Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-01 / 26. szám

­M■ Szombat, 1879. február 1. 26. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre........................ • 8 ^ Negyedévre.........................^ n Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Könnyű fájdalmat. (Elbeszélés.) B. Büttner Júliától. (Folytatás.) — Vigyázzon csak! — figyelmeztetett engem, — mint sápadozik Kékes, ha önnel bizalmasan cse­vegek. Tegnap is, mikor arcképemet átadtam önnek, ő nagy haraggal és sértődéssel egy gyilkos tekintetet vetett ránk s azzal kiszaladt a szobából. Apám ép jött haza, s a folyosón találkozott vele, s mert már is ismeri féltékenykedését, hát szép szóval vissza akarta hozni, de Kékes kézzel-lábbal ellenkezett, s utoljára is azt mondta, hogy el kell mennie, mert gyomorgörcse van. Persze, erre apa eleresztette őt útjára, hanem mennyit nevetett azóta azon, hogy Kékes a féltékeny­ségtől gyomorgörcsöt kapott! És az a bohó apa el is mondja ezt mindenkinek. Én pedig azért úgy ha­ragszom ! Magam is jót nevettem azon, hogy Kékesnek gyomrára mily rossz hatással van a szerelem, s ezután Ellával összebeszélve bármikor felkerestük együtt Kékest, ha jelen volt a társaságban, és részvéttel tu­dakozódtunk egéssége után. Persze az a mama háta mögött történt, mivel ő nem engedte volna meg így nyugtalanítani a szerencsétlen udvariét, ki iránt gyön­géd nőiességgel, mély részvétet érzett, s gyakran saj­nálkozott előttem felette, hogy úgy nem tud ural­kodni szívén, s annyira rabja érzelmeinek, az a sze­gény fiú! (csak úgy hüledez és sápad, ha Ellát meg­látja.) Őt pedig egyre azzal ostromolja, hogy anyai tekintélyével vigye ki Ellánál, mikép az az ő kezét el­fogadja. — Mert az a szegény, balga fiatal ember azt hiszi, — téve hozzá sajnálkozó nevetéssel, — hogy az anya árucikknek tekintheti gyermekét, kit a legtöb­bet ígérőnek eladhat! Azért hozza fel folyton azt, hogy mennyi vagyonnal bir ő, s hogy különb fogatot tartana Ellának, mint gróf Szamosvári, vagy Káldor a követ, vagy az alispán. Mintha Ella olyan hiú s kapzsi lenne, mint más leányok, és adna arra valamit, vagy mintha én Ellát oly tunyának s fényelgőnek ne­veltem volna, hogy az kénytelen lenne a férjválasz­tásnál csupán a vagyonra lenni tekintettel. Hisz én leányomat én azért szoktattam minden házi dologhoz, s azért szoktattam igénytelenséghez, hogy ha férjet fog választani, választhasson a kevés­bé vagyonos férfiak közül is. Mert a mai világban a gazdagság csaknem egyértelmű az aljassággal, és csak több al­kalmat­ud aljassá lenni annak, a­ki nem az. Én csak bánattal látnám, ha Ella szíve valami nagyvagyonú férfihoz vonzódnék. Több ízben nyilatkozott előttem Tárnokyné ehhez hasonlóan, és én nemcsak elbájolva, de szivemig meghatva voltam e kitűnő nő és anya nemes gondol­kodásától. Elragadtatva dicsőítettem is őt azért min­denfelé. — Volt is okod rá, — kacagott fel Klári néni, kötését félredobva s kissé piros kezeit egymásba kul­csolva, — mert hisz a közélet színpadán szereplő nők között, azokat, kik ügyesek az ámításban, csak úgy dicsőíthetitek épen, mint Thália felkent papnőit! Sőt igazság szerint azokat még jobban kellene imádnotok a színjátszás művészetéért, mint a színésznőket, kik a színpadon többnyire rosszabbul játszák szerepeiket, mint közöttünk az élet komédiásnői, kik szintén az élet kényelmeiért sokkal nagyobb művészettel s tö­­kélylyel adnak hősnőt, szerelmest, anyát, már a­mint szükséges. Ők mindig résen, mindig készen vannak titeket elbolondítani. S rosszul mondtam elébb, mert nem is orrotoknál fogva, oh, r­em ! hisz habfehér ke­zeiket féltenék az ily érintkezéstől, — de füleiteknél fogva vezetnek ide-oda kényük-kedvük szerint. Miklós hangos hahotára fakad, míg Bóra ked­ves sajnálkozással vonja végig kis kezét férje fején. — Szegény füleid­ ezer szerencse, hogy bajuk nem történt! — mondja enyelgve. Miklós ajkaihoz szorítja a részvétes kezecskéket. — Ügyes kezekben voltak azok, kicsikém, nem is éreztem a hablágy ujjakat, melyek azoknál fogva vittek egyenesen a házasság paradicsom-kertje felé. S igy vezetve, már a kapu előtt álltam, mikor az iste­nek újra latba vethették bűneimet, s úgy találhatták, hogy talán nem is érdemlem én meg azt a büntetést, a­mit rám róttak, s elégségesnek tartották, ha csak több ideig tartó kegyetlen, kínos fogfájást küldenek rám, heves gyuladással, daganattal, a­mi nemcsak az ágyhoz szegzett, hanem úgy eltorzította arcomat, mi­kép öreg ápolónőm alig győzte sajnálkozással és csodálkozással: »hogy igy el tetszett galádálni!« Tárnoky az első napokban meglátogatott s el­mondta azt is, hogy a nők megbízásából jött, mivel azok igen nagyon sajnálnak, sőt aggódnak is felet­tem. Mire én majdnem könyekig meghatva köszön­tem részvétüket. Később újra eljött Ella atyja s ak­kor igen sürgette, hogy vessek már véget ennek az állapotnak, s a gyulad­ás dacára huzassam ki fogamat s jöjjek mielébb hozzájuk. Hanem én nem tudtam magamat rá­szánni a műtétre. A halálbüntetésnek akkor sem vagyok barátja, ha azt másokon hajtják végre, nemhogy még saját énemnek egy részét­ fosz­­szam meg az élettől, ha az mindjárt rossz is. így aztán két hetet töltöttem szenvedve, tűrve, ha nem is békében, mint arról bizonyságot tehet öreg ápolónőm, ki együtt örült velem, midőn végre meg­­szabadultunk, én a bajtól, ő pedig, mind a kettőnktől. Tárnoky nem jött többször, de már is mentem őt, hogy mennyire szeles sas, s így biztosra vehettem, hogy csak azért felejtett úgy ide, pedig én vágyva vágytam tudni róluk, és a­mint kimehettem, első utam is hozzájuk vitt. Tárnokyné meleg részvéttel fogadott, ha kissé idegenebb is volt modorában. No, de nem találtam egyedül, mellette a pamlagon egy koros férfi ült, kit Dobos Antalnak nevezett, midőn minket egymásnak bemutatott. Akkor alig ügyeltem az előttem idegen vendégre s rövid társalgás után Ellához fordúltam, ki az ablaknál állt s duzzogva fogadta szavaimat, s közben csaknem sértődötten mondta, hogy csupán magamat okozhatom a miatt, hogy bajom oly hossza­san tartott. De mily boldoggá tett e duzzogással! Örömben,­­ gyönyörben úsztam, mert nem úgy ve­hettem-e azt a nyilatkozatát, mint vallomást? hisz nem azért, neheztelt-e ez az angyali teremtés, mert oly soká nem láthatott. No, a mama nem a szerelem önzésével tekin­tette elmaradásomat, ellenkezőleg ő még most is anyai gonddal aggódott felettem, s alig váltottam El­lával néhány szót, mikor azzal szakította félbe társal­gásunkat, hogy nekem az épen nem jó, ebben a rút, nedves időben még fél betegen künn járni, s ha én jó és saját javamat belátó akarok lenni, úgy még néhány napig őrizni fogom a szobát. — Mert, ha ön olyan könnyelműn bánik egés­­ségével, akkor nekünk kell arra gondot viselni, azért most is csak menjen szépen haza és ne mutassa ma­gát, míg ez a rossz idő tart. No, ugy­e Dobos, hogy ezt meg kell neki tenni ? Az utolsó szavakat már vendégéhez intézte, ki mellette a pamlagon hanyagul hátraveté magát, s miután megnézett engem monokliján át, azt leejtve nagy kegyesen mosolygott felém. — Igaza van nagysádnak; de az a kérdés, be­fogja-e azt látni fiatal barátunk is, hogy javát akarjuk ? — Belátni könnyebb, mint szót fogadni, — mondám s Ellára néztem; de mivel ő duzzogva for­dult el s még válaszolni sem akart, azért jobb nap reményében mihamar búcsút is vettem Tárnofeyék­­tól, ott hagyva Dobost, ki midőn távozásomnál kezet nyújtott, melegen biztosított­ barátságáról. Mikor Tárnokyné kölcsönösen bemutatott, nem igen érdekelt ez az új ismeretség, mert egyéb fog­lalt el , de mégis oly ismerősnek látszott előttem ez a Dobos Antal, csak azt nem tudtam elképezni hirte­­lenében, hogy hol láttam én már ezt a piros arcot, a­mit ez az ember visel? De a­mint elhagytam őket, eszembe jutott, hogy hisz én Dobost ismerem, és jól ismerem Pestről az »Arany sas«-ból, hol együtt szokott étkezni több kép­viselő társával. Ott peckes modorú, selejtes kvalitású vidéki celebritásnak tartották, s nevezték őt vándor-szín­­igazgatós, hatásvadászó »nagyszerű« mozdulataiért, phrázisaiért, a­mi végett mindig egész sora az ado­máknak volt róla forgalomban. Itt, — a­mint láttam — más szerepet osztottak neki. Lehet, hogy jobban ismerték érdemeit, s azért jobban is méltányolhatták. Vagy talán így a vidéken az irigység nem támadhat oly tömegesen a tekinté­lyek megrontására, mivel itt csekélyebb az egyének száma s igy az ítéletet könnyebben meg lehet vásá­rolni egy kis hivatallal, pártfogással, pénzzel, vagy csak dinomdánum-adással is. S Dobos itt aztán át is érezhette személyének teljes értékét, mert bármily hízelgő dicséretet hal­mozott is rá Tárnokyné, ő nem utasított vissza sem­mit. Még azt is, midőn Tárnokyné nekem úgy mu­tatta be őt, mint a megye díszét, s reménybeli főis­pánját, Dobos csak egy rövid, elégült kacajjal s ke­cses fejmozdulattal köszönte meg. (Folyt, köv.) Szent Cecília. (Olasz regény.) Írta A. Barrili. (Folytatás.) Y. Olyan a szív a szerelem nélkül, mint a világ nap nélkül. Képzelhetik-e önök ezt a magára hagyott gömböt e világító csillag nélkül, mely az élet forrá­sait melegíti fel számunkra ? Egy röpke példáját lát­hatják, egy futó fogalommal bírhatnak egy napfo­gyatkozás rövid tartama alatt. Ha a sugarak vala­mely sötét test által feltartva, nem érhetnek a földre, minden teremtett lény elhalványul, a szél metszőbben fő, a hideg és sötétség azt súgja önöknek, hogy sem­mik sem ott, hol a nap az úr, így sötétedett el az én lelkem, mikor reményem eltűnt, hogy Cecilia szeretni fog. Feleletére megresz­kettem, mintha fagy ért volna, bár előre tudtam s én idéztem föl. Olyan szívfájdalmakat éreztem, a­milye­nek csak egy éber lelkét gyötörhetik. — Isten veled, Cecilia, — kiáltok, — sohasem fogjuk egymást látni. — Miért? — kérdezé­s szomorú aggoda­lommal nézett arcomra. — Nem fogsz többé citerán énekelni? Zongorám nem fogja többé dallamaidat viszhangozni ? — Nem­, érzem, hogy meghalok; csak az fáj, hogy látlak; ha magam mellett látnálak, Erebus kín­jait érezném. Cecilia lehajtá fejét s kezeit térdein nyug­tatva, mozdulatlanul ült. Fölkeltem, kétségbeesett kézmozdulattal üdvözöltem, s gyorsan keresztülha­toltam a hullámon, melyen nem voltam visszatérendő többé. Haza mentem s felnyitottam szekrényemet; benne volt vagyonom maradéka, mintegy tízezer szeszterciusz, a­mi majdnem semmi volt Rómában folytatott életmódomhoz képest. Elbocsátottam a tá-

Next