Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-11 / 34. szám

ez kilépett, valamit kellene tenni, hogy ezt megaka­dályozzuk.« — »Erre csak egy mód van!« — feleli egy éh­es párttag. »Mi az?« — sürgetik jobbról-bal­­ról. — »Hát, mikor még én földbirtokos voltam, egy­szer a juhászom minden reggel beállít a szép hírrel, hogy ma három, ma öt birkám bulit el. Megunom a a sok rossz hirt s hogy ne halljam többé, mikor egy reggel megint jött mondani, hogy ismét két darab pusztult el, fogtam magamat s jól képen vágtam. Nem jelentett az aztán többé soha semmit.« * Panaszt kaptunk külső-kerepesuti lakóktól, kik — mint mondják — teljességgel nem látják az utcatisztítás áldását. A belvárost és Lipótvárost ötször is kitisztítják addig, míg a népszínházon túl egy átjáró­helyet sem csinálnak, noha az nem kerülne sem sok munkába, sem sok költségbe. Ott bokáig érő sárban kell átcammogni a kövezeten. A gyerekek meg oly sárban gázolnak az evange­lól iskolába s a Bezerédj­ utcai népiskolába, hogy alföldi faluk gyer­mekei sem látnak sokkal nagyobbat. Pedig hát ott is csak fizetik az adót, mint a belvárosban. * Rövid hírek. A királyi pár és Rudolf főherceg kétszáz forinttal, J­ózsef főherceg pedig öt­­vennel gyarapíták a közvacsora jövedelmét. — Kert­­beny Károly újra egy forintot küldött az irói segély­egyletnek Petőfi-fordítások jövedelméből. — Batt­hyány József gróf, saját kérelmére fölmentetett a mosonymegyei főispáni állástól. — Tisza Kálmán vagy tegnap este ment Bécsbe, vagy ma megy. — A dalárdák bizottság alakítását határozták el, az ezüst­­lakadalmi dalünnep rendezésére. — A közoktatási miniszter köszönetet nyilvánít Bugyis András ung­vári lelkész főesperesnek, ki nyolcezerforintos házát kisdedóvoda s népiskola alapítására ajándékozta, négyezer forintot adott ez épület átalakítására s tizen­kétezer fő alapítványt tett az abban tanító irgalmas nővérek biztosítására. — A primás-herceg a ferenc­városi templom főoltárának költségeire ajándékozta Ó­ Buda elleni ötezer forint követelését. — A sugár­úti klubban ma este fél hétkor Dömötör Géza tanár felolvasást tart »az állatok szellemi képességéről.« — A citera-klub szombat­ éjjel vidám táncestélyt tartott a Széchenyi-tér épületében; a siker főérdeme gróf Keglevich Ödön elnöké. — Dr. Poór Imre a nap nagy részét már ágyon kívül töltheti. — A mérnök­egyletben Gerster Béla érdekesen ismertető New- York állam csatornahálózatát, Péchy miniszter és Türr tábornok is hallgatták. — A dunai meddő jég­robbantások kísérlete 2400 ftba került a kormány­nak ; ez is kár a mai szűk időben. Szeghalomnál a Berettyó jegét, mint mondják, Zubovics Fedor több sikerrel robbantgatja dinamittal. — A népszínházi sorsjáték néhány hónapi munkájában legfőképen Kléh István fáradozott, s nem hiába, mert húszezer forintnál több a tiszta jövedelem. — Az újpesti izraelita nőegylet elnökének Spitz Fanni asszonyt, alelnöké­­nek pedig Schwarcz Emma asszonyt választék meg. — „Az asztraháni pestis“ című 30 kros füzetet adott ki dr. Kovách Imre. — A fővárosi árvaszék irodafőnökét, Hanzély Ignácot a belügyminiszter el­­bocsáttatá hivatalából; 32 éve szolgál s két kéteme­letes házat szerzett magának. — Az Oroszországba küldött dr. Rózsahegyi anyja, mint hivatalnok özve­gye, ötszáz forint nyugdíjat húz s ha fia áldozatúl esnék, a kormány nyolcszáz forintra emelné nyugdíját. — Tettey és társa a világtárlaton volt húsz darab díszes kiállítású könyvet ajándékoztak az orsz. tan­szermúzeumnak. — Stenzinger Alajos orsz. levéltári igazgató elhunyt 55 éves korában. * Kérelem. A miskolci árvíz­ sujtotta evang. egyház »Erdő szózatá«-t a nagytiszt, egyházak, fel­ügyelők, lelkészek és egyes jóltevőknek fölsegítő részvételre újólag is melegen ajánlván, tisztelettel felkérem: netaláni kegyadományaikat már csak az okból is, hogy azok a március elsején sajtó alá bocsá­­tandott évkönyvben felvétethessenek, hozzám f. hó végéig eljuttatni méltóztassanak. Miskolc febr. 8-án. Zelenka Pál, ev. lelkész. *** Népszínház. »A bácskai rezervis­­ták.« Eredeti látványos népszínmű dalokkal, négy felvonásban. Irta Varga János. »A bácskai rezervisták« tehát végre tegnapelőtt este berukkoltak a népszínházba, sokkal több dérrel­­durral, golyópattogással, mint igazi színpadi hatással; — de hát szoktunk-e mi alkalmi és látványos dara­boktól irodalmi becset kívánni? Az alkalmiság mú­zsája úgyis csak tiszavirág-életű műveket teremt s arra a három-négy estére, a­melyet betöltenek, elég jók, hogy megrnkassák, megkacagtassák, megtapsol­­tassák a karzatot. Különben »A­ bácskai rezervisták« nem esik egészen ebbe a kategóriába; szerzője tud tősgyökeres magyarsággal, a nép észjárását híven visszatükrözőleg s gyakran sok humorral írni s azok az alakok, melyeket a színpadon mozgat, ha nem is eredetiek egy csöppet sem,legalább természetesek. A darab »fénypontja« különben a harmadik felvonás vége: Bihács égése, (»a nagy összeomlással, »mint a színlap a kiváncsiakat előre izgató.) Egy bosnyák put­riba belecsap egy süstörgő, szikraszóró bomba, mire az egész gunyhó összeomlik,ss föltűnik a távolban a görög­tűzfényben lángoló Bihács, karcsú minarettjeivel, egy dombon szuronyszegezve rohanó Arroldi-bakákkal, a levegőben pedig világító golyókkal, shrapnelek­­kel. Lett e látványra olyan riadás a karzaton, hogy ha külügyminiszterünk hallja, bizonyára meggyőződik a­felől, hogy Magyarország (legalább a karzati Ma­gyarország) már egészen megbékült az okkupációval. Különben el is kellene mondanunk a darab meséjét, a­mi azonban egy kicsit nehéz volna. Mozgósítás híte a faluban; indulás Vinkócára; búcsúzás; tábori jele­net ; bosnyák támadás; bosnyáknak beállt magyar­ember bűnhődése; mindeneknek jórafordulása; haza­térés, békülés sat.; ezek az igen laza fonallal egybe­kötött jelenetek töltenek be harmadfél órát s mulat­tatják a közönséget nem épen rosszul. A szereplők: Tamásy, Tihanyi, Solymosi, Lukácsyné asszony, Szik­­lay Emilia k. a. sat., mindent elkövettek, hogy a darabot vízszinen tartsák, a­mi sikerült is. Ez előadás különösen arról nevezetes, hogy Sziklay Emilia k. a. a legnagyobb tapsot kapta egy oláh daláért, az összes színpadi pályája alatt aratott tapsok közt. Egész or­kán zúdúlt le a karzatról s a kisasszonynak ismételnie kellett a dalt. A nézőtér egészen megtelt. — 165 -1- A „bünhödés“ szóról. Tisztelt szerkesztő úr! A »Fővárosi Lapok« i. e. 29-dik számában a fővárosi hirek rovatának élén ezt olvastuk: »A nemzeti színházban a jövő héten is lesz drámai újdonság: egy Wilkie­ Collins-féle érdekes regény dramatizálása, mely nálunk is, mint a németországi szin­padokon »Magdolna« néven fordul elő. Fordította Kárffy Titusz: »Bünhödés« cím volt a kéziraton, de e nálunk hibásan használt szót a szinház mellőzte s igen helyesen. Csak Kölcsey »himnusz«-a óta jött átalános divatba a »bünhödés« szót a »lakolás« helyett használni. A »bün­hödés« szó tulajdonképeni értelme : a bűnökbe való nagyon is beleesés, nem pedig a bűnökért való lakolás.« — Engedje meg a t. szerkesztőség, hogy ez állítást a következőkép iga­zítsuk helyre. Nem tagadhatni, hogy a bűnhődni szó első nyelvemlékeinkben leginkább »peccare, vétkezni« jelentésben járatos, pl. »miglen nem bűnhődtek ő istenek személyek előtt, e jószágok ővesek vala« , usque dum non peccarent in conspectu dei sui, erant cum illis bona (Bécsi cod. 19. L); de e jelentés mellett ugyan­csak a régi irodalomban ott szerepel ama másik is: »poe­­nam solvere, lakolni,« pl. »az ki bines, binhedjék.« (Szál. Leveles tár. 58.1.) S hogy ez utóbbi jelentésben már a tizenhetedik században nagyon is használatos volt, tanú rá Molnár Albert szótára, ahol a bűnhődni szó latin egy értékeseinek ezek vannak odatéve: »peccare, delinquere, item, poenam litere, peccati reum fieri.« Ha tehát a nemzeti színház a Bünhödés címet azért mellőzte, mert ez nem tesz annyit, mint »bűnökért való lakolás,« akkor épen nem helyesen mellőzte. Egy füst alatt megemlítjük, hogy ugyan­csak a »Főv. Lapok« 24-dik számában olvasható amaz állítás, hogy »az újdondász, kintornás, bálanya szókat Pákh Albert csinálta az ötvenes években, hogy kigúnyolja velők a még akkoriban is nyakra-főre gyártott uj szókat,s oda igazítandó ki, hogy a kintornás nem lehet Pákh Albert készítménye, mert a kintorna már a codexirodalomban előfordúl, s kintornás, kintornál mint tájszó föl van jegyezve a Tájszótárban s a Nyelvőrben is (III. 373.) Szarvas Gábor:­­ Petőfi egy gyermekkori pajtása : Sárkány Sámuel, nyug. ev. főesperes és pilisi lelkésztől, ki költőnek Aszódon négy évig tanuló-, lakó- és hálótársa volt, nagyérdekű sorokat közölt e napokban a »Hon.« Sárkány és Petőfi 1835-től özvegy Neumanné asszonynál laktak, kinél élelmezésök is volt. »Egykorúak voltunk, — írja a régi pajtás, — apró, vézna gyerekek. Sokszor összecivakod­tunk egymással tanulás és játék fölött. Sándor semmiké­­képen sem volt rábírható a halkhangol tanulásra, csak azért is lármázott, deklamált — mert minket többieket boszant­­hatott vele, úgyhogy kénytelenek voltunk bedugott füllel ülni könyveink fölött s magolni a latin szavakat. Különben nem soká szekírozott minket, laktársait, a tanulás mellett, hamar sarokba dobta a könyvet s szétnézett játszó pajtá­sok után. Koren István tanárunk pedig szigorúan megkö­vetelte a lecketudást, a­minek azután Sándorra nézve na­gyon sokszor az volt a következése, hogy nem tudván a feladványt, bentmarasztaltatott s abszentáltatott az ebédtől, úgy hordtuk neki fel titokban a kenyérporciókat, mikor a délutáni órákra felmentünk iskolába. Egyébiránt elég talá­lékony esze volt arra, hogy a koplalás ellen biztosítsa ma­gát. Mikor a professzor ur, mint akkoriban még nőtlen ember, ebédelni ment s Sándorra rázárta a klasszis ajta­ját, ez kibújt a rácsozatlan ablakon s fölszedegette a ház melletti kertben a professzor ur sárgarépáját meg kalerá­­biját, úgyhogy a jó tanár csak akkor vette észre a kert­nek nagy pusztulását, a­mikor látta, hogy nincs télire el­tenni való zöldség benne. Volt is azután nagy inquizíció a fölött, hogy kik lehettek azok a nebulók, a­kik ezt a go­nosz pusztítást elkövették, de biz annak gazdája csak nem akadt. A milyen élénk véralkatú, épen olyan kötekedő és hirtelen haragra lobbanó is volt Sándor. Belekötött magá­nál nagyobb fiúkba is s a kivel nem birt, azt meghajigálta, megverte messziről — találó gúnyszavakkal. Nagy passzió­val űzte a hólabdázást, meg a hó­embercsinálást. Szép hold­világos estéken olyan hó-óriásokat építettünk a házak Vidék. ** Kolosvártt a negyvenes és ötvenes évek egyik kedvelt színésznője . Boér Jánosné asszony, szül. Csacsinovics Zsófia elhunyt 56 éves korában. Eszter­gomban 1841-ben lépett a színpadra s két év múlva férjhez ment Boér Jánoshoz, ki később a kolozsvári színpad kedvelt apaszinésze lett. Neje, fiatal korá­ban, sok tapsot kapott énekéért és játékáért. Később az anyaszerepek szakmájában működött s a­­Tücsök­ben Fadette anyósát sokszor dicsérték. Férje jelenleg a kolozsvári színház buzgó hivatalnoka. Két tehetsé­ges színésznőt nevelt a színpadnak: Boér Emma asz­­szonyt és Boér Hermin kisasszonyt. ** Hencida biharmegyei községből Janka Sán­dor iparos Lajos-napkor csinos szalmakalapot kül­dött Kossuth Lajosnak s nem kapván választ, kérde­zősködött, hogy ajándéka megérkezett-e? Kossuth jan. 24-én válaszolt neki, hogy nem emlékezik rá, de olybá veszi, mintha megkapta volna s köszöni. A kül­deményt azonban ne ismételje, mert ha ez az ajándék annak jele kívánt lenni, hogy a házi ipar ama vidé­ken lendületnek indult, erről úgy is van tudomása s csak azt óhajthatja, hogy e lendület tartós legyen; ha pedig az a gondolat támadt a küldőben, hogy ő e kalapot viselni fogja, arra azt felelheti, hogy ő gyászt hordván, szalmakalapot nem visel soha. A levél hang­jából az látszik, hogy efféle küldemények csak teher a nagy hazafinak. ** Vidéki hirek. Tétényijén vasárnap gyász­misét mondtak báró Eötvös Józsefért s a környékből sokan gyűltek össze. — Békésmegye hölgyei az ezüst lakodalom alkalmával hódoló feliratot küldenek a királynénak. — Kassán a jövő hóban érdekes hang­verseny lesz: Patti Carlotta, Grün és Löwenberg he­gedűművészek , de Mank gordonkavirtuóz közremű­ködésével. — Debrecenbe Tóth András szűrszabónak hatvanöt forintot küldött a monacói fejedelem, hogy szállítson értte neki egy szép magyar szűrt. — Bok­­szin Miklós méhkeréki görög lelkész e ha­­­dikán tartá esküvőjét Szántay Mariska kisasszonyával. — Kolozsvárit Hetényiné Komáromi Mari asszony köz­tetszést aratott a »Stuart Mária« címszerepében, s Hetényi szintén, mint Mortimer. — Az »Alföldi iparlap« szerkesztésétől Gelléri Mór, majdnem­ ötévi működés után visszalépett s a kiadók e közlönyt az ő fővárosi iparlapjába akarják olvasztani. — A hont­­megyei alispán azt sürgönyözte fővárosunkba, hogy a Paczolay állapota súlyos, de nem egészen remény­telen. — Az erdélyi román nép­művelődési egylet közlönye a »Transylvánia« megszűnt. — Baracskán (Barsban) Kelecsényi Zsigmond földbirtokos elhunyt, 93 éves korában. — Az esztergomi prímás ezer forintot külde a szakolcai gymnáziumi segélyegylet­nek, háromszázat a pesti kath. legényegyletnek, ezeret a pozsonyi zeneegyletnek, kétszázat a ghymesi iskolá­nak s százat-százat az esztergomi kisdedö­vő egyletnek s a himburgi kápolnára. — Ojtozban a főispán orvos-rendőri vizsgáló kart állított, mely az Orosz­országból jövő utasokat nem bocsátja be. — Az újvidéki „Zastava“ évi segélydiját Ristics szerb miniszter leszállító ezer aranyról hatszázra; de egy szerb lap szerint: kap kárpótlást a muszkáktól. — Bogyiszló, hol az árvíz hatvan házat tett tönkre, s hétezer holdon áll a viz, könyöradományt kért a ki­rálytól. — Félegyházán 1877 junius 26-dika óta a­­ roncsoló torokb­b ezernyolc gyermeket pusztított el; s fájdalom­, egy egész nemzedék. — Tokajban egy te­­­­kintélyes polgár: Graselly Eduard agyonlőtte magát, s nem tudni mi okból. — Szaplonczay József m.-szi­­geti törvényszéki elnök, előre haladt kora miatt, be­nyújtó lemondását. — M.-Szigeten Petrovics Lajos előtt vezető országút közepére, hogy másnap reggel mind megszilajodtak tőlök az arra menők lovai. A hol tiszta hó­lapot talált, hanyatt vetette magát bele, szétterjesztett ka­rokkal s gyönyörködött a saját alakjának fa csimilé­jén, de ha ezután elővettük, hogy arccal fektessük a hóba s arc­­kép-lenyomatot csináljunk bele, addig viaskodott, mig va­lakinek a karjába bele nem harapott s megszabadult. Alak­jára nézve vékony, hosszúnyakú, előre hajlott termete volt. Télen is kihajtott inggallért viselt. Beszédében nagyon ész­revehető volt az orrhang; haja fekete, éles; oly híven áll előttem arca, alakja, hangja, modora, szokásai, mintha teg­nap láttam volna utoljára. Ha megszólalna ajtómon kivül, most is rögtön felismerném hangjáról, hogy az Petőfi Sándor. Sőt az 1847—48-dik évből telkembe vésett arckifejezése, vonásai és viseletére is oly híven emlékszem, hogy csakis fájdalommal nézhetek megjelent arcképeire, melyeknek egyike sem adja híven vissza őt. Selmecen, Pozsonyban még többször találkoztam vele majd mint hazatérő baká­val, majd mint vándorszínészszel. 1847—48-ban Pesten, többnyire esteli órákban, a Komlókertben jöttem össze vele, hol ő a tizek társaságában vacsoráit, vagy jobban mondva, egy pohár veres bor mellett üldögélt. Soha sem láttam más italt előtte. Ha jó estét mondtam neki — oda nyújtotta poharát: »Igyál pajtás a boromból!« Különben ekkor már magas régiókban hordta őt a költészet pegazusa. Rendesen szótalan, magába mélyedt volt s csak ritkán vetett oda egy­­egy csipős sarkastikus észrevételt. Átmeneti korszaka volt ez az ő magasröptű szellemének.«

Next