt, fényes aranybetűs feliratokkal ajtaja mindkét szár­nyán s ablakában oly ízlésesen rendezett kirakattal, hogy az iskolás gyerekek óra hosszat elandalogtak előtte. Nem is volt hazug szemfényvesztés, mit a ki­rakat bájai hirdettek a benn található gyönyörűségek felől. A­ki oda belépett, bizonyára nem jött ki üre­sen , mert nem volt a városban az a finnyás vén kisasszony, sem az a kritikus gazdasszony, ki ellene tudott volna állani az erős bűbájnak, melyet a vég­­hetetlen változatosságban kínálkozó jó és olcsó por­téka gyakorolt, rang és ízlés különbsége nélkül, min­denkire. Virágzott is Gombos Bálint úr vegyes kereske­dése, és a bejárás fölé festett egyszarvú, — mely me­rész leleményességgel, de kissé hiányos természetrajzi ismerettel görbenyakú paripából és ennek homlokán diszlő szarvas-agancsból volt furfangosan összealkotva, Gombos úr személyes utasításai nyomán — mondom, eme mesebeli egyszarvú symboluma lett a kalmári jólétnek még a hetedik utcában is. Sőt a szomszédos úri házak szakácsnői is tudomást vettek a szerény vegyes kereskedésről, és sokszor megesett, hogy sür­gős szükség esetén ott vásárolták be a sáfrányt, gyöm­bért és citromot, az utcabeli büszke fűszerkereskedő nagy megbotránkozására és méltatlankodására. És mindeme nagy forgalom és előkelő protek­ció dacára Gombos úr mégsem tudott boldogulni. Az a csatorna, melyen a pénz házába folydogált, bizony szűk egy csatornácska volt ahhoz a másikhoz képest, melyen valódi tavaszi áradásként kifelé zubogott. A bevétel sehogy sem akart a kiadás magaslatára emelkedni, és mivel Gombos úr oly áldott természetű volt, hogy mindenkinek, de legkivált a feleségének elfogadta tanácsát, azt is könnyű szerével hitte, hogy e különbséget legjobb kölcsön­pénzzel kiegyenlíteni, és a­mint elhitte, úgy meg is tette. Az adósság cso­dálatos módon gyarapodott, mely rossz szokásban kü­lönben minden adósság osztozik , de a szép menyecske minden vágya ki volt elégítve, és Gombos úr e fölött való örömében rendesen elfelejtette hitelezőit, legfö­­lebb azzal csitítva le meg-megmozduló lelkiism­eretét, hogy a nagy lutri minden húzására egy-egy promes­set vásárolt, minden ízben ama szent meggyőződéssel, hogy bizonyosan elüti a főnyereményt. — Rossz vége lesz ennek, Bálint, — szokta volt mondogatni Gombos Menyhért ur, a jubiláris városi írnok, midőn néha napján, boltzárás után együtt pi­pázott öcscsével a hátulsó szobában, mig a szép me­nyecske uj ruháját mutogatta az előkelő világ esti sétáló helyén, melyet a környékén szomorkodó nehány köszvényes fa kedvéért az újítók parknak, a konzer­­vativ­ hajlamnak azonban promenádénak neveztek. S Gombos úr bátyját is fölötte szerette, s mint tudományos foglalkozású férfiúnak, nagy tisztelője volt. Az ilyes megjegyzések tehát szeget ütöttek fe­jébe ; de a szeg csak addig maradt benne, mig a fia­­­­tal asszonyka haza nem jött sétájáról, s ragyogó szem­­­­mel el nem beszélte az álmélkodó testvérpárnak,­­ mennyien csodálták ma is szépségét, hányan jöttek utána, s mennyire irigylik mindnyájan az ifjabb Gom­­­­bos urat, ennyi szépség és jó ízlés egyedüli urát és­­ parancsolóját. — Az irigység beszél belőlük, — gondolá magá­ban Gombos úr, ha ilyenkor egybevető a világ beszé­dét és jóakaratú tanácsait — mikben a világ igen bőkezű — felesége ragyogó szemével és kipirult or­­­­cájával. — Szegény bátyám sem ment ettől az emberi­­ gyöngeségtől. De nem veszem tőle rossz néven , nem­­ én. Inkább sajnálom árva fejét. A­ki szomorú legény­­­­ségében megszürkül, megvénül, akármilyen tudomá­nyos férfiú legyen, mégis csak megsrüli, ha fárasztó napi munkája után otthon két ilyen fényes szem he­lyett vén nagynénje ráncos ábrázatra köszönti. Sze­gény bátyám, nem csoda, ha megirigyli az én boldog­ságomat. Gombos urnak tökéletes igaza volt ebben,mint minden öreg férjnek, kinek fiatal és szép felesége van.­­ Csakugyan irigyelték tőle a szép asszonyt sokan, és , ha épen Mennyhért urat igazságtalanul is gyanúsí­­­­tottá­k fekete érzelemről, akadtak elegen, finom­­ öreg urak és kecses urfiak, kik méltán magukra von­­­­ták Gombos ur szánalmát. Csupán az volt a különb­ség Gombos ur felfogása és a valóság között, hogy Gombosné asszonyság szintén meg volt győződve a pusztító hatásról, melyet bájai műveltek, és mint jó asszonyhoz illik, tökéletesen osztozott férjével a sze­rencsétlenek fölött való szánakozásban. A szánalom igen szép erény, gyöngéden enyhíti e szenvedők fáj­dalmát s könnyíti a boldogtalanok súlyos terheit. Gombor úr azonban csak közvetve vett részt eme nemes erény gyakorlatában, a­mennyiben hűségesen fizette a szabók és divatárusok véghetetlen számláit s csinálta egyre-másra az adósságokat. Végre egy fényes mosolygó tavaszi reggelen Gombos úr egyszerre, minden hosszas fejtörés nélkül megtanulta az erkölcstanárok ama tudományos téte­lét, hogy az erény, túlságosan gyakorolva, megszűnik erény lenni. Legalább azt mégsem tarthatta erénynek, minden jóakarata mellett sem, mikor felesége oly nagy mértékben átengedte magát a szánalom gyakor­latának, hogy e nemes indulattól lelkesülve, az említett mosolygó reggelen eltűnt egy középkorú vas­kos úrral, kinek a város szomszédságában nagy me­zei birtoka, tengernyi pénze, arany ékszere és négy­lovas hintája volt, — csupán amaz igen méltányos okból — a mint ily jószivű asszonyságról föl kell tenni, nehogy a középkorú vaskos úri szive meg­talál­jon repedni; mert ez öngyilkos hajlamát szóval és írásban ismételve kijelenté. Nem lehet mondani, hogy Gombos úr kelleme­sen lett volna meglepetve, a­mint a bevégzett tények teljes megmásíthatatlanságukban tudomására jutot­tak. Pesszimisztikus hajlamai egyátalában nem voltak, de legkivált nejének alakja oly verőfényes magasla­ton állt szegény öreg szivében, hogy még átsuhanó felhők sem vetettek oda árnyat soha. Hiszen maga nevelte fel őt, s nem amaz időtől fogva, midőn még első felesége életében mint szegény hontalan árvát örökbe fogadta, egész ama napig, melyen szivének és az egyszarvúnak úrnőjévé tette, szeme előtt nőtt fel viruló hajadonná; saját szemével látta napról napra felfedezni ritka szépségét, saját fülével hallotta min­den felől jóságának, szelídségének, okosságának ma­­gasztalását. Még tisztán látta — s aé­­hányszor idézte maga elé örömkényes szemmel rövid boldog­sága minden napján — a szép jelenetet, midőn a pi­ruló lány sirva és nevetve borult keblére s halkan s rebegő fülébe, hogy hálás, szerető neje, gyermekének jó anyja lesz. Az a jelenet sem mosódott még el em­lékéből, midőn egyik karjával szép menyasszonyát, a másikkal első házasságából maradt leányát ölelve, mindkettőt keblére szorítá, s mindketten hol egymást, hol őt csókolva, sirva esküdöztek, hogy őt örökre sze­retni, tisztelni és boldogítni fogják. Leánya meg is tartá esküjét,-------de a másik, a másik! Nem — az is megtartotta, az is boldogította őt. A rövid pár év alatt, míg neje volt, a mai szomorú napig, soha sem adott okot panaszra, mindent férje boldogságára tett. Legalább ő boldog volt s örömét találta benne, akármit tett neje. Könnyelműségét, kacérságát, fényűzését nem látta, a­mit látott, az sa­ját szerelmének visszaverődő fénye volt, és a káprá­­zat, mely elváltoztatá a valóságban hiúvá, romlottá fajuló alakot, boldoggá tette őt. Mélyen aludt ott, szé­pet álmodott, rázták, költögették néha, a­kik megso­­kalták álmát; de nem ébredt föl, hanem most önma­gától enyészett el a szép álom v­olt, miért enyé­szett el ? Miért ám ? Nem volt talán önmaga az oka ? Nem gondolhatta meg vén fejével, hogy a kényezte­tésnek egyformán rossz vége van kicsinyénél, nagyjá­­nál ? Hiszen lelke jó volt, legalább épen annyira haj­lott a jó, mint a rossz felé. Bölcs vezetés mellett, igazi okos szeretettel mért ne lehetett volna az ellen­kező irányba terelni ? De neki nem volt annyi esze, h°gy a gyönge virágot széltől, záportól megóvja; azt gondolta, elég ha gyönyörködik színében, illatában s igy is örökké csak számára fog virulni. (Folyt, köv.) Egy becsületes ember története. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. I. Poumier Ferenc nem épen ismeretlen iró volt. Bizonyos nagyon tudományos füzetben közölte ő aranyszájú szent Jánosról való értekezésének a felét. Csak a felét! Miért csupán a felét ? A tollban maradt volna-e ama szép művének másik része? Koránt sem. De a­minek meg kell történnie, megtör­ténik.­­ Az az agyon tudományos füzet egyszerre csak megszűnt létezni, ama fődolog hiányában, melyet a tu­dományosság ép úgy megkövetel, mint a háború. Oh, átkozott pénz! A szerencsétlen író bebizonyította ez alkalommal, mennyire igaza volt aranyszájú szent Jánosnak, az ő tiszteletreméltó előképének s érteke­zése tárgyának, midőn ez a többi közt a világ hiúsá­gát ostorozta szónoklataiban. »Hiúságok hiúsága! Minden csak hiúság!« Ez időtájban Poumier Ferenccel, ki oly közel járt a dicsőséghez, a bőség kezdett kacérkodni. Megismer­kedett egy vén román herceggel, ki oly sárga, aszott arcú volt, hogy bátran rá lehetett volna fogni, képén viseli családi okleveleit. Nos, e dunamelléki nábob föltette magában, hogy megismerkedik a francia iro­dalom szépségeivel, jóllehet már hetvenöt éves volt. Ferenc adott neki leckét húsz sollért óránkint. Oh, keleti bőkezűség! A derék fiatal­ember gyomorigénye teljes egy hónapon át ki volt elégítve; jókedvű lett s bízni kez­dett, mint a seregély a szőllőhegyen. Oh, de e bőség Ferencre nézve nem tartott tovább, mint a­míg a szü­retek tartanak. Újra úgy jelent meg a deákok negyedében, ahogy őt legutóbb látták, a­mikor még nem környezte a szerencse: kopott, hosszú fekete kabátot viselve, melynek zsebei legendáivá váltak. Olyanok voltak ezek a vén kabáton, mint Noé bárkája, mely mindenfélé­vel meg vola rakva.

Next