Fővárosi Lapok 1879. június (126-148. szám)

1879-06-01 / 126. szám

Vasárnap, 1879. június 1. 126. szám Tizenhatodik évfolyam.­­/ Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ........................ • 8 írt. Negyedévre 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivév­e mi.idennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Ahenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. — A tavasz ítélete. Nem mese az Írás beszéde. Hogy az enyészet véget ér, S hol a virágok fejfái álltak: A kórók. — zöld lesz a tenyér. . . . Szemfödő fedte a nagy halottat Az őszt, e megvénült tavaszt, Az ég könyvje megfagyott sírján, Sírva zörgött a bús haraszt. S a harsona szólt. A berkek alján Megfújta a tavaszi szél, S megrezdült, mozdult fönn s a mélyben Minden mag és minden gyökér. Jön az ítélet! Rög megpattan, Föld megnyil, bimbó meghasad, S látom kibújni zöld lepelben A kis virág-halottakat. S a tavasz zengő angyalkái Fújják, verik az ébredőt. A hervadás megtörve hátrál A nagy halleluja előtt. Jön az Ítélet. Trónusán ül A tavasz örök­ szelleme, S izerli a földtámadókat. Rajt függ minden virág szeme. Jönnek panaszra. »Én meghaltam Ifjan, virulón, oly korán. Letört egy lányka, mikor legszebb Virágálmom átálmodám.« — »Engem a lepke hűtlen megcsalt. Elhervadék a bú miatt.« — »Engem gorombán eltapostak.« — »Engem egy egész kert sirat!« S foly a panasz... a régi biró Mérlegeli a bűnt s erényt. — Virágbünök, virágerények ! — És ítél érdemük szerént. S előkerül pipacshiúság, Tulipángőg, rózsatövis, Estike-bú, liliomhidegség, A kikeres irigysége is. Hajnalka túlérzékenysége — S panasz az is, uramfia ! — Hogy dynaszagőggel néze rájok Mindenkor a kamélia! S elveszi mindenik jutalmát És büntetését egyaránt; Vizet kap a szomjas, árnyékot, Kit a nap égő fénye bánt. A nefelejcs kap csermelyparton, Bokrot a kisded ibolya. Utszélre űzik a vadrózsát. — Miatta sok vércsepp folya. — A hiú pipacs büntetésül Búzavetésbe rejtetik, A tulipán ne merjen nyílni kora reggeltől esteiig. S a tavasz dongó angyalkái: Méhek, aranyos bogarak Szelid hozsannát döngicsélnek A viruló szirmok alatt. S átfül a jég a napsugártól S virágillattól egyaránt, S a tavasz paradicsomában Élik megint az üdv korát! Váradi Álktai. — Hogyan valósult Tallós úr ábrándja. (Elbeszélés.) Írta Györy Vilmos. (Folytatás.) Hát még akkor, ha a fűkaszálás, szénahordás ideje elérkezik! Midőn, sűrű, vastag rendekben fek­szik a fris széna a réten ? Midőn az alkony minden egyes fuvalma olyan édes illatot hoz magával ingyen, a­milyet a fővárosban drága pénzen sem lehetne meg­vásárolni. Oh, mily szép lesz akkor a leáldozó nap búcsúsugarainál kisétálni a mező felé, ledőlni vala­mely rezgő levelű nyárfa alá, valami szelid hajlású domb oldalára, onnan nézni szét az elragadó szép­ségű képen, onnan élvezni ezt a balzsam-illatot, ott várni be nap leszálltát, csillag keltét, s ott vallani ihlett ajkkal, örömtől dohogó szívvel: milyen kevés kell ahhoz, hogy az élet igazán boldog legyen! Oh, zöld halom, suttogó lombok, iratos mező­ség ! Oh, zöld halom, suttogó lombok, iratos mezőség, — ezek a szavak hányszor átrezdültek Tallós Sámuel úr szivén, hányszor felhangzottak ajkain ! Valóságos vezető csillagaivá lettek földi pályafutásának, melyek bátorítók, erősítők, hívogatták! Egyik s másik tanítási órájában, a­hol valami kezdő kis tanulónak a legeslegelemibb tárgyakat magyarázta, ki tudja hányadiknak, hányadszor, — de még ez sem volt nehéz, ez sem volt terhes, ez sem una­lmas, sőt gyakran egyszerre úgy fellelkesült, hogy magyarázata egész ékesszólássá lett, — akkor is arra gondolt: oh, zöld halom, suttogó lombok, iratos mezőség! Máskor öltözetét vette szemügyre. Bizony az ernyedt poszton nagyon szembetűnőkké lettek már a szálak is, úgy hogy kevés fáradsággal meg lehetett volna számlálni valamennyit; a kalap kopottságának elleplezésére pedig, egy arasznyi széles fátyol sem lett volna már elegendő, — a­mely ártatlan csellel azok élnek, a­kik valamely kedves rokonukat látszanak gyászolni, pedig csak kalapjuk gyengéit takargatják — s igy tetőtől talpig nagyon kívánatos lett volna a külső újjáalakulás; de megint felhangzott a hivogató, édesgető szózat­­ok, zöld halom, suttogó lombok, ira­tos mezőség!, s erre aztán a kabát megint olyan újnak? olyan jónak látszott, mintha a szabó csak ma hozta volna haza, s a kalap meg olyan kifogástalanul ép­nek, fényesnek, mintha tegnap még ott ragyogott volna a Skriván boltjában. Ilyen szorgalom, takarékosság s lemondás mel­lett a szerény kis vagyon, lassacskán bár, de mégis egyre szaporodott. Milyen ragyogó arccal jött ki Tal­lós Sámuel úr minden újabb alkalommal a taka­rék­pénztár épületéből, valahányszor húsz-harminc forintocskával gyarapította ismét megtakarított szer­zeményét. Bal kezét mindig keményen odaszorító szí­véhez,— a­hol tudniilik a kabát belső zsebében a pénz­tári könyvecske rejtve volt, — hanem azért egész útján hazafelé, minden ötödik-hatodik lépésnél, a jobb kezével is megtapogatta majd kivűl, majd belől, hogy a könyvecske csakugyan ott van-e? Mindig tudta könyv nélkül egy fillérig, mennyire szaporodott már vagyonkája, de azért lámpája szelid világánál, keményen elzárt ajtók mögött, akárhányszor újra meg újra elővette ezt a méhecskével cimerezett kékborí­­tékú könyvecskét, — minden egyes tételét kiírta, összeszámította, s ha az vágott, — pedig hát hogyne vágott volna! — s ha két-három hónap alatt egy-egy újabb százforintos gyarapulást mutatott, oh milyen édesen mosolygó arcra veté világát az a barátságos lámpa akkor! Talán még­sem lesz az az édes ábránd örökre csak ábránd, talán meg is valósul egykor, — hiszen ime egy lépéssel ismét közelebb jutottatok, oh zöld halom, suttogó lombok, iratos mezőség! A kis vagyon gyarapítására nézve az esztendő­nek két hónapja volt legkevésb­é kedvező: a julius meg az augusztus. Ekkor az órák legnagyobb része szünetelt, s velük együtt a jövedelem is. Ez idő egy részét Tallós úr is rendesen a vi­déken töltötte. Egyetlen húga egy felsőmagyarországi városkában volt férjnél egy kereskedőnél, s a testvér oda szokott utazni azok látogatására. Ott mindig a legszívesebb szeretettel fogadták, s a nyájas rokoni körben, a szép kies vidéken igen jól érezte magát. Utóbb már hivatalos minőségben is meg kellett je­lennie, mert egyszerre két kis unokatestvérkének lett keresztatyjává. Húga többi gyermeke korán elhalt, s most a nyájas sors úgy akarta kipótolni az előbbi veszteségeket, hogy a szülőket ikrekkel örvendeztető meg, egy fiúival s egy leánykával, a­kiknek a Samu bácsi lett a keresztatyjuk. A fiú az ő nevét viselte, a leánykát pedig anyja nevére Mathildnak keresztelték. Tallós úr mindjárt az első esztendei szünidőben ajándékot is vitt kis keresztgyermekeinek, a­mi egy­részről szive jóságát bizonyítá, másrészről az aggle­génynek ilyes dolgokban nem nagy gyakorlati tapinta­tosságát, a mennyiben a háromhónapos kis­fiúnak egy jó hosszú kardot vett, meg egy akkora tarka kaucsuk­­lapdát, a melyet az új­szülött nem a tíz ujjacskával, de mind a két egész kis karjával is aligha tudott volna átfogni, — a lánykának meg egy hajas babát, a­mely majd akkora volt, mint ő maga, azután meg főző­edényeket, — pedig hát — istenem! — azt csak meggondolhatta volna, hogy az ilyen kis cseme­tének még egészen másutt van a konyhája. Azonban a kis keresztfiú utóbb még­is csak bele­nőtt a kardba, meg a nagy lapdát ha dobni nem is, de gurítani mégis csak elgurította néhány lépés­nyire, a kis lányka is megerősödött annyira, hogy a baba haját utóbb már ki is szedte, s a főzőedénykéket el is törögette. Isten neki, hadd törje! Csakhogy élet­ben maradtak legalább ezek, legalább eddig! Majd hoz a Samu bácsi, a jó keresztapa új játékokat Pest­ről a jövő nyáron! És az vitt is az áldott, évről évre jobban meg­szerette testvérének gyermekeit. E család körében való megjelenése volt az ő esztendei rendes látogtatása. Épen itt van azonban helyén, hogy egy rendkí­vüli látogatásról is megemlékezzünk. Csakhogy ezt nem ő tette másnál, hanem más tette ő nála. A­mint egy este hazajött, ajtaja nyílásába név­jegyet talált tűzve. A csinosan kiállított jegy litográ­­fozott szavai fölött, egy pár szó kézírás irónnal, úgy hogy az egész így hangzott: »Vasárnap délelőtt ismét eljön 10 órakor, és találkozni óhajt, Zegernyési Ze­­gernyei Kálmán, a »Szilárd­ Biztosság« című biztosító részvénytársaság vezérügynöke.« — Zegernyei találkozni óhajt velem, nálam ? — kérdé magában Tallós úr meglepetve, — mi hoz­hatja azt ide ? Régi ismerősök voltak, egykori iskolatársak. Pesten is találkoztak néha, csakhogy Zegernyési Zegernyei Kálmán nem vette mindig észre az igény­telen külsejű magántanítót, úgy látszik, amannak nagyon fel­vitte az isten dolgát, igy hát nem csuda, ha a szerény állású hajdani iskolatársat nem ismerte meg mindig, különösen akkor nem, mikor előbbkelő emberek társaságában megy az utcán. Tallós ur vasárnap volt legkevésb­é elfoglalva,­­ s igy minden mulasztás nélkül bevárható. És Zeger­nyési Zegernyei Kálmán, a »Szilárd­ Biztosság« című biztosító részvénytársaság vezérügynöke, délelőtti tíz órakor, pontosan megjelent. A pontosság a nagyok erénye. A vezérügynök, korára nézve egyvívású férfiú volt Tallós Sámuel úrral, de csak­is ebben az egyet­lenegy pontban egyeztek meg, s minden más tekin­tetben merő ellentéte volt amannak. Igen délceg, csinos férfiú, magas termetű, de inkább testes, mint karcsú. Öltöze divatszerű, kifo­gástalan , tetőtől talpig valóságos gavallér. Ha tükör elé jutott, s pedig mindig az ilyen pontot kereste, majdnem folytonosan abba tekintett, s úgy látszék mindig talált magában olyast, a­miben gyönyörköd­hetik. Ujjaival vagy szakálát simogatta, s az igaz, hogy annak egy szála is többet ért, mint szegény Tal­lós urnák egész bajuszkészsége, vagy bodorított fürt­jeit rendezgető kecsesen, vagy óraláncának csecse­becséit csörgető, vagy szép, hosszúkás fehér ujjain csillogó gyűrűit villogtató. (Folyt. köv.)

Next