Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)

1879-09-14 / 211. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 211-dik számához. désre vezette társalgásukat, felhasználták az alkal­mat komoly eszmecserére, de sokáig nem időztek egy tárgynál, mint a méh, mely virágról virágra száll. Irigységnek, rosszakaratnak vagy cselszövénynek nyoma sem volt közöttük. Imádták az ó­kor nagy köl­tőit, de kortársaiktól sem tagadták meg a kellő elis­merést, sőt szerénységgel beszéltek azokról, s őszinte véleményt mondtak egymás műveiről, ha valamelyi­kük a kor betegségébe esvén, könyvet irt.« Lafontaine Psychéjében nemcsak összejövete­leiknek adja leírását, hanem az elbeszélés folya­mában érdekes példáját tünteti fel a helylyel-közzel kifejlődött szépirodalmi vitatkozásoknak. Ezúttal a az a kérdés képezi az eszmecsere tárgyát, hogy mit tekintsen a költő fő feladatának: a részvét és fájda­lom gerjesztését-e vagy inkább a vidámságnak és ne­vetésnek nyújtson tápot ? Acanthe (Racine) természe­tesen a részvétet tartja fontosabbnak, ellenben Gé­­laste (Moliére) a nevetés ügyét védi. A vitára Poly­­phile ad alkalmat, a­ki nem akarja tovább folytatni felolvasását, midőn Psyche balsorsának leírására ke­rül a sor, nehogy megszomorítsa hallgatóit. »Nos tehát kényezni fogunk, — szólt Acanthe — ez ne akadályozzon téged regéd folytatásában, — az ó­kor nagy hősei is sírtak. A részvétnek épen úgy meg­vannak a maga bájai, mint a vidámságnak, sőt én azt gondolom, hogy amazéi még vonzóbbak s ezt a véle­ményemet bizonyosan Ariste is osztja.« — Moliére nagy hévvel beszél a nevetés és vígjáték előnyeiről, mig Lafontaine, a ki műveiben szereti a részvét kö­­nyét a vidámság derűjével váltani fel, jelenleg zavarba jő, hogy melyiknek ítélje a pálmát. Boileau határo­zottan Racine pártjára áll és eme szép mondatával fejezi be a vitát: »a halandók csak emberek, midőn saját fájdalmuk miatt kényeznek, de istenekké lesz­nek, midőn a mások balsorsát siratják.« Boileaunak az ilynemű vitatkozások alkalmával nemcsak Lafontaine regényében jutott a befejező szó, hanem a valóságban is. Elismert igazságszeretete és éles ítélete mindig súlyt kölcsönöztek szavának és jelentékeny befolyást biztosítottak számára költőink szellemi szövetségében. Ehhez járult még, hogy szeretetreméltó modora és nyíltszívűsége barátaival szemben elfeledtették a szi­gorú kritikust, a­mi még inkább elősegítette taná­csainak kedvező fogadtatását. S valóban ki hinné, hogy Boileau, a­kit az irodalomtörténet egyik legko­molyabb gondolkozójának ismerünk, a mindennapi életben kedves és kedélyes embernek bizonyul. Bará­tai gyakran gyűltek össze vieux-colombier­ utcai la­kásán s vendégei között magasrangú egyének s az udvar főurai is képviselve voltak. Despréeaux (Boi­leau) a legszeretetreméltóbb házigazda volt; ízletes vacsorákat tálaltatott, pikáns adomákkal a divatos bel­esprit-k és színészek kiparodizálásával mulatta rá a társaságot. Később, midőn Racine-nal együtt a király történetírójává lett kinevezve, auteuili lakában ép oly szíves vendéglátó és vidám asztaltárs volt, mint azelőtt a vieux-colombier­ utcai lakásán. Magas állása teljességgel nem veszélyezte kedélyességét, büszkeségtől vagy álszerénységtől egyaránt ment volt s abban az időben irt levelei telve vannak a tiszte­letreméltósággal párosult vidám életmód tanújeleivel. Boileau vendégszeretetének a kedélyesség és a »bonne chére« ápolása mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy magasabb célját: az új irodalmi iskola híveinek egyesítését és Chapelaine­s Quinault uralmának kiküszöbölését a költészet birodalmából. Ez a törekvés képezte ama jelszót, mely azután sem szűnt meg a négy halhatatlan szellemi működésére varázshatalmat gyakorolni, midőn közöttük a szív ba­rátsága már lankadozni kezdett; a közös szellemi cél tudata még azután is fennen lobogtatá a szövetség zászlóját, midőn tagjait az idő, félreértés és ellentétes életnézetek mindinkább eltávolíták egymástól. Míg Moliére, Lafontaine és Racine halhatatlan műveikkel szereztek dicsőséget az uj iránynak, Boi­leau, mint »a század irodalmi törvényhozója,« a kritika fegyvereivel küzdött közös ideáljuk érdekében. Az ő reformátori működése kétféleképen érezteté üdvös hatását, t. i. szellemileg és erkölcsileg. Szelle­mileg, midőn kimondá, hogy a költő egyetlen hitval­lása az igazság hirdetése legyen, melynél magasz­­tosabb eszményt nem ismer semmiféle emberi művé­szet ; erkölcsileg, midőn példát mutatott kora divatos költőinek, a­kiknek múzsája nagyurak zsoldjában állt és egymás érdemtelen dicsőítésével üzérkedtek, — hogy miként egyesítse a szellem fölkentse a ke­délyt tiszteletreméltósággal s a szigorú igazságszere­­tetet méltányossággal. Ő hadat szent a Scudéry, ■ Chapelaine és Saint-Amant-féle költői kotek­áknak s ezek hatalmas pártfogóival és az elterjedt irodalmi kishitűséggel szemben egyedül igazságérzetére és ama kicsiny, de erős táborra támaszkodott, mely ő nála tartá összejöveteleit. Hogy mennyire megve­tették és gúny tárgyává tették Boileau és társai az ellenfél tartalmatlan hatásvadászó költészetét, az a történetileg följegyzett adoma is bizonyítja, mely sze­rint Chapelaine egyik leghíresebb műve: »La pu­celle« mindig ki volt zárva az asztalon, és ha közülök egyik vagy másik hibát követett el a társaság bevett szokásai ellen, elavult szót használt vagy megnehez­ült munkájának igazságos megbírálásáért: bünteté­sül az említett könyvből kellett — vétségéhez mérten — több vagy kevesebb versszakot felolvasnia. Költőink vállvetve haladtak a közös cél felé : Boileau megírta Satiráit, melyben megtámadja a fél­­szegségeket és l’Art Poetique-jét, melyben a költé­szet öröktörvényeit jelöli ki; ugyanekkor Moliére meg­teremti Tartuffe-öt és a Misanthrope-ot, Lafontaine legszebb meséit és Racine első remekműveit írja meg, mintegy igazságot szolgáltatván a Boileau által sür­getett reform-eszméknek a »szép elmék« italo-hispa­­nicus mániája ellenében. Különböző tehetségek lévén, mindegyik más­más fontos szerepre volt hivatva az újítás terén. Mo­liére nemcsak megteremté a francia vígjátékot, ha­nem mintaszerű alkotásaival a tökély utolérhetetlen magaslatára emelé azt. Lafontaine a meseírás terén szerzett halhatatlan nevet, melynek Aesop óta nem volt hivatottabb mivelője. Racine újításait a francia tragoediában a romantikusok bizarr helyzet­drámái mellett maguk a nagy Corneille művei is kívánatossá tették. Corneille nagy erényhősöket teremtett, a­kik erkölcsi erejök által legyőzik a bűnös indulatokat. Racine tragoediáiban a fékevesztett emberi szenve­délyek végzetes hatalmát és a megsértett erkölcsi vi­lágrend kérlelhetetlen boszúját ecsetelte. Szóval — a­mint Nisard mondja, — »Corneille megmutatta, hogy milyenek legyünk, s Racine lefestette, hogy milyenek vagyunk.« Corneille nőalakjait is a férfi­erényeknek hozzájuk nem illő fényével veszi körül . Racine művészete a női jellemek geniális alkotásá­ban tetőzik, melyek a nőiség jellegét sem az erény magaslatán, sem a bűnös szenvedélyek rabbilincsében nem vetkőzik le. Moliére, Lafontaine és Racine nagyszerű vív­mányai mellett Boileau szelleme is kiérdemlé az utó­kor méltánylását. Ő nem szédít meg lángeszével, de meggyőz, meghódít az igazsággal; ő nem varázsol a képzelem csodás világába, de kijelöli az alapkövet, melyen e tündérbirodalomnak nyugodnia kell; ő nem teremtett halhatatlan műveket, de ráutal az esz­ményre, a melyre minden művészi alkotásnak töre­kednie kell, ha igény tart a halhatatlanságra. Ön­magának alapos ismerete és a mások szellemének be­ható tanulmányozása. Ítéletét az utókor magaslatára emelték, mely mindent részlethajlatlanul és önálló értéke szerint becsül meg. Ő mondotta ki Moliéreről, hogy XIV. Lajos korszakának legnagyobb költője, Pascalról, hogy legtökéletesebb prózaírója és Athali­­kiáról, hogy az Racine mesterműve, é­s ez ítéleteit máig sem cáfolta meg az utókor. Boileaut nemes mérséklete és méltányossága attól is megőrizte, hogy barátainak bármelyikével megszakítsa a szívélyes viszonyt. Midőn Moliére és Racine viszálya és Lafontaine rendetlen, könnyelmű életmódja mindinkább megtágítá a testvéri köteléket, Boileau volt az, ki mindegyikkel igyekezett fentar­­tani a barátságot s a viszálkodókat megóvta egymás becsmérlésétől. Moliéreben sohasem szűnt meg kora legnagyobb lángeszét tekinteni s Racine-nal mindvé­gig a legbensőbb barátság fűzte össze. Egyedül La­­fontainetól távolíták el szigorú erkölcsi életnézetei, de azért ő irányában sem lett méltánytalanná, mint azt a nagy meseíró életírója Walkenear feltüntetni szeretné. Girardin, a kitűnő irodalom-búvár, bebizo­nyította, hogy Walkenear gyanúsítása nélkülöz min­den történeti alapot. A francia irodalom tanulmányozói közül töb­ben — túlságos osztályozási kedvből — költőink szö­vetségében is két pártot különböztetnek meg, mely Racinet Boileauval és Lafontainet Moliére-rel egye­sítené. E túlzó véleményt mi, az irodalomtörténet első tekintélyeihez csatlakozva, bízvást mellőzhetjük jellemzésünkben. Boileau, Lafontaine, Moliére és Racine műveinek az igaz eszménye, a formai tökély utolérhetetlen szépségei s a klasszikus minták iránti előszeretet képezik fő jellemvonását, s ez annál vi­lágosabban tűnik szemünkbe, mert mint különböző tehetségek, más-más költészeti műfajban örökítették meg a közös ideált. Gondáné Nagy Irma: 1015 Fővárosi h­írek. * Az egyetemen a most kezdődött téli félévben következő magyar irodalmi és eszthetikai előadások fognak tartatni: Gyulai Pál a magyar irodalom történetéről fog olvasni 1830—1848 közt, továbbá a középkori magyar költői maradványokról; G­r­e­g­u­ss Ágost általános művészettant ad elő s a vers szép­­tani elméletét fejtegeti; Beöthy Zsolt a tizen­kilencedik század magyar regényirodalmáról olvas. * Színházi játékrend. A nemzeti szín­házban: holnap, 15-én a »Mizantróp« és »Szele­­burdi« (tehát Moliére-est.) 16-án a »Norma«, Wilt Mária asszony első föllépteül; 17-én »Az új cég«; 18-án »Sylvia« és »Lalla Roukh;« 19-én »A köz­ügyek« és »A házasítók«; 20-án »A hugenották« Wilt Mária asszonynyal; 21-én a »Fourchambault család«; 22-én »Antigone« és »Gringoire«. — A népszínházban: holnap hétfőn »Cornevilléi ha­rangok« Blahánéval, kedden a »Szentluri rózsa« operettel az arabok 5-dik vendégjátéka, egészen új műsorral, melyből különösen egy khinai ballet eme­lendő ki. Szerdán »Kis nagysám«, csütörtökön »Hu­­szárcsiny« vagy »Tündérlak« Blahánéval és Ta­­másyval, pénteken és szombaton az arabok vendég­játéka. * A Kisfaludy­ Társaság tudvalevőleg emlék­táblával készül megjelölni Kisfaludy Károly téri szü­letési házát. Most azonban a »Hon «-ban figyelemre­méltó felszólalás jelent meg, mely szerint: a költő sajátképi születési házát már nyolcvan év előtt lebon­tották s a most is fenálló uj házat nem épen a régi­nek helyén, bár azzal egy telken építették. * Rajner Pál öngyilkosságáról, az első hírek­kel ellentétben, most azt jelentik, hogy nem szobájá­ban, hanem a kertben, egy akácfához támaszkodva lőtte magát szíven s a halál azonnal bekövetkezett. Szomorú elhatározását környezete nem is gyaníthatta, pedig már augusztus közepén megérlelte szomorú tervét, Esztergomba utazott s ott vásárolt revolvert. Egy váci kereskedőhöz, kivel régóta üzleti visszony­­ban állott, levelet intézett, melyben egyebek közt ezt irta: »Évek óta ismerjük egymást s most le kell szá­molnunk egymással. Azt hiszem, semminemű kötele­zettségem sincs ön iránt. Ezt jó lesz konstatálni s erre nézve magamat megnyugtatni, miután holnap agyon lövöm magamat«. Számos más levelet is hagyott hátra barátaihoz, hitelezőihez, sőt cselédeihez is; e levelek mind igen nyugodt hangon szólanak, sőt a fő­ispánhoz intézett sorokban még tréfálkozott is. Te­metése csütörtökön ment végbe a főispán, a megyei tiszti kar és nagyszámú közönség jelenlétében. * A legtöbbet adózók. Az adóhivatal már el­készítő azok névsorát, kik a fővárosban legtöbb egye­nes adót fizetnek. Nem épen hibátlan jegyzék, mert olyan név is fordul elő benne, mely már síremlékre van vésve, de mindamellett érdekes. A névsorban első most is a sok ház tulajdonosa: Kasselik, ki 23,842 ft egyenes adót fizet. Aztán következnek: Haggenmacher 17,168 fttal, a Wurm-udvar tulajdo­nosai 16,162-vel, gr. Erdődy János 13,757-tel, gróf Festetics Dénes 12,603-mal, Murathy Szilárd 10,840-nel, Luczenbacher Pál 10,546-tal, Wodiáner Albert 10,447-tel, Neuhoffer János 10,256-tal, gróf Cziráky János 9297-tel, gr. Karácsonyi Guidó 8747 fttal. A sorban 68-dik Coburg Füilöp herceg 3690 fttal; 99-dik Ráth Károly főpolgármester 3262-vel; 569-dik Tisza Lajos kir. biztos 863-mal s legutolsó (1600-dik) Vogel Péter ügyvéd 337-tel. A névsor eleje azt mutatja, hogy az a mondás: maholnap a zsidók megvesznek minden nagy házat Budapesten, csak mondás és nem tény. * Hymen. Dr. Arkövy József fővárosi fog­orvos, mint most értesülünk, a múlt hónapban meg­nősült, Varannón oltárhoz vezetve Hódoly Ka­talin urhölgyet, Hódoly János kedves leányát. * Személyi hirek. B. Fehérváry honvé­delmi államtitkár Zágrábba s onnan Varasdra uta­zott. — Tisza Lajos szegedi kir. biztos főváro­sunkba érkezett. — Erdmann hallei tanár, a hires »Lélektani levelek« írója, tegnapelőtt meglá­togatta Greguss Ágostot, ki egykor tanítványa volt. — Paulai Edéné asszony, háromhavi súlyos beteg­ség után, a budai hegyek jó levegőjében felüdülvén, jövő vasárnaptól kezdve rendesen fog játszani, a drá­mai játékrend előnyére. — Bogisich Lajos tör­vényszéki elnök, szabadságideje leteltével, haza érke­zett s ismét folytatja elnöki működését. — Báró Edelsheim-Gyu­l­ay főparancsnok a budai fő­­gymnázium nyolcadik osztályába adta nagyobbik fiát, hogy ezt a köziskola társasága még magyarabbá te­gye. — Dr. Thallóczy Lajos levéltári buvárla­­tok végett Bukarestben időzött s átnézte ott a nemzeti levéltárat, múzeumot s a Cogelniceanu család gyűjte­ményének történeti emlékeit. — Schwachhoffer Irma kisasszonyt, Schwachhoffer Alajos fővárosi háztulajdonos kedves leányát, e napokban jegyezte el Pataky Károly gyógyszerész N.­Becskerekről. — Gróf Szapáry Iván tizenegyhónapos fia (Antal) meghalt s tegnap temették el. * A Petőfi-társaság ma d. e. tiz órakor tartja szünet utáni első ülését. Tárgyai:­­Petőfi Dunave­­csény Péchy Imrétől, költemény Ábrányi Emiltől, »Herkó páter« népéleti rajz Margitai Dezsőtől. * Haydn unokájának balesete. Tudvalevőleg, a nagy zeneköltő két unokája lakik fővárosunkban: az öreg Porcelli kisasszonyok. Egyikök e napokban bástya-utcai 10. sz. földszinti lakásuk külső ablakát tisztogatván, kizuhant az utcára s fejét úgy megsértő, hogy ájultan vitték be a szobába. * Az állatkert tigrisei sehogysem akartak eddigelé összebarátkozni. A nőstény­ tigris azonnal megvadúl, mihelyt a hímet megpillantja. A ma esti hat órai etetéskor azonban megkísérlik őket egy ket­recbe ereszteni, a­mi érdekes látvány lesz. Ma d. u. öt órakor kezdik meg a szokásos állatkerti kisorsolást is, mely öt vasárnap fog tartani. Számos értékes álla­

Next