Fővárosi Lapok 1879. augusztus (176-200. szám)

1879-08-01 / 176. szám

Péntek, 1879. augusztus 1. 176. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: félévre ................................Sírt, Negyedévre Megjelenik az ünnep utáni napokat kivév­e mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Bucsuh­angok. .. Még alig, hogy hazajöttem, Isten hozzád szülőföldem! Szivemről a nagyvilági Sok fagyos kémp el se széledt: Melengető szárnyad alól Már is elűz, hajt az élet. Kiskoromban elhagytalak, Mint völgyét a hűtlen patak ; Itt maradnék most örömest, Itt maradnék érett észszel: Ostoromat száz királyi Pálcáért se cserélném el. Távol kell már tőled élnem . . . De maradt egy szép reményem : Isten hozzád édes falum ! Hazajövök majd meghalni. Hűlt poromat a te hantod Fogja lágyan betakarni. II. Integettek, hívogattok, Ti susogó cserfalombok! Mindhiába ! mindhiába! Mennem kell a nagyvilágba. Hogyha vándor téved erre : Jussak majd az eszetekbe! Ő is, mint én, olyan fáradt... Hintsetek rá hűvös árnyat! III. Jertek, szülőföldem dalos madarai! Jól esik szivemnek, hogy igy elkísértek; A sötét valóból ábrándokba ringat Édes csacsogástok, méla csicsergéstek. Szánjatok előttem ringva, énekelve : A keserű búcsút édesebbnek érzem; Szórjátok utamat tele dalvirággal: Hadd mosolyogjon rám minden kicsi porszem ! Zengjetek !... zengjetek !... ily gyönyörű dalt én Más vidéken sehol, de sehol se hallok : Altatót is csak ti mondjatok felettem, Majd ha rám borúlnak a temető hantok. IV. Itt vagyok a keresztfánál... Rámtekint az isten-ember, Rámtekint szent fájdalommal S lelkem zokog, mint a tenger. Jobb lesz neked visszatérni! Bennem egy hang ezt susogja. Bús sejtelmek árnya lep meg, Csalogat a falu tornya. De az élet a nagy élet Rám parancsol szigorúan, És megyek, mint az elitélt, Bánatosan, szomorúan. V. Elmaradt az édes otthon, A mosolygó, enyhe tájék ... Nem az a nap süt már erre, Az ég boltja nem olyan kék. Nyelvemet itt már nem értik, Én sem értem ezt a nyelvet. Szivhe’ szólóbb, édesebb nyelv Zeng az eke szarva mellett. Didereg itt az én lelkem, Ez a szegény árva fecske. És haza száll melegedni Szép virágos napkeletre. Pósa Lajos. (Elbeszélés a szédelgő időkből.) Írta Margitay Dezső. (Folytatás.) Jakabay félrerántja a vállát és föláll az asz­taltól. — Hiszen nem is azért játszik az ember, hogy pénzt nyerjen, hanem, hogy teljék az idő. Mikotorosz is föláll, közel a bájnál s ő vissza­nyerte pénzét, sőt még azon felül is valamit. Tehát jó éjszakát, urak! — Ön velem jő, doktor ? Hol van Nibelkay ? — Sehol! Se kalapja, se botja! Megszökött, a kópé. Na se baj ! Üljön föl, kedves doktor. Elbújtatnak. — Kedves doktor, ön derék cimbora. — Oh, kérem. — No, no, csak ne szerénykedjék! Ezek minden pénzemből kiforgattak már, midőn ön leült. S hogy megfordult akkor egyszerre a szerencse, kedves dok­tor ! Szeretném önt megcsókolni, kedves cimbora! Hanem kéz kezet most kérjen valamit tőlem. Kérjen mindjárt, mert én szégyenleném magamat, ha nem vi­szonozhatnám szivességét. — De hát mit kérjek ? — Akármit. Ügyvéd embernek lehetetlen, hogy épen semmi kérnivalója ne volna. — Hiszen van biz ott, hanem én azt nem kér­hetem öntől, sőt gondosan el kell rejtenem, a­mit ter­vezek, mert hát a rendőri ügyek lelke . . . — Tán lányszöktetés? Tudja mit? Ne mondja el titkát a rendőri ügyek helyettes kezelőjének, ha­nem súgja meg Mikotorász barátjának. Oh, ez tud ám hallgatni s aztán a rendőrügyek helyettes kezelője önnek jó barátja s néha-néha, ha szóba állnak... — Egy vizsgálat alatti fickót akarnék túltenni a határon. — Csinos neje van ? — Persze! Hanem azt is szeretném vele elexpe­­diálni. — Talán ráuntunk ? Ugy­e kitaláltam. Tehát útlevél kellene, mi ? Amerikába ? Minden csínytevő oda illan! Két személyre: Kis Péter és felesége Zöld Sára, a férfi termete: magas sat. — Én bizony nem nagyon ismerem a férjét. — De annál jobban a nőt. Tehát termete: közép. Ez a magasra, meg az alacsonyra is ráillik. Orra rendes. Haja, barna sat. Hebehe! De ha nagy bűnös, nem tehetem. — Nem nagy bűnös. Nem gyilkolt. Sikkasztott s a pénz meg lesz térítve. — Majd gondolkozom róla, ha a körülménye­ket bővebben megtudom. Mikor aztán megtudta, egyet nevetett: — Hisz ez a mai világban nem valami szörnyű bűn, kivált ha helyre van ütve. Segíthetünk a szegény ör­dögön , úgy is marad e magból itt elég. * Másnap tizenkét óra felé Jakabay ellátogatott az irodába. Nem abban a házban volt már, ahol tegnap­előtt. Pihák úr átköltöztette azt a szemben álló há­romemeletes Eisenkrausz féle csődvagyonba. Be is bútorozta elegánsan, ahogy illik. Persze, a bútorok árával tartozott, de hát van annyi emberség a bútor­kereskedőkben, hogy várnak vagy három hónapot olyan szegény ember kedvéért, mint az Eisenkrausz­­tömeg pelügyelője és gondnoka. Az írnokok is ott voltak már mind, dolgozó­asztalaik fölé hajolva. Mikor a doktor ur megérkezett, mind szépen fölállt s meghajtotta magát: — Jó napot, fiúk! A doktor ur be­lép a számára berendezett szo­bába, ahol függöny, szőnyeg, kép, tükör és minden van. Pihák úr tiszteletteljesen követi főnökét, a ki különb ember, mint az a mi­haszna volt. — Nem keresett engem valaki ? — kérdi a főnök. — De igen is, kérem a lássan, a közlekedési mi­nisztérium szolgája. Valami csomagot hozott. Át akartam tőle venni, de nem adta. Csak majd a dok­tor urnak személyesen! Odakint vár. — Más senki sem volt itt ? — De igen, majd el is feledtem! Goldman Jákob tőzsér is akarta volna udvarlását tenni, de minthogy nem találta doktor urat, elment s azt mondá : egy félóra múlva újra ide néz. Azt hiszem, hogy nemsokára megérkezik. — Bocsássa be a hivatalszolgát. Ez belép s átadja a kezében tartott nagy, pe­csétes levelet a doktor urnak. A doktor fölbontja és olvassa belőle, hogy dok­tor Jakabay Kristóf köz- és váltó ügy­véd úr nyolcezer forint javadalmazás mellett kineveztetik a tepe­­kalágyi vasuttársulat jogtanácsosává. Épen végigolvasta a kinevezési okmányt, mikor nyilik az ajtó és Pihák jelenti: — Goldman Jákob tőzsér, a váci körútról. A tőzsér belép, magastetejű kalapját a hóna alá szorítva. — Alázatos szolgája, nagyságos doktor úr, van szerencsém. Alázatos szolgája. Jakabay nyájasan biccent a fejével, m­int Piháká­nak, hogy várakozzék. — Fogja, barátom; itt van kineveztetési okle­velem a tepe-kalágyi vasút-társaság jogtanácsosi állo­mására. Vegye át és írja be a könyvbe. — Nagyságod ki van nevezve a tepe-külágyi vasúttársasághoz ? — kérdi Goldman, nagyra nyitva a szemét­! — Ép e pillanatban kaptam meg. — Szabad esedeznem! Énnekem sok ügyem-ba­­jom van ezzel a társulattal. Egy részt építtettem is belőle, aztán meg szállítója voltam s jövőre is szeretnék megmaradni. Nagyon szerencsésnek érezném maga­mat, ha az én ügyeimet is az vezetné, a­ki a társaság képviselője. . . — Szívesen, kedves Goldman. Miért ne ? Ha majd megy, Pihák úrral kiállíthatják a meghatal­mazó levelet. — Én szívesen fizetek a tepe-külügyi társaság jogtanácsosának ezer forint évi tiszteletdíjat, csak­hogy az én ügyeimet is vezesse. Eddig csak ötszáz forintot adtam az ügyvédemnek, de a társaság jogta­nácsosa, az már más. — Jól van, jól! Majd a díjazási levelet is kiál­líttathatja Pihák úrral.És most, mivel szolgálhatok ? — Oh, kérem! én óhajtanék szolgálni! Tegnap méltóztatott említeni, hogy — — Ugyan hamar igénybe is vettem szivességét, kedves barátom. — Nyolcezer forint! Mi az ? Aztán nem is a nagyságod részére . . . Hm! hm! Egy kissé csodál­kozom, hogy Vér úr, a­ki annyi pénzzel rendelkezik — — Hja, barátom! Néha kell a pénz az ember­nek , kivált ha úgy helyezheti el, mint a tanácsos úr. A nyolcezer forint csak felpénz, majd hozzáteszi ő a többit, ami szükséges. Mikor az ember száz percentre dolgozhatik! Persze az ilyen alkalom csak azoknak kínálkozik, kik a forrásnál vannak, s tudják, még mikor senki sem álmodik róla, hogy hol és mit akar az ország építeni, kisajátítani, átidomítani? (Folyt. köv.)

Next