Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)
1879-05-01 / 100. szám
Csütörtök, 1879. május 1. 100. szám, Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 frt. Negyedévre ...................4 „ Megjelenít az ünnep utáni napokat kivéve .mindennap. FŐVÁROSI LAPOK, SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A színfalak mögött. (Elbeszélés.) Irta F. Gyújtó Izabella. (Folytatás.) S ezzel elsietett. Az ellenkező oldalon egy nő jelent meg, suhogó selyemruhában, melyre kis fehér kötényke volt tűzve, jeléül, hogy alárendelt személyiség. — Sephine! — szólítá meg őt Karola s francia nyelven ugyanazt kérdé tőle, mit imént az öreg szolgától. — Milles pardons, chére haronnesse, — felelt a komorna, — de contesse Baldinenak leszakadt egy fodor a ruhájáról, aztán tudja, minő türelmetlen, hogyan haragszik ha várakoztatják, sietnem kell, lehetetlen szolgálnom. Még egy s azután meg más cseléd jött, de bármennyire sajnálták, hogy nem szolgálhatnak Karola bárónőnek, nem tehették, mindnyájan nagyon el voltak foglalva. Az utolsó visszautasításnál Karola haragosan felkapta fejét, egyet toppantott kis lábával s többé senkire sem várva, elindult egyedül. Szilárd léptekkel haladt át a kastély kivilágított előterén s indult neki a parknak, de amint a fasorba érkezett, hol a százados fák alatt a fényes kastélyhoz képest olyan borzalmas sötétség uralkodott, egyszerre megállott, összeborzadt, aztán sietve visszafordult, levetette magát egy, még a világos körön belül levő kerti padra, kezeibe rejte arcát, keserves zokogásba tört ki s nem vette észre azt a sötét árnyat, melyet egy magas férfi alakja borított reá. Minő ellentét, gondola Zoltán,részvéttel tekintve a zokogó leányra, amott a mesés fényárban tündöklő kastély, telve mulatók vidám zajával, a kik mindannak bőségében úsznak, mit rang, vagyon s finom, választékos ízléssel bír mutatni, itt meg az elhagyott, mellőzött árva, kire nem gondol senki, aki még egy cselédet sem talált, hogy őt magányos számkivetése helyére kisérje. Amott harsogó zene, élénk csevegés, csengő nevetés, itt fájdalmas, szívből felszakadó zokogás, könyek, melyeket az egyedüllét, az elhagyottság érzete idézett fel. De a leányka szivéből előtörő fájdalom megtalálta az utat a férfi szivéhez s igaz részvétre indítá azt. Gyöngéd, valódi bensőségtől sugárzó tekintettel szemlélte az őt s midőn zokogása kissé csöndesedétt, igy szólítá meg: — Karola bárónő, engedje meg, hogy sokáig kisérhessem. — Ön! — kiáltott ijedten felkapva fejét s meglepetten tekintve az előtte állóra a leány. — ön! De hát ki ön? — Jóakarója, ha megengedi barátja, a kinek azonkívül még fontos közlenivalója is van önnel. — Önnek ? velem ? — rebegő Karola, — de hát miről ? — Anyjáról, — felelt komoly, nyugodt hangon Zoltán. — Anyámról! — kiáltott fel hévvel a leány s e név, vagy a komoly, bizalmat gerjesztő arckifejezés és hang, vagy mindez összevéve volt oka, hogy arcáról az ijedség kinyomata egészen eltűnt s helyét vágyteli csodálkozás kifejezése foglalta el. — De hát honnan ismer ön engem? — Legelőbb is, — felelt Zoltán, — egy bűnömet kell bevallanom s ez, hogy akaratlanul tanúja valék imént Alice-szal folytatott beszélgetésének. — Szent isten! — rebegő fejét félre fordítva Karola. — Nincs miért megijednie, mi rész sem fog abból önre háromolni, sőt annyiban még jó volt, hogy elárulta előttem kilétét, miáltal ama szerencsés helyzetbe jutottam, eleget tehetni egy szent bizománynak, amelynek teljesíthetése végett épen fel akartam kegyedet keresni. — Nem értem önt, de ön anyámról beszélt; oh, kérem, beszéljen róla. — Épen ezt óhajtom én is, de nem itt, a kastély látkörében, hol minden pillanatban észrevehet valaki. — Igaza van, közel ide, ama bokrok mögött, van egy ülőhely, ott senki sem láthat, jöjjön, menjünk oda. Ezzel sietve előre ment az általa megjelölt hely felé. Bokroktól környezeti körönd volt ez, több ülőhelyyel ; a kastély tündöklő világossága nem hatott odáig, csak a csillagfényes éj vonta be azt szelíd világával. — Itt nem háborgat senki, — monda Karola egy padon helyet foglalva, — oh kérem, ne várakoztasson tovább, beszéljen nekem anyámról. Ismerte őt? — Nem, de anyám, barátnője volt. Hanem bocsánat, nem folytathatom, mig össze nem gombolja köpenyét; olyan könnyen van öltözve s az őszi és hűvös, meghűthetné magát. — És ön ? hisz ön báli öltözékben van ? — mondá Karola, végig gombolva könnyű köpenyét. — Nekem nem árt. Mi férfiak inkább szokva vagyunk a légmérsék változataihoz. Annyiban pedig előnyben vagyok kegyed felett, hogy kalapom van, míg az ön feje fedetlen. Engedje fölsegítenem öltönyének csuklyáját. — Mindenben szót fogadok, — mondá könyörgő hangon Karola — csak ne várasson tovább s mondja hamar, mit tud anyámról. — Nem említette édesanyja ön előtt soha a Surányi nevet? — kérdé Zoltán, összevonva Karola fején az öltöny csuklyáját, miközben hosszan, gyöngéden tekintett az oly szép, oly vonzó gyermekarcra, melyből várakozásteljesen tekintett rá két lelkes barna szem. — Nem, nem emlékszem. Pedig szép név, úgy hívják önt ? — Igen. Nevem Surányi Zoltán. — Köszönöm, hogy megmondta; az ember sokkal több bizalommal van valaki iránt, ha nevét tudja. — Valóban ? — mondá Zoltán elmosolyodva e naiv szavak felett. — Ön nevet! tán azt gondolja, hogy eddig is elég bizalmat mutattam, többet is, mint illő lenne ? Megmondom, miért van az. Ön oly nagyon hasonlít egy arcképhez, melyet szegény anyám mindig kiváló becsben tartott s a mely, mint mondják, egy ifjúkori, rég elhalt barátját ábrázolta. Volt annak az ifjúnak egy nővére is, kit anyám nagyon szeretett, Vilmának hívták, s mint mondá, olyan jó, olyan okos, olyan nemesszivű volt. Vagy tán még ma is az. — Csak volt, fájdalom! — mondá egy sóhajjal Zoltán. — Ez a nő az én anyám volt. — Hogyan! hát ön is elveszté anyját ? Oh, úgy nem csodálkozom többé, hogy oly őszinte rokonszenvet érzek ön iránt, — mondá Karola, kezét nyújtva Zoltánnak. — Hosszú, fájdalmas betegség pár év előtt sírba vitte őt, — felelt egy sóhajjal Zoltán, — s mint egyetlen gyermekét, engem bízott meg a kegyed anyjától reá maradt bizomány teljesítésével, amely abból áll, hogy átadjak önnek bizonyos naplójegyzeteket, melyeket édesanyja halála előtt, régi barátságukra visszaemlékezve, azzal a föltétellel küldött az én anyámnak, olvassa el azokat, s majd ha leánya eléri tizenhetedik évét, juttassa annak kezéhez. A jegyzetek az ő igazolását tartalmazzák. »Ha az egész világ elitél is, — mondá az anyámhoz intézett levélben, — előtted és gyermekem előtt tisztázni óhajtom emlékemet; őszintén bevallom hibáimat, de tiltakozom ama bűnök ellen, melyekkel az emberek rágalmaznak. Olvasd el jegyzeteimet s juttasd leányom kezéhez, ha majd eléri a kort, hogy megérthesse küzdelmeimet. Tán ha ezeket ismerni fogja, felébred szivében a kegyelet anyjának emléke iránt, habár elleneinek rágalmai után sötét képeket alkotott is felőle gyermeki képzelme.« (Folyt. köv.) IE3 em To e. (Orosz beszély.) irta Leontyev K. N. (Folytatás.) Midőn Ghriva az 54-ben Görögországot a török iga alól fel akará szabadítani, Sekir beynek karddal kellett szolgálnia a szultánt. De ő nem pusztított s nem égette föl a keresztyén falvakat, mint a többiek; ő csupán basi-bozukok csapatával vett részt a támadásban, midőn Abdi pasát a Janinától mintegy két órányira fekvő Kocilyio falucska mellett megrohanták. Itt volt a Grivaszt körülvevő első sánc. Sekir bey volt az első aki észrevette, hogy a törökök háta mögött a hegyekről a palikárok szétszórt csapata ereszkedik alá, — harcosoké, kiket Zervo görög kapitány küldött Ghrivasz segélyére. Abdi pasa haragra lobbant, és nem akart meghátrálni, csak Sekir bey, aki jobban ismerte a helyzet válságosságát, — bírta őt erre, s ezáltal megmente a szultán kis csapatát. A szultán e tettéért elismerését nyilvánítá és hálából fiát kiművelés végett Konstantinápolyba hozatta. Khaireddin ott elsajátítá az európai szokásokat, magáévá tette a török és a persa nyelveket, s a franciában is szerzett némi jártasságot; a görögöt pedig, mint anyanyelvét, gyermekkorától beszélte. (Janinában a törökök még most is görögül beszélnek.) Mikor Sekir bey fiát visszahívta Deluvinbe, bár gyönyörködött előmenetelén, mégis így szólt hozzá : — Nem vagy vele kénytelen, hogy a pasák mellett irnokoskodjál; e munka a konstantinápolyi proletároknak való. Csak hadd írjanak ők. Törökország mindig szerencsétlen lesz, s mindig a frankoké és oroszoké lesz benne az első szó. Élj itt jövedelmedből, s én mihamarább megházasítlak. Azt pedig, hogy a szultán kitaníttatott s emberré tőn, karddal hálálhatod meg neki, mint atyád. Khaireddinnek kezdetben zokon esett a megválás Konstantinápolytól, a kaikoktól, melyek nyilsebességgel sikamlanak tova a nyugodt tenger felszínén, a víg társaságot és zenészeket hordozva, Pera színházaitól és Konstantinápoly nevezetes fürdőitől. De atyjának ellenszegülni nem tudott; otthon maradt tehát és odaszokott birtokához. Atyja gazdag menyasszonyt szerzett számára. Eminenek hívták, s még tekintélyesebb családból származott Khaireddinné; atyjának, Abdul pasának nyájában kos is több volt ezer darabnál. Maga Abdul, a már koros, de még erőteljes férfi, tekintélyes rangját nem hivataláért, vagy hosszas szolgálatainak elismeréséül nyerte, de a szolgálatért, melyet egy ízben Ghrivasz ellen tett. Heves és kegyetlen férfiú volt; növése, termete, átható vad tekintete, félelmes benyomást gyakorolt a szemlélőre. Mennyi keresztyén falvat elhamvasztott s kipusztított Ghrivasz üldözésekor! Mennyi ártatlan vért ontott! A janinai törökök mondták, hogy kardja, melyet a szent scheydi megbabonázott, meghosszabbodik ha kell, s eléri a menekvő áldozatot, mihelyt Abdul elmondja imáját Emine-chanum.*) Khaireddin neje legkevésbbé sem hasonlított atyjához; csendes és jólelkű nő volt. *) Chanum turne.