Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)
1879-05-16 / 113. szám
Péntek, 1879. május 16. 113. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ...*1•4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Regény. Hivő , hogy férje érte él majd ; Hogy annak szive nagy s nemes ; Hogy testi szépség nem vakítja S a nőben lelket is keres. S midőn először átölelte, Először érte csókja meg, Nem tudta : szive nemsokára Mily bánatos lesz s mily beteg. A gyors idő s a mámor elszállt, Nem voltak többé istenek ; Az élet megjött százbajával: Apró kínok, kis örömök. Eső eszményképe homlokán a Fényt eltakarván fellegek, Az ifjú nő már sejté: szive Mily nyugtalan lesz, mily beteg. És látta férjét elmerülten Töprengve kincs éjeken, Mint küzd : javitni fáradatlan E múló, földi életen; Ha este jön , hoz gyöngyöt, éket, S a szem borús, a kéz hideg; Szegény nő érzé, hogy a szive Úgy elszorul s már nagy beteg. E fény, e jólét mind nyomasztá, S a munka, hogy véget nem ért. A gyöngyöt, éket mily örömmel odadta volna egy mosolyért. Szép lelke e szűk földi körben Helyét már nem találta meg, És ekkor látta , mily borús az, Milyen törődött, mily beteg. Aztán gyakorta elmerengett Letört virágon, bús dalon. Elnézte, mint fut sírva, nyögve Kicsiny patak hegyoldalon. És halvány arca újra égett. Megint ragyogtak a szemek. Már ekkor tudta jól: a szive Hogy nem soká lesz bús, beteg. Beállt az ősz. A néma tájon Busongva ült a szürke köd. Ő ott feküdt a csipkeágyon, Hervadva lágy pehely között. S a végső percben szólt susogva : »Oly jó a földbe térni meg. E nagy világon senki tőlem Nem kérdé : szivem mért beteg.« Meghalt. Családi büszke sírbolt Takarja ifjú hamvait, S ha jő az éjfél és a lélek Lerázza dermedt álmait, Ott jár zokogva, sirva és szól: »Oh! férj, ilyen volt életem. Virág helyett síromra is csak Hideg követ adtál nekem.« Karlovszey Endre. A színfalak mögött. (Elbeszélés.) Írta F. Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Egy lovaglás au claire de lune!, ez nagyszerű eszme; én is veletek megyek garde des damesnak, — mondá hanyagul a szőke Cecile grófnő. — És ön marad ? — kérdé Malviné a lovagját, — még sem vallja be legyőzetését ? — Legyőzetésemet semmiesetre sem vallom be, — mondá Zoltán — s a lovaglásban csak mint a grófnő kisérője veszek részt. — úgy hát legyőzöm félénkségemet s nem tartom vissza önt a kellemes partrétól, bár megvallom, kissé félek. — Ah, hisz a nagyságod fehér ponnyja olyan jámbor, s én ügyelni fogok. — Legyen hát, ha megígéri, hogy szépen lépésben velem marad, rá szánom magamat. Egy óra múlva a vállalkozók lovagruhába öltözve, a lovak nyergeivé váltak, az urak felsegíték a hölgyeket s a társaság elindult. Elől két lovász ment, közbül a hölgyek, követve lovagjaiktól, hátul ismét lovászok. így haladt egy darabig csöndes lépésben a menet, hangos, vidám, általános társalgást folytatva, de amint a sik térre ért, hol többé semmi akadály nem mutatkozott, Baldina előbb sebes ügetésre, később vágtatásra ösztönző lovát, a többiek követték példáját s a menet zajosan robogott tovább. — Ab mon dieu, Surányi! — kiáltott Malviné grófnő, — tartsa vissza lovamat, én félek, nincs kedvem vágtatni a sötétben, így, és most maradjon velem szépen, lépésben s hogy nagyon ne unja meg magát, mondok önnek egy mesét, mely — azt hiszem — érdekelni fogja. Azt hiszem, ön is ismeri a Cendrillon történetét? Ezért hát nem is kezdem azon, hogy »volt egyszer, hol nem volt,« hanem csak annyit mondok, hogy regem egy ép oly szép s ép oly elhanyagolt lánykáról szól, mint a régi meséé, hogy miként abban, az enyimben is szerepel a kegyetlen mostoha, vagy tante, vagy akármi s annak büszke, szép leánya, kinek jövendő férjül szintúgy egy távol lakozó gazdag lovagot szemeltek ki, azt álutakon magukhoz csalták s már biztosnak vélték a prédát, midőn a lovag, épen mint a mesében, véletlenül találkozik a szép hamupipőkével s mi természetesebb, mint hogy rögtön szerelemre gyulad iránta. Nos, hogy tetszik önnek ? Fel birta-e kelteni regém érdeklődését ? — Mint minden, a mit a grófnő előad kedves modorában, — mondá Zoltán, egy bók alá rejtve megütközését. — Akkor hát folytatom. Tehát a lovag egy szép holdfényes séta alkalmával meg is vallja érzelmeit, megnyeri a viszonzást s másnapra új találkozót tűz ki; azonban hiába keresi szépét, sehol sem találja, az erdőben csak üres fészke áll, a bájos madár kirepült belőle, nem tudni hová. Nos, nem unta ön még meg? — Lehetséges lenne a grófnő kellemes csevegését megunni ? Aztán épen most, mikor a legérdekesebb? Ha szabad kérnem, grófnő, folytassa; nagyon kiváncsi vagyok a kimenetelére. — Ah, ne siessen ön oly nagyon, a kimenetelig még sok van , elég ha ma azt elbeszélem önnek, mimódon tűnt el a bájos lányka lovagja látköréből. Egy hűtlen cseléd, hogy saját hibáját elpalástolja, bevádolta őt mostohájánál (nevezzük annak a tanteát vagy akármit, úgy is megérdemli) reggel, midőn ez meglehetős rossz kedvvel tért leányával a bálból szobájába; a felbőszült mostoha rögtön magához parancsolta a leánykát. El is ment szegény, azon álmosan, a mint nyughelyéről felzaklatták. Heves jelenet fejlődött aztán ki; a mostoha éles szavakban hányta szemére a leánykának bűneit. Ez, amig tehette, szelíden tűrte a kifakadásokat; de midőn a mostoha leggyöngédebb oldalát, anyja emlékét támadta meg, büszkén felveté fejét s kinyilatkoztatta, hogy ezt nem tűri s hogy jövőre ne legyen többé hasonló megaláztatásoknak kitéve, arra kérte tantóját, vagy mit mondok, a mostoháját, bocsássa őt el hű ápolónőjével házától, úgyis régi vágya, magát művésznővé képezni ; csekély öröksége pedig épen elég lesz arra, hogy valamely nagyobb városban egészen visszavonultan, tanulmányainak éljen. A mostoha azt felelte, hogy örül, ha mennél elébb menekül a kellemetlen felelősségtől, s rendelkezni fog, hogy a legközelebbi vonattal elindulhasson. Ezzel nagy hevesen férjéhez szaladt. Ez ellenkezni akart a sietős elutaztatással, de neje szóhoz sem hagyta jutni, hanem kicsikarta tőle a szükséges iratokat s fogatni parancsolt. Ezalatt a szegény gyermek s a szintén álmából felvert ápolónő, nevelőnő, vagy minek is nevezzem, hirtelen összeszedtek a mit a nagy sietségben lehetett; legvégül a leányka egy szekrénykéből több apróságot szedett elő, a többi közt egy medaille-ba foglalt ifjú férfi arcképét, a mely nagyon hasonlított ama bizonyos lovaghoz, kényes szemmel ajkaihoz szorítá s aztán keblébe rejté, de nem elég hirtelen arra, hogy a segítő szobalány egy tekintetet ne vethessen rá; aztán leült s nemcsak könyezve, de közben hevesen zokogva, néhány sort irt s azt egy, az előbbi szekrénykéből kivett női arcképpel összecsomagolva, ama meghagyással adta a szobaleány kezébe, hogy alkonyatkor, de csak is akkor csempészsze észrevétlenül ama lovag szobájába. Ekkor már eléállt a kocsi, mely őket az állomásig volt szállítandó, s mialatt a kastély vendégei a vigalom fáradalmait pihenték, a szép leány messze távozott. — Nos, hogy tetszik önnek a mese ?, nemde érdekes ? — Oh nagyon, — felelt Zoltán, alig rejthetve zavarát, — valóban nagyon érdekes; de hát a folytatásból megtudjuk-e majd, hová repült ama kedves kis madár? — Folytatás, fájdalom, nincs. Önre bízom, hogy azt nekem megszerezze. De úgy látom, nagyon messze elmaradtunk, Surányi gróf. Ön megnyerte fogadását, fölmentem lovagi kötelessége alól. A revoir! Ezzel sarkantyút adott lovának s mielőtt kisérője bámulásából felocsúdott volna, elvágtatott. Zoltán még néhány pillanatig lépésben hagyta lovát. A grófnő elbeszélése egész bámulatba ejté. Hogyan, hát itt az embernek minden léptét, minden szavát kémek lesik, hogy aztán elferdítve, megnagyítva besúgják? S az a szegény gyermeki Elüldözték, elítélték, anélkül hogy meghallgatták volna! S mi volt a vétke ? Az, hogy elhagyottsága által magára vonta annak figyelmét, kit mások akartak hálójukba keríteni? — Hová száműzték ? E kérdésre szive nagyot dobbant; okvetlenül feleletet kell szereznie reá, gondolá, és sarkantyút adott lovának, hogy a grófnőt utolérhesse. De mig ez megtörtént, más gondolata támadt. Ha Malvine grófnő tudta volna, hová lett Karola, okvetlenül elárulja, csakhogy jólértesültségét annál inkább bebizonyítsa. — Grófnő, azt hitte nemde, megszökhetik előlem ? — mondá Zoltán a félénkségét egészen levetkezett lovagnő mellé érve; — úgy tesz, mint a francia írók: ott hagyja félbe regéjét, ahol az legérdekesebb. De előlem hiába óhajt menekülni, nem fogok addig nyugodni, mig a végét meg nem tudom. Legyen hát oly kegyes, Malviné grófnő, ha már felingerelte kíváncsiságomat, mondja meg, mi lett szép a hamupipőkéből? Feltalálta ezt a lovag, vagy a gonosz mostoha tervei sikerültek? — Mondtam már, hogy öntől várom a folytatást, — mondá a grófnő, az utolért társaság közé vegyülve. S ha isten segít, ki fogom elégíteni várakozását, gondola Zoltán. (Folyt. köv.) A halottak városa. (Töredékek nápolyi naplómból. *) Irta Hollán Viktor. 1868 junius elején, e gyönyörű hóban, melynek egész kellemét a szép Délolaszországban fokozott *) A magát kivégzett, kiváló tehetségű orsz. képviselő e rajzot, garibaldista korában, 1863-ban irta. Az élénken színezett munkát senki sem fogja most részvét és megindulás nélkül olvashatni. Szerk.