Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)

1879-10-01 / 225. szám

Szerda, 1879. október 1. 225. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik ünnep utáni napokat kivév mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-de­cemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A második asszony. Egyszer úgy éjfél­tájt, ablaküveg koppan. Második asszonynak szíve nagyot dobban. Felriad ijedten : — halotti ruhába’, — Álom-e vagy látás ? — ki van a szobába’ ? „Mit akarsz, mi dolgod, eltemetett asszony ,„Kérdeni jöttelek, te második asszony ! ,„Volt nekem egy édes, szőkehaju lánykám ; Hol van az én szelíd, kézbeli báránykám „Mit tehetek róla ? ! Gondosan ápoltam ; Ha baja sulyosbúlt ... én oka nem voltam !“ ,„Látnak a halottak! Elő ne hazudjon ! Nincs titok a földön, mit az ég ne tudjon! Sirt sokat! azt mondtad, tőle nem alhattál. Néki fejes mákból álom-italt adtál. Oh az a két szép szem ! Mák hogy elaltatta! Alszik már! De te még csak most nem, miatta !“, „Menj ! Ne gyötörj. Hadd el! Gyilkos a beszéded! El el a szememből! Látnom iszony téged !“ „,Volt fiam is nékem. Én drága szerettem ! Szófogadó, kedves; soha se büntettem. Gyenge fűszál a mint lenge fuvalomra. Jó szive úgy hajlott anyai szavamra.­“ „Elmakacsult; kértem , rá se ügyelt; fedtem — Elment bolyongóba, arról se tehettem.“ ,„Látnak a halottak ! Elő ne hazudjon ! Nincs titok a földön, mit az ég ne tudjon! Űzted, elüldözted ! Téli hideg éjjel Verted ki a házból a vizes kötéllel! Kivül az ajtónál még leborult térdre , ,Megfagyok, ereszsz be !‘ De hiába kérte. Anyja, te, az élő, nem vette fülébe. Akkor a halotthoz jött a temetőbe. Sírását síromnak mélybre hallottam, Oda befogadtam, álomba ringattam.­“ „Menj ! Ne kínozz. Hadd el! Megöl a beszéded ! ,s Él el az ágyamtól! Látni halál téged!« ,„Hát szeretett férjem, gyermekeim atyja ? Mert hogy a hajlékát éjjel ide hagyja „Mit tudom én, hol jár ? ! Más örömi vannak, Cimbora, vigasság, tivornya kell annak !“ ,„Látnak a halottak, élő ne hazudjon! Nincs titok a földön, mit az ég ne tudjon! Nagy teher a bánat, kín a hordozása, — Nem tüzes bor , hűvös hab a gyógyulása! Nézz­em oda messze, mély Duna partjára ... Ott állt a sápadt hold halovány arcára.­“ „Vidd a kezed innen ! Sirba vissza véled! Százszor halált inkább, mint a te beszéded !“ ,„Halál a kínoknak boldog megszűnése ; Ne legyen tiednek ilyen enyhülése! Életedet isten még hosszúra nyújtsa, Bűnödet éjenként jövetelem sújtsa. Minden éjjel itt láss : jövök, előkérjem Szőke hajú lánykám, árva fiam, férjem !“‘ Györy Vilmos. -------------------­ A szerencse fia. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. »Anno Dni 1732 die 15. Julii az oroszlán­jegy alatt született Gergely fiam. A kegyelmes isten nevelje nagyra, familiájának ecclesiának, communi­­tásnak tisztességire.« így jegyezte fel a biblia hátulsó lapjára fia születését ns. Kocsárdy Gergely, a ns. csutoragyártó­céh egyik érdemes tagja ns. Debrecen városában. Leánygyermekkel már hárommal áldotta meg az úristen a derék férfiút, de azokat később egymás­után el is vette; csak a fiú maradt életben, az egyet­len fiú, ki a biblia hátulsó lapjára írt szavak tanú­sága szerint, arra volt hivatva, hogy a família elho­mályosult fényét újra földerítse. Hogy mennyire felelt meg e hivatásának, az majd e történet folytán kiderül. Egyelőre azonban kénytelenek vagyunk meg­­vallani, hogy nem sok kilátás nyilt erre. Az 1739-iki nagy pestis, mely rakásra seperte nemes Debrecen város lakosait, kiragadta e gyarló világból a szegény csatoragyártót is, ki eleget hányódott-vetődött már az életben s csak azért nem szeretett volna még meg­válni e siralom völgyéből, hogy az ő Gergely fiának jövendő dicsőségét szemlélhette volna. De hát nem használt a térjék, melyet napjában négyszer is bevett, mindannyiszor egy-egy kanta bor­ban, sem az uj szappanból, mézből és lisztből csinált kovász, melyet szegény felesége sok sóhajtás és köny­­hullatás közt gyúrt számára. A halál angyala leszállt a kádas­ utcai rozzant kis házikóra, mely az utolsó nagy tűz óta még egészen föl sem épült. Hat marcona férfi, kiket a nemes tanács drága pénzen fizetett, be­állított az udvarra, vállára vette a koporsót s kivitte a temetőbe. Tiszteletes nem búcsúztatta el, kántus nem énekelte ki a holtat, a céhbeliek nem jöttek el, sem a rokonok a temetésére. Bújt akkor az ember ember­társa elől, mert rettenetes istenítélete volt a városon és az egész orságban s a nemes magisztrátus dobszó­val kihirdettette, hogy senki, ur vagy polgár, közrendű vagy elöljáró, temetési ceremóniában nem részesítte­­tik, sem istentisztelet nem tartatik többé a temp­lomban, sem bárminemű egybegyülekezés meg nem engedtetik, ellenszegülők elrettentésére kitűzetvén a pallos a városház kapuja fölé. Valami fényes szertartás nem igen várt volna ugyan amúgy sem a szegény csatoragyártóra, de a búsuló özvegy azért mégis keserves könyeket hulla­tott, hogy az ő szegény urát csak úgy vitték ki, mint valami döglött lovat. Nem sokáig sirt, az igaz, mert két hét múlva az a hat marcona férfi megint oda jött a kádas utcai kis ház udvarára s megint vállára emelt egy kopor­sót. A hétéves fiú árván maradt. Ezek voltak az ifjú Kocsárdy Gergely gyer­mekkori emlékei. A halotthordó zord alakok az elöl­járóságtól számukra csináltatott fekete köntösben, a koporsók, melyeket némán, kiséret nélkül vittek át az utcán naponkint, lesütött fejjel botorkáló emberek, a­kik messziről kikerülik egymást, halálfejes nagy fehér cédulák a kapukon, miket a nemes tanács pa­rancsolatára kiragasztottak fegyveres őrök a kapu előtt, a­kik senkit sem bocsátnak se be, se ki. Borzadva nézte a gyermek, a mint meggyújt­­ják a máglyát az udvar közepén, szalmából, rőzsébő­­ s a­mint a lángok közé dobják elhalt szüleinek ruháit, az ágyból a vánkosokat, a szobából a bútorokat, míg végre nem marad egyéb, mint a puszta négy fal. A vastag bőrbe kötött kapcsos bibliát is már kezébe vette az egyik poroszló, de visszariadtak attól, hogy a szent könyvet a tűzbe dobják. — Tedd el, — mondák a gyermeknek. S az a könyv egyetlen öröksége, a mi szülőiről maradt. A ház összedőlt, mert nem volt, a­ki gondot viseljen rá. A fiút a céh elöljárói egy mesterhez adták, a­hol idővel majd megtanulja a becsületes mesterséget, melyet apja folytatott. Minden jel arra mutatott, hogy az ifjú Ko­csárdy Gergelyből sem lesz egyéb, mint a­mi az apja volt: csatoragyártó, a­mi ugyan tisztességes mester­ség, de a famíliának a fényét még­sem fogja olyan na­gyon emelni, mint ahogy a boldogult álmodozott róla. Mert hej, az a Kocsárdy família híres volt ám valaha, ha igaz! Sokat tudott arról beszélni a boldo­gult. Hej! ő sem arra született ám, hogy csutorákat faragcsáljon s ha nem fordult volna roszra a kuruc tábor sora . . . Na de a mi elmúlt, hát elmúlt. Csak a fiának adjon az isten jobb sorsot! Persze hogy céhmester uram, a ki szigorú em­ber volt s nem szerette az efféle léha beszédeket, minderre azt szokta felelni: — Adjon kend hálát az istennek, hogy e nemes céh kebelébe recipiáltatott. A mire Kocsárdy Gergely uram mindig enge­delmesen lehajtotta fejét. — Illendő reverendával fogadom céhmester uram admonicióját., Szeretett diákosan beszélni ő figyelme, mert írástudó ember volt s ne lett volna csak az a kuruc világ, hát . . . Hanem a mi a céhmester uram admo­nicióját illeti, annak ugyan nem igen lett foganatja. A dicsekedést csak nem hagyhatta el Kocsárdy Ger­gely uram, hétköznap is egyre a korcsmát ülte s min­denféle hivalkodó nép közt mind maga jeles vitézi tetteit, mind familiájának dicsőségét hánytorgatta. — Vigyázzanak kegyelmetek, hogy apjára ne üssön a fiú, — utasította a céhmester a jámbor há­zaspárt, a kikhez a fiú, céhmester uram bölcs határo­zata szerint, adatott. — Vigyázni fogunk, — ígérte a becsület­e­s csutoragyártó, — a szemünk fényére sem vigyázhat­nánk jobban. Dejszen vigyázhattak arra. A kölyök, ha csak sze­rit ejthette, mindjárt kisurrant s uram fia! hol találták meg! Az öreg Bálintnál, a korhely káposztagyalu­­lónál, ki ott üldögélt naphosszat a miklós utcai kapu mellett, a Nagy Sára bormérő háza előtt, hogy az is­ten akárhová tegye a vén naplopóját! Ott ült a fiú és hallgatta azt a sok csodálatos histó­riát, a­mit az öreg Bálint mesélt. Szerit-számát sem le­hetett volna megmondani annak a sok furcsa törté­netnek, a­mennyit a vén kuruc elmésein tudott. Sok földet bejárt ő, hej! (de nem így koldulva, mint mai napság. Nagy Lengyelországban is megfordult a méltóságos fejedelemmel, de hát arról jobb most hallgatni. Ne szólj szájam, nem fáj fejem. A becsületes csatoragyártó házaspárnak se­­hogysem tetszett ez a dolog. Évről évre jobban el­vesztették a reményüket, hogy abból a fiúból jóravaló embert lehessen nevelni. — Nem kell kímélni a mogyorófa-pálcát, — tanácsolta céhmester uram. Nem kímélték. De annak sem lett több haszna, mint a jó szónak. Nem lehetett kiverni belőle, sőt úgy látszott, mintha még jobban belevernék a ma­kacsságra és csavargásra való hajlamot. Már lemondott minden reményről a becsüle­tes csatoragyártó, mikor egyszer tiszteletes Szilágyi István professzor uram szóba ereszkedvén vele, kérde­zősködni kezdett a fiúról. — Jaj, bizonyosan az almáját lopta el a tiszte­­letes úrnak az a gaz fickó, a­ki előtt nincs oly magas kerítés, hogy át ne mászszék rajta, — gondolta ma­gában a jámbor csutoragyártó. Hát hiszen a dologban volt is valami igaz. Tisz­teletes uram csakugyan ott találta kertjében a gaz fickót, mikor épen javában szedte le az éretlen almát s mint a mókus szökdelt a fa tetején. De most nem azért jött Szilágyi István professzor uram; megnassá­­golta ő a fickót maga is annak rendje-módja szerint, hanem most egyébről akart szólni. — Hallják kegyelmetek, a felséges nagy isten útjai kifürkészhetsenek. Ki tudja, mily szándékai vannak a gondviselésnek a kegyelmetek nevelt fiá­val? __ (Folyt. köv.)

Next