Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)
1879-05-14 / 111. szám
3P e no. To e. (Orosz beszály.) Írta Leontyev K. N. (Folytatás.) Khaireddin rátekintvén, elfeledő fájdalmát, átkarolta őt s rövid hallgatás után, oly szavakat intézett hozzá, minőket Pembe nem mert volna remélni. — Eljösz-e velem, — drága életem, Arábiába ? Drága bárányom, ott is jó emberek laknak. Ott született a mi prófétánk, oda szokott ima végett a nép is zarándokolni. Veled, Pembe, száműzetésem is megszűnik száműzetés lenni; sem atyámat sem nőmet nem fogom sajnálni, ha te mellettem leszel. Oh, eljösz-e velem, drága leányka ? Pembe hallgatott s nagynénjére tekintett. — Eljősz ? — kérdé ismételve Khaireddin. — Miért e hallgatás ? — Szánakozik feletted, uram, — monda mosolyogva a nagynénje. — Fájdalmáról beszélni sem képes. Tegnap a néptől hallottuk, hogy téged száműzni akarnak; a nagy félelem miatt egész éjjel ébren voltak. — Soha se szomorkodjatok, — hisz én magam sem teszem ■ ha Pembe velem jő .. . A lány nagynénjére pillantott még egyszer, kezet csókolt a beynek s monda: — Uram, te tekintélyes ember vagy; neked Arábiában is jó dolgod lesz. De én árva vagyok. Nagynéném nem bocsát engem veled. Ki fogná szegény öregnek gondját viselni ? Miként ő gondomat viselte azelőtt, úgy illő, hogy most én viseljem az ő gondját. S most csókolom szemeidet s kezeidet, vedd köszönetemet, hogy szerencséssé tettél.. . Utána nagynénje szólalt meg. — Rokonaink Bitoliában megtudták, hogy Pembe a te kegyedből pénzre s egyéb tárgyakra tett szert, férjhez akarják őt adni s nagyon csalogatnak bennünket közéjük. — Igaz ez ? — kérdé Khaireddin Pembétől. — Igaz, uram. S én, az árva, köszönetet mondok neked, — felelé az álnok Pembe. Khaireddin elvonta tőle kezét. Egész testében remegett a harag és a fájdalomtól. Pár percnyi hallgatás után fölállott helyéről s távozott. Rögtön elutazott jószágára, s unalom között várta, mit mér még rá az isten, ki annyi csapással sújtotta már. X. Következő nap a görög nép a karácsony ünnepét ülte. A boltokat mind bezárták, s az ünnep előéjjeléna nép a templomokban ájtatoskodva tölte idejét. Ugyanaz éjjel a törökök a nappali böjt után pihentek, ettek, pipáztak s ügyeiket végezték. Feim pasa hajnal felé fris kenyeret kért, de azt a választ kapta, hogy fris kenyér nincs, s az összes keresztyén pékek három napra bezárták sütödéiket. — Három napra ? — kiáltott fel csodálkozással s haraggal a pasa. A tisztviselők habozás nélkül jelentették ki előtte, hogy ez itt régi időtől szokásban van, s maga Ali pasa, az eprusi kényúr, is tisztelte a görögök e e szokását. — S a katonaság három napig száraz kenyeret fog enni ? — kérdé Feim pasa. — A katonaság is. Feim pasa nem akarta ezt hinni, az ezredes után küldött s ismétlé előtte kérdéseit. — Mi ismerjük e szokást s hozzá szoktunk, — felelé az ezredes. A pasa azonnal a leggazdagabb három pék után küldött, szigorúan megparancsolá nekik, hogy boltjaikat kinyissák s a katonaság, valamint a török nép részére fris kenyeret süssenek. — Lehetetlen, — felelék hajlongva a pékek. — Parancsolom! — rivált rájok a pasa. — Lehetetlen, — ismétlék a pékek. —Vallásunk tiltja, hogy e napok alatt dolgozzunk, és mi, kegyelmes pasánk, dolgozni nem fogunk. A pasa haragra gyuladt s felkiálta: — Majd megmutatom nektek, meg az arnautáknak és a görögöknek, milyen a ti pasátok ! Majd megmutatom én, hogy alattam nem fogtok a krétaiak utján haladni! Pusztuljatok előlem! Tekintet nélkül a törvényekre, azonnal elfogatta a három péket és vasra veretve, haladéktalanul a távolabb fekvő Berat városába küldte őket, hol bebörtönözték. A szegényeknek arra sem volt idejük, hogy családjaiktól búcsút vehessenek. E kegyetlen tettre, a Janinában lakó keletiek elégedetlenkedni és lázongani kezdtek. A görögök összebeszélve, majd a gazdagabb kereskedőkkel és metropolitával, majd pedig a konzulokkal léptek érintkezésbe. Egész tömeg áldást rebegve kísérte a három száműzöttet a városon túl. Az elöljárók a metropolitánál tanácskoztak. A reszkető aggastyán keservesen sírt, midőn elbeszélésüket hallgatta. Tudta, hogy a hatalmas kormányzóval komoly veszély nélkül szembe nem szállhat, de az elöljáróság kérése s fenyegetése is elviselhetlennek tűnt fel előtte. »Könnyebben elszenvedem a törökök kínzását, mint tulajdon nyájam ócsárlását«, mondás ment Feim pasához. Remegő hangon, könyező szemekkel esedezett itt, hogy a száműzötteket bocsássa vissza Janinába és régi szokásaikat, melyeket még Ali pasa is mindenkor tiszteletben tartott, ne sértse meg. Feim pasa megtagadta kérését. Erre aztán még zajosabban s ingerültebben kezdtek beszélni a görögök. — Mi nem lazítunk, — kiálták ők, — de ama törvények, melyeket egyházunknak Bizánc eleste napján adott hódító Mahomed szultán, tettre serkentenek bennünket. Meg kell védelmeznünk törvényeinket. — Majd megmutatom a görögöknek, minő az ő pasájok, — ismétlé a kormányzó, — s a katonai elöljáróknak meghagyta, hogy titokban az őrjáratot s az őrséget erősítsék meg, minden eshetőségre készen állván. — Mi védjük törvényeinket, — kiálták a görögök egyhangúlag. Az egész város lázongásban volt. A fanatikus törökök jatagánjaik s fegyvereik után láttak ; midőn a törökök s görögök tömegekben az utcán szembe találkoztak, hallgatagon ugyan, de kihívó tekintettel mentek el egymás mellett. Minden szegleten beszélték, hogy tíz görög ment egymás mellett részegen, lámpás nélkül, midőn egy zapite megállítá őket, mondván: »hová mentek ti részegek?« — »Vesztedre !« — felelék ők, fejéhez csapták a lámpást s szétfutottak. Ez a hir a törökök közt gyorsan elterjedt. (Vége köv.) Akadémiai levelek. Máj. 12. (Nagy emberek a történetben. —Mihály vajda megöletése. — Magyarország bűnvádi statisztikájából.) (Bgy.) Zsilinszky, mint képviselő, hódolni akart annak az elvnek, hogy: a törvényhozó első kötelessége megtartani a törvényt. Mielőtt akadémikussá választatása után a törvényes egy esztendőnek utolsó órája megkondult volna, ime megjelent hálájával és székfoglalójával az akadémia előtt. A hála rövid volt s a székfoglaló sem merítette ki a hallgatók türelmét. A beköszöntőt szívesen fogadták, nem nehezteltek általánosságaiért, fejtegetéseinek ismert fordulataiért. Méltányolták a nehézséget, melylyel Zsilinszkyre nézve a tárgyválasztás kétségkívül járt. Ő Békésvármegye múltjának részleteit kutatja s bizonyára nem tartotta elég érdekesnek ezek közül állami elő valamivel. Azután szeret művészettörténeti kérdésekkel is foglalkozni (itt Dürer származásáról, Kupeczkyről, Ferenczyről), de e téren maga is műkedvelőnek tartja magát. Úgy tett tehát, mint Pauler Gyula: tudományának egy bölcseleti kérdését fejtegette, csinos irodalmi formában: »Nagy férfiak szerepe a történelemben« címe székfoglalójának. Azt a kérdést vetette föl, hogy váry is az úgynevezett nagy férfiak működése képezi-e a történelmet, mint azt Cousin és Carlyle állították, avagy megfordítva az egyetemes okok, a természeti törvény kényszerű hatása vezérli az egyes emberek cselekedeteit is, mint Buckle vitatta ? Carlyle a hősök tiszteletéről szóló művében a tömeget csak holt, száraz anyagnak tekinti, melynek szüksége van égi tűzre, hogy lángra gyuladjon. Ezt az égi tüzet a nagy ember hozza magával; ő a villám tüze, mely nélkül agyúanyag lángot nem vetett volna. Végső következtetése ez, hogy a világtörténelme tulajdonképen a nagy emberek élettörténelme. A tapasztalás azonban azt mutatja, hogy a kitűnő férfiak sikere rendesen mások előmunkálataitól függ. Példa rá Newton. A tömegnek és a közép tehetségeknek egyirányú működése nem ritkán oly dolgokat visz véghez, minekre egy nagy ember sem volna képes. Ezt fejtegetvén az érkező, Buckle ellenében is tagadja az általános törvény kényszerűségének ama mértékét, mely a szabad akaratot megsemmisíti s az embert puszta eszközzé vagy géppé akarja lealacsonyítani. A statisztika által kimutatott szabályosság, melyre Buckle és tanítványai támaszkodnak, csak azt tanúsítja, hogy az emberiség erkölcsi állapotában történt változások bizonyos időközben igen csekélyek, és hogy vannak korszakok, melyekben az akarat ellenállási ereje csekély. Zsilinszky azt hiszi, hogy a két különböző felfogás összeegyeztethető, ha megkülönböztetjük azt a szerepet, melyet a történelmi haladásnál egyfelől a korszellem, másfelől a kitűnő egyéniség játszik. A történelmi haladást sem az általános okok, sem a nagy emberek külön, hanem mind a ketten együtt, kölcsönös hatásukban mozdítják elő. Sem Mohamed magában, sem az ő kora magában nem hozta létre az izlámot; sem Luther egyedül, sem kora egyedül nem csinálta a reformációt, hanem a korszellem meggyújtva az ő lángesze által. Az eszmék megtermékenyítik a kort, és viszont a kor lehetővé teszi az eszmék befogadását. Ez a történelmi epochák és a történelmi nagy férfiak kölcsönhatásának általános törvénye. Az értekezés ezután szól az eszmék fejlődésének menetéről és az úgynevezett egyetemes közszellem létrejöttének módjáról; kimutatja, mily sokféle értelmi és erkölcsi nézetváltozásnak kell történnie, míg egy nagy történelmi átalakulás bekövetkezhetik. A nagy emberek befolyását vizsgálván ez átalakulásoknál, azt fejti ki, hogy az elméleti téren legnagyobb hatást gyakorolnak a nagy emberek tudományos fölfedezései , a gyakorlati élet körében pedig az államférfiak. A puszta elmélet embereiből majdnem soha sem válnak jó államférfiak. Mennél magasabban szárnyalnak valamely fényes elmének eszméi, annál kevésbbé érti meg azokat a tömeg, mely az anyagi erőt mindig többre becsüli az észnél. Ismerteti még Zsilinszky Mill Stuart nézeteit kormányok pozitív és negatív hatásáról, s elismeri hogy az emberi cselekedetekben bizonyos törvény uralkodik. De határozottan tagadja, hogy e törvény ismerete képessé tenné valaha az embert arra, hogy oly biztosan tudja megmondani a jövőt, mint például a csillagász megmondja a bolygók megjelenését. De nem is az a feladatunk, hogy a jövőt kutassuk, hanem hogy az emberi tettekben uralkodó törvényt, az egyetemes okok és egyéni munka hatását fölismerjük, s ennek folytán értelmi és erkölcsi erőink kifejtésével a közboldogságot előmozdítsuk. A többi nem az ember feladata, hanem az istené. Övé a tökély, miénk a törekvés. Zsilinszky után Szilágyi Sándor olvasta föl az Erdélyi Országgyűlési Emlékeknek egy érdekes fejezetét, mely Mihály vajda megöletését adja elő 1601-ben. E tárgyra igen kevés adat van a bécsi udvari levéltárban. Nem is ez volt Szilágyi forrása, hanem az egyetemi könyvtárnak egy kolligátuma: Szamosközy jegyzetei, ki a nevezetes esetet, a mint különböző tanúktól elbeszélni hallotta, háromszor is leirta. Az 1601-ki kolozsvári országgyűlés visszahívta Báthori Zsigmondot s a császári hadvezér, Básta, fenyegetőzések közt hagyta el az országot. Zsigmond márc 27-kén meg is érkezett Kolozsvárra, hol nagy örömmel fogadták s minden jót vártak tőle. A katonák háromszor kiásták a »Megváltó« nevét. Ápr. 3-kán beigtatták méltóságába a nagy templomban s fehérbe öltözött tanulók trombita- és dobszóval járták be a várost. Az ajándékok osztogatása emelte a nap örömét. Az együtt ülő rendeknek azonban áldozatokra is készen kellett lenniök. A török barátságát remélték ugyan, a mint hogy a portára küldött követeléseik (Toldi István, Grávay Miklós és Torma Kristóf) szives fogadtatásban is részesültek, de méltán tarthattak német támadástól. Pénzre volt szükség s nagylelkű ajánlatban nem is volt hiány. Minden jobbágy után egy-egy forintot rendeltek. Ápril 10-kén oszlottak szét és Zsigmond sietett Kakas Istvánt Prágába küldeni, tapogatózni a helyzet iránt. Ez a lehető legrosszabb volt: a követet maga elébe sem bocsátotta a császár. Mihály vajda, a Básta által megvert, meggyalázott Mihály vajda is ott járt s az udvar a tenyerén hordozta. Minden nap vendégség volt tiszteletére s eszközül vala kiválasztva Erdély visszafoglalására. 100,000 forintot adtak kezébe s meghagyták, hogy Bástával béküljön ki. A vajda nehezen fanyalodott erre, de utoljára is kénytelen volt vele. Kassán nyújtottak egymásnak jobbot és zsoldos hadak toborzásához láttak. Básta vallonjaival egyesültek Mihály ráccai és hajdúi, kiket Rákóczi Lajos és Homonnai Bálint vezettek. Erdély felé meg is indultak, mikor Zsigmond jul. 3-kára Kolozsvárra országgyűlést hirdetett. Vegyest vett jó és rossz híreket. A szultán megújította vele a frigyet, de Simon vajda ellen Havas- 540