Fővárosi Lapok 1879. április (75-99. szám)

1879-04-08 / 81. szám

. Kedd, 1879. ápril 8. 81. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. FélévreElőfizetési dij: 8 frt. Negyedévre .......................4 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril.júniusi évnegyedére felhívjuk mindazok figyelmét, kiknek előfizetése már­cius végén lejárt. A lap szerkesztője: Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán elkövet­nek mindent, hogy — jeles munkatársaik segélyével — folyvást oly napi közlönyt nyújtsanak, mely kielégítse, érdekelje a művelt közönséget. Az »Athenaeum« társulat pedig a »Főv. Lapok« csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik. Előfizetési ár év­negyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A posta­­utalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapesten.“ Önerej­én. (Elbeszélés.) B. Horváth Miklóstól. I. Pál komornyik körülbelől olyan állást foglalt el a rátóti ősi kastélyban, mint bizonyos bútordara­bok : ama régi almárium, az a nehéz velencei tükör vagy amaz ódon zenélő fali óra, melyeket soha meg nem mozdítanak helyükről, s melyek, mintha csak arra a célra készültek volna, hogy fölmentve minden hurcolkodás alól, ama vidéki kastélyban szolgáljanak nemzedékről nemzedéket. Mint mondom, Pál gazda állása nagyon hason­lít e régiségekhez, a­mennyiben őt sem mozdították el soha a kastélyból, s mint annak egyik legrégibb bú­tora, ő is ott szolgált, isten kegyelméből, már két nemzedéket. De a­mi ő egykor volt, az hagyján, — gyer­mekjáték az ő jelenlegi állásához képest, mert vala­hányszor az idősb táblabiró, Rátóti elutazott, Pálnak az ő megmozdíthatlan minőségében, gazdája fiát Miklóst kellett szolgálnia, é­s itt a bökkenő; ez teszi állását oly nehézzé. Két gazdát szolgálni valóban nehéz, de hát még olyan két gazdát, kik életnézeteikben, meggyőződés­ben s gondolkozásban annyira lényegesen különböz­nek egymástól, mint Rátóti Bálint különbözött fiától, Rátóti Miklóstól. Bálint feudális elvekben megcsökönyösült táb­labiró volt, ki büszkeségét ősi címerének heraldikai jelvényeire fektette; jogi fogalmait a Verbőczi hár­mas könyvéből merítette volt, szivében elavult családi hagyományokat ápolt; a nevelési rendszer leghatha­­tósabb eszközeinek ama rugékony galyákat képzelé, melyeken mogyoró terem ; s a konzervatív nézeteket oly változhatlan bölcsességnek tartotta, mit sem idő, sem körülmények meg nem cáfolhatnak. Miklós már más ember volt, mint atyja. Módo­sította nézeteit a rohamosan haladó korhoz. Sok tekintetben új elveket cserélt az elavultak helyett, mert a negyvenes évek lobogói valóban új tanokat is hirdettek, elég érthetőn, hogy a kevésbbé elfogultak megértsék, s oly ellenállhatlan varázszsal, hogy len­dületet adtak még oly köröknek is, melyekről ezt senki sem gondolta volna. Honnan jött, honnan eredt e zaja a termékeny eszméknek, a szabadabb gondolkodásnak s mi készí­tette úgyszólván elő egy szebb jövő sikereit? A leve­gőben volt-e magva, csirája, a nagy szivekben s az agyban fogamzott-e önállóan ? Kétségkívül ott! Mert láttuk Széchenyit és Wesselényit: az egyiket követni bölcs mérséklettel a kor intő szózatát s a másikat szilaj hullámként fölkorbácsolni a vele azonos elemeket és szétrombolni érckarokkal ama zsilipeket, melyekről víz folyt volt a saját osztálya malmaira. S ilyen nagy Széchenyi habár csak egy volt, s ilyen végletekben gyönyörködő Alkméne fia, mint Wesselényi, szintén csak egy, de akadtak utánzói bőven mind a kettőnek, kik a megrögzött előítéletek­kel szakítva, népszerűbb elveket követtek. Rátóti Miklós, a szabadalva úr, merő ellentéte volt atyjának, ki a haladó korral soha nem paktált, egy talpalatnyi tért soha föl nem adott, s ha megál­líthatta volna a napot, mint Józsué, leghelyesebb művének bizonyára ezt tekinti. Ezért volt oly nehéz Pálnak két gazdát szol­gálni, Bálintot és Miklóst, kiknek igényeik és köve­teléseik merőben ellenkezők volának. Szerencséje, Pál gazdának, hogy csak akkor kellett teljesítnie komornyiki szolgálatokat Miklós körül, midőn Bálint elutazott, nem pedig egyszerre s ugyanegy napon , különben megbomlott volna az esze, nem annyira a sok, mint a különböző teendő miatt, — mert ezt lehetne mondani, a­mi az egyiknek ínyére volt, a másiknak nem tetszett, s a miért az egyik megdicsérte, a másik bizonynyal megszidta volna. Pál tudta s úgyszólván evangélium gyanánt tiszteletben tartotta, hogy bejelentés nélkül senkit se ereszszen be nagy-rátóti Rátóti Bálint ő nagyságához — s Pálnak vén napjaira meg kellett tanulnia ama más szabályt is, hogy Rátóti Miklóshoz formaszerű beje­lentés nélkül mindenki, bárki fia legyen, sőt a legsze­gényebb is beléphet. Pál jól megjegyezte volt magá­nak, hogy Bálint mindig otthon van nagyurak látoga­tása alkalmával, ha még oly beteg volna is, és soha sincs otthon közönséges embereknek, ha­bár gyöngél­­kedése következtében reggeltől estig ki sem mozdult volna szobájából — s­em. Pálnak ezt a szabályt is ki kellett küszöbölnie emlékezetéből a Miklós szolgálatá­ban, s annak merő ellenkezőjét követni, tudniillik azt, hogy semmi szín alatt senkit el ne utasítson, még az esetben sem, ha gazdája valóban beteg találna lenni, nehogy alsóbb rangúak szeszélynek, gőgnek vagy le­nézésnek magyarázzák. Bálint megkövetelte, hogy a kastély­park ajtaja csukva legyen, s ő maga is csak ritka esetekben érint­kezett a néppel, mint az Olymp istenségei, kik csak ritkán szálltak alá; Miklós pedig nagyon megnehez­telt volna, ha valaki kizárja a népet kastélykertje szabad élvezetétől. Bálint úri jognak vindinkálta a botbüntetést. Miklós ellentétbe helyezte magát még a megyei tisztséggel is, ha ez jobbágyai fölött gyakorolni akarta a barbár jogot. Mint ebből láthatjuk, kis emberekben is mutat­kozott már némi fogékonyság magasztosabb eszmék iránt, s különben korlátolt elmék is gondolkoztak immár az emberi jogok fölött, habár nem oly mérv­ben, a­mi egy Jean Jaques-ot vagy a legújabb kor követelményeit kielégíthette volna. Rátóti Miklós anyja a legbüszkébb belnő vidék­­szerte, azt mondhatnám hetedhét országon: igaz, hogy ősrégi nemzetség volt, s az ember csak azt nem tudta, hogy Árpádtól származtatja-e magát vagy a hét vezér származott-e valamely dédanyjától?Voltak emberek, kiket észre sem vett, másokat csak alig, s az Estorások utódait csak annyiban tekintette volna rangban egyenlőknek, ha hiteles másolatban doku­mentálják , hogy e vitéz nemzetség őse Árpáddal együtt jött e hazába. Önkényt érthetőleg, a mód nélkül gőgös asz­­szonyság előtt aztán senki sem állhatott meg, ha csak nem »primae occupacionalis­« ő csak férjét állította annak,­­ noha a rossz világ tagadta, hogy az lett volna. Szerencséjére Pálnak, úrnője vidéken nem foga­dott látogatókat, különben közönséges embereknek egyszer-mindenkorra azt kellett volna jelentenie, hogy úrnője meghalt s bebalzsamozták. Nagy­rátóti Rátóti Malvin gyűlölte az újításo­kat, s meg nem foghatta, hogy kedves fia mikép szo­ríthat minden emberrel kezet, s ha a leereszkedő szi­­vesség e nemével utóbb megbarátkozott, ez csak onnan eredt, mert gúnynak tekintő fia részéről, far­sangi bohózatnak a plebejus markokkal szemben. Miklós egyetlen leánya is, Matild, mintha örö­költe volna atyja érzelmeit. Mit mondok­ valóban megtisztulva minden salaktól azok, csak e fiatal hölgy szívében és lelkében emelkedtek igazi érvényre. Min­tája volt az előítélet nélküli emberbecsülésnek és lelki nemességnek. De mint ama virágok, melyeknek illatos kelyhei csak az éj magányában feslenek föl, titokban és rejtve fejlődtek volt magasztossá és dicsővé jobb érzelmei. Bájos volt külseje, a rózsa pírja ömlött el arcán, de a bimbó csirája nem oly zárkózott, mint ama fiatal hölgy kedélye. Megdobbant-e már tompulatlan szíve, ölelt-e már eszményképet rajongó képzelődése?, s ha igen, ki az a férfi, kinek elgondolására a mohó pirulás és elsápadás rendre váltakoznak orcáin ? Az első szerelem korszakában egy még egészen ismeretlen érzelem újdonsága idézi elő a szemérmes pirulást a leány arcán; kétségkívül csak ez, s egyéb semmi sem; de Matild arcán a pir sokkal égetőbb, mint ha csak az első szerelem újdonsága egymaga idézte volna elő, s mint ha nem egyszersmind bizonyos tilalmak volta. Mintha önmagában bízva s mégis habozva kérdezné: ha szabad s ha voltaképen nem bűn­e ama férfi emlékével foglalkoznia ? amaz ifjúval, kit alig kétszer látott, s kitől senki sem tiltotta el,— mert senkinek sem jutott volna eszébe, hogy lehetsé­ges, vagy bárcsak képzelhető is legyen! Amaz ifjú, kibe e gyermekleány beleszeretett, alig merem kimondani (noha már nem a negyvenes években élünk s fölvilágosultság tekintetében egy szá­zadot haladtunk előre,) amaz ifjú, Matild rangjához képest oly alant állott, hogy a büszke Malvin vagy nem vette volna észre, vagy — ha figyelmére mél­tatja, s észreveszi, — megbotránkozásában azonnal görcsöket kapott volna. De ne előzzük meg az eseményeket, s ne lep­lezzük föl a fiatal leány titkát, mit oly szemérmesen rejteget, habozva, ha hibának bélyegezze-e a fenséges gyönyört, mely észrevétlenül lopódzott szivébe, mely oly szeplőtlen, s menti minden salaktól, s melyet bűnéül róna föl a világ, s melyért irgalmatlanul kár­hoztatnák szülei. (Folyt. köv.) A Suzanne férje. (Francia elbeszélés.) Irta George Vautier. (Folytatás.) Megrezzentek idegeim. Ő rám nézett. Nem tudom, mily kifejezést ölthetett arcom, de e találko­zás és különösen e vallomás, a­melyre a körülmények e vidám kedélyű, de szánalomra méltó embert ösztö­nözték, engem nagyon meghatott. Ő nem ismerte legkevésbbé sem a fölindulásom okát s nyugodtan folytatá: — Mindjárt akkor észrevettem ingerültsége­det, mikor Gontran a nőd mellett elhaladt. Ej, ej, illik-e barátot gyanúsítani ? Erre lesütöttem a szememet. — Ejh, hiszen te hol elsápadsz, hol elvörösedel, te lázban vagy. Nos, én pár szóval megvigasztalhat­lak. Feleséged divatárusnőjénél van. Én jól ismerem ezt a házat. Jeanne nemcsak jár ide, de egész napon át is elidőzget ott. Hja, ha az asszonyok az ő rongyaik­kal foglalkoznak, minden mást elfelednek. Aztán jóízűen, vidáman kacagott s én csak bá­multam őt. Nem tudtam hamarjában, szánjam-e vagy irigyeljem? Jól tudtam én, hogy Jeanne hol tölti pár éven át délelőttjeit.

Next