Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)
1878-10-01 / 225. szám
Kedd, 1878. október 1. 225. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizenötödik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője Vadnai Károly s tulajdonosa Tóth Kálmán jövőre is arra fordítják minden törekvésüket, hogy a »Fővárosi Lapok, a hazai művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október-decemberi évnegyed ára 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó címer: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Gombos ur válópöre. (Elbeszélés.) irta Csiky Gergely. I. A nagy utca sarkán vegyes kereskedése volt, fényes aranybetűs feliratokkal ajtaja mindkét szárnyán s ablakában oly ízlésesen rendezett kirakattal, hogy az iskolás gyerekek óra hosszat elandalogtak előtte. Nem is volt hazug szemfényvesztés, mit a kirakat bájai hirdettek a benn található gyönyörűségek felől. Aki oda belépett, bizonyára nem jött ki üresen , mert nem volt a városban az a finnyás vén kisasszony, sem az a kritikus gazdasszony, ki ellene tudott volna állani az erős bűbájnak, melyet a véghetetlen változatosságban kínálkozó jó és olcsó portéka gyakorolt, rang és ízlés különbsége nélkül, mindenkire. Virágzott is Gombos Bálint úr vegyes kereskedése, és a bejárás fölé festett egyszarvú, — mely merész leleményességgel, de kissé hiányos természetrajzi ismerettel görbenyakú paripából és ennek homlokán diszlő szarvas-agancsból volt furfangosan összealkotva, Gombos úr személyes utasításai nyomán — mondom, eme mesebeli egyszarvú symboluma lett a kalmári jólétnek még a hetedik utcában is. Sőt a szomszédos úri házak szakácsnői is tudomást vettek a szerény vegyes kereskedésről, és sokszor megesett, hogy sürgős szükség esetén ott vásárolták be a sáfrányt, gyömbért és citromot, az utcabeli büszke fűszerkereskedő nagy megbotránkozására és méltatlankodására. És mindeme nagy forgalom és előkelő protekció dacára Gombos úr mégsem tudott boldogulni. Az a csatorna, melyen a pénz házába folydogált, bizony szűk egy csatornácska volt ahhoz a másikhoz képest, melyen valódi tavaszi áradásként kifelé zubogott. A bevétel sehogy sem akart a kiadás magaslatára emelkedni, és mivel Gombos úr oly áldott természetű volt, hogy mindenkinek, de legkivált a feleségének elfogadta tanácsát, azt is könnyű szerével hitte, hogy e különbséget legjobb kölcsönpénzzel kiegyenlíteni, és amint elhitte, úgy meg is tette. Az adósság csodálatos módon gyarapodott, mely rossz szokásban különben minden adósság osztozik , de a szép menyecske minden vágya ki volt elégítve, és Gombos úr e fölött való örömében rendesen elfelejtette hitelezőit, legfölebb azzal csitítva le meg-megmozduló lelkiismeretét, hogy a nagy lutri minden húzására egy-egy promesset vásárolt, minden ízben ama szent meggyőződéssel, hogy bizonyosan elüti a főnyereményt. — Rossz vége lesz ennek, Bálint, — szokta volt mondogatni Gombos Menyhért ur, a jubiláris városi írnok, midőn néha napján, boltzárás után együtt pipázott öcscsével a hátulsó szobában, mig a szép menyecske uj ruháját mutogatta az előkelő világ esti sétáló helyén, melyet a környékén szomorkodó nehány köszvényes fa kedvéért az újítók parknak, a konzervativ hajlamnak azonban promenádénak neveztek. S Gombos úr bátyját is fölötte szerette, s mint tudományos foglalkozású férfiúnak, nagy tisztelője volt. Az ilyes megjegyzések tehát szeget ütöttek fejébe ; de a szeg csak addig maradt benne, mig a fiatal asszonyka haza nem jött sétájáról, s ragyogó szemmel el nem beszélte az álmélkodó testvérpárnak, mennyien csodálták ma is szépségét, hányan jöttek utána, s mennyire irigylik mindnyájan az ifjabb Gombos urat, ennyi szépség és jó ízlés egyedüli urát és parancsolóját. — Az irigység beszél belőlük, — gondolá magában Gombos úr, ha ilyenkor egybevető a világ beszédét és jóakaratú tanácsait — mikben a világ igen bőkezű — felesége ragyogó szemével és kipirult orcájával. — Szegény bátyám sem ment ettől az emberi gyöngeségtől. De nem veszem tőle rossz néven , nem én. Inkább sajnálom árva fejét. Aki szomorú legénységében megszürkül, megvénül, akármilyen tudományos férfiú legyen, mégis csak megsrüli, ha fárasztó napi munkája után otthon két ilyen fényes szem helyett vén nagynénje ráncos ábrázatra köszönti. Szegény bátyám, nem csoda, ha megirigyli az én boldogságomat. Gombos urnak tökéletes igaza volt ebben,mint minden öreg férjnek, kinek fiatal és szép felesége van. Csakugyan irigyelték tőle a szép asszonyt sokan, és , ha épen Mennyhért urat igazságtalanul is gyanúsították fekete érzelemről, akadtak elegen, finom öreg urak és kecses urfiak, kik méltán magukra vonták Gombos ur szánalmát. Csupán az volt a különbség Gombos ur felfogása és a valóság között, hogy Gombosné asszonyság szintén meg volt győződve a pusztító hatásról, melyet bájai műveltek, és mint jó asszonyhoz illik, tökéletesen osztozott férjével a szerencsétlenek fölött való szánakozásban. A szánalom igen szép erény, gyöngéden enyhíti e szenvedők fájdalmát s könnyíti a boldogtalanok súlyos terheit. Gombor úr azonban csak közvetve vett részt eme nemes erény gyakorlatában, amennyiben hűségesen fizette a szabók és divatárusok véghetetlen számláit s csinálta egyre-másra az adósságokat. Végre egy fényes mosolygó tavaszi reggelen Gombos úr egyszerre, minden hosszas fejtörés nélkül megtanulta az erkölcstanárok ama tudományos tételét, hogy az erény, túlságosan gyakorolva, megszűnik erény lenni. Legalább azt mégsem tarthatta erénynek, minden jóakarata mellett sem, mikor felesége oly nagy mértékben átengedte magát a szánalom gyakorlatának, hogy e nemes indulattól lelkesülve, az említett mosolygó reggelen eltűnt egy középkorú vaskos úrral, kinek a város szomszédságában nagy mezei birtoka, tengernyi pénze, arany ékszere és négylovas hintája volt, — csupán amaz igen méltányos okból — a mint ily jószivű asszonyságról föl kell tenni, nehogy a középkorú vaskos úri szive megtaláljon repedni; mert ez öngyilkos hajlamát szóval és írásban ismételve kijelenté. Nem lehet mondani, hogy Gombos úr kellemesen lett volna meglepetve, amint a bevégzett tények teljes megmásíthatatlanságukban tudomására jutottak. Pesszimisztikus hajlamai egyátalában nem voltak, de legkivált nejének alakja oly verőfényes magaslaton állt szegény öreg szivében, hogy még átsuhanó felhők sem vetettek oda árnyat soha. Hiszen maga nevelte fel őt, s nem amaz időtől fogva, midőn még első felesége életében mint szegény hontalan árvát örökbe fogadta, egész ama napig, melyen szivének és az egyszarvúnak úrnőjévé tette, szeme előtt nőtt fel viruló hajadonná; saját szemével látta napról napra felfedezni ritka szépségét, saját fülével hallotta minden felől jóságának, szelídségének, okosságának magasztalását. Még tisztán látta — s aéhányszor idézte maga elé örömkényes szemmel rövid boldogsága minden napján — a szép jelenetet, midőn a piruló lány sirva és nevetve borult keblére s halkan s rebegő fülébe, hogy hálás, szerető neje, gyermekének jó anyja lesz. Az a jelenet sem mosódott még el emlékéből, midőn egyik karjával szép menyasszonyát, a másikkal első házasságából maradt leányát ölelve, mindkettőt keblére szorítá, s mindketten hol egymást, hol őt csókolva, sirva esküdöztek, hogy őt örökre szeretni, tisztelni és boldogítni fogják. Leánya meg is tartá esküjét,-------de a másik, a másik! Nem — az is megtartotta, az is boldogította őt. A rövid pár év alatt, míg neje volt, a mai szomorú napig, soha sem adott okot panaszra, mindent férje boldogságára tett. Legalább ő boldog volt s örömét találta benne, akármit tett neje. Könnyelműségét, kacérságát, fényűzését nem látta, amit látott, az saját szerelmének visszaverődő fénye volt, és a káprázat, mely elváltoztatá a valóságban hiúvá, romlottá fajuló alakot, boldoggá tette őt. Mélyen aludt ott, szépet álmodott, rázták, költögették néha, akik megsokalták álmát; de nem ébredt föl, hanem most önmagától enyészett el a szép álom volt, miért enyészett el ? Miért ám ? Nem volt talán önmaga az oka ? Nem gondolhatta meg vén fejével, hogy a kényeztetésnek egyformán rossz vége van kicsinyénél, nagyjánál ? Hiszen lelke jó volt, legalább épen annyira hajlott a jó, mint a rossz felé. Bölcs vezetés mellett, igazi okos szeretettel mért ne lehetett volna az ellenkező irányba terelni ? De neki nem volt annyi esze, h°gy a gyönge virágot széltől, záportól megóvja; azt gondolta, elég ha gyönyörködik színében, illatában s igy is örökké csak számára fog virulni. (Folyt, köv.) Egy becsületes ember története. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. I. Poumier Ferenc nem épen ismeretlen iró volt. Bizonyos nagyon tudományos füzetben közölte ő aranyszájú szent Jánosról való értekezésének a felét. Csak a felét! Miért csupán a felét ? A tollban maradt volna-e ama szép művének másik része? Koránt sem. De aminek meg kell történnie, megtörténik. Az az agyon tudományos füzet egyszerre csak megszűnt létezni, ama fődolog hiányában, melyet a tudományosság ép úgy megkövetel, mint a háború. Oh, átkozott pénz! A szerencsétlen író bebizonyította ez alkalommal, mennyire igaza volt aranyszájú szent Jánosnak, az ő tiszteletreméltó előképének s értekezése tárgyának, midőn ez a többi közt a világ hiúságát ostorozta szónoklataiban. »Hiúságok hiúsága! Minden csak hiúság!« Ez időtájban Poumier Ferenccel, ki oly közel járt a dicsőséghez, a bőség kezdett kacérkodni. Megismerkedett egy vén román herceggel, ki oly sárga, aszott arcú volt, hogy bátran rá lehetett volna fogni, képén viseli családi okleveleit. Nos, e dunamelléki nábob föltette magában, hogy megismerkedik a francia irodalom szépségeivel, jóllehet már hetvenöt éves volt. Ferenc adott neki leckét húsz sollért óránkint. Oh, keleti bőkezűség! A derék fiatalember gyomorigénye teljes egy hónapon át ki volt elégítve; jókedvű lett s bízni kezdett, mint a seregély a szőllőhegyen. Oh, de e bőség Ferencre nézve nem tartott tovább, mint amíg a szüretek tartanak. Újra úgy jelent meg a deákok negyedében, ahogy őt legutóbb látták, amikor még nem környezte a szerencse: kopott, hosszú fekete kabátot viselve, melynek zsebei legendáivá váltak. Olyanok voltak ezek a vén kabáton, mint Noé bárkája, mely mindenfélével meg vola rakva.