Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-01 / 225. szám
Egyes-egyedül. André Theuriet regénye. I. A hivatalszolgánál. Pompás augusztusi reggel volt, amaz igéző reggelek egyike, melyen a kék ég, a fellegek és a nap egyetérteni látszanak, hogy minden tárgyra öszhangzatban vessenek fényt, árnyat. Ac quai des Augustusion, hol a vén házak magas homlokzatai üde félhomályban vesztegeltek még, a platánok és jegenyék leveleit enyhe szellő lebegtető, mely a rezgő lombokon átsuhanva, a verőfényben úszó Szajnán siklott tavas ezüst csillámú fodrozatot varázsolt ezen elő. A virágárusok is kitolták már vörös szegfűvel, jázminnal és peremérrel megrakott taligáikat. A fölébredt Páris minden zaja újra hangzott, a kocsik mély robajától a különböző egyházak harangzúgásáig, s e reggeli morajba vegyült még a fecske élénk csicsergése is. Mindenütt csak öröm mutatkozott: az égen, a vizen és a földön, — egyedül csak én nem valók vidám. Fáradt, vontatott léptekben járok-kelek. Zúgolódom — magamban — a napsugarak, a gyalogúton nyüzsgő, jövő-menő nép és az egymást érő omnibuszok ellen, melyek a napfényes hídon robogva át, gyorsan a legsötétebb utcákba merülnek. De zúgolódom főleg ama nehéz munka miatt, mely rám ott lent, egészen lent várakozik, ama hivatalszolgánál, ki a Szent-Dénes-utca végén lakik, hol La Guépiére úr tűzött ki nekem fél tízre légyottat. Ügyirat aláírásáról van szó. Amennyire én ez ügyet megérthetem, ez ij halasztási fogása férjemnek, hogy megakadályozhassa a törvényszéki foglalást, mely mind a kettőnket fenyeget: őt mint főadóst, engem pedig mint jótállót. A pénzt, természetesen, ő vette föl és szokása szerint megfeledkezett a kamatok fizetéséről. A követelt összeg az én kis chanoisi birtokomra van betáblázva, melyet én, férjhezmenetelemkor, menyasszonyi hozomány gyanánt kaptam, így keveredtem egyszerre mindenféle pörügybe, melytől annyira iszonyodom s mely engem oly nagyon emészt. Szerfölött boszant leleményes eszű s a módokban nem nagyon válogatós férjemnek újabb mesterfogása és noha megjelenek a találkára, egyre mormogom fogaim közt: »Ezúttal ez lesz az utolsó, bizonynyal ez lesz az utolsó!« Elhaladok az árucsarnokok előtt. Az óra kilencet üt. A kofák ugyancsak buzgólkodnak káposzta-, répa- és saláta-halmazaik rendezésében, nehogy láb alatt legyenek a gyalogúton. Az egész negyedben vidám élénkség uralg; üdítő zöldségillat szállong szerte a jégben, de semmi sem képes kiragadni mélabús hangulatomból. Ellenkezőleg, e fölhalmozott zöldség csak eszembe juttatja az én chanoisi szegény kis birtokomat, hol még csak egyetlenegy káposzta, tejet sem termelhetek többé. Hála La Guépiére urnák, a chanoisi birtok egy negyed óra múlva már nem enyim többé, csupán névleg, a bélyeges papíron. Siettetve lépteimet, a Szent-Dénes-utcába jutok, e sötét, nyirkos, munkásoktól hemzsegő utcába. Öt perc múlva megpillantom a gyalogúton az én szeretetreméltó férjemet. Suhancszerű, hetyke magatartással suhogtatja pálcáját, amint ott, a hivatalszolga lakása előtt, sétálgat föl s alá. Ő is észrevett engem, de úgy tetteti, mintha nem látott volna meg rögtön. Hirtelen igazít egyet a nyakkendőjén s karját kinyújtva, rendbe hozza kezelőit s midőn arra a meggyőződésre látszik jönni, hogy most már minden tökéletesen renden van, kegyeskedik engem is észrevenni és gondtalan, vidám arccal ekkép üdvözölni: »Ah! te is itt vagy már!« — mintha valamely kéjutazás forgott volna kérdésben. Belépünk, mint az evetke, oly könnyeden fut föl a lépcsőkön, fekete teveszőrkabátjában. Nevetségesen suhancszerű minden mozdulata, mi ellentétben áll a szeme körül és nyakán mutatkozó redőkkel. Én egészen elmaradtam tőle. A lépcsőzet sötét és szemetes. A félemeleten a házfelügyelő lakásából az olaszkáposztafőzelék illata áradozik ki; az első emeleten egy táblácskán ez olvasható: »Fiatal leánykák nevelőintézete,« s az ajtón át valóságos zsibongás hangzik ki, a mint a növendékek mindannyian fenszóval tanulják kiszabott leckéjüket; végre a második emeleten a hivatalszolga nevét jelző fénytelen réztáblácska s e fölött e szokásos szavak: »Tessék az ajtó gombján fordítani.« La Guépiére úr fordít egyet a gombon s ő az első a ki belép. Bezzeg ő olyan ember, a ki tudja, hogy kell magát bemutatni egy hivatalszolga előtt. Belép testének előretolt felső részével és ballábával, lehetőleg kecsesen, nyájas mosolylyal ajkán, kalapját kezében tartva. Én lecsüggesztett fővel követem, mint valamely elítélt bűnös. A hivatalszolga, Plumerel uram, már távozott s mi az első írnokkal állunk szemközt: körülbelül ötvenéves kopasz, nagyfejű, karikaszemű, vastagajkú, tömött, tüskés szemöldökű, érdes hangú, de mind a mellett ravasz és értelmes arcot mutató emberrel. Egy fekete oszlopokon álló mahagóni iróasztal előtt ül ő. Az íróasztalon bélyegzett papírok vannak fölhalmozva, melyekkel már, fájdalom, nagyon megismerkedtem gyakorlatilag, férjhez menetelem óta. Mindenik irományt meg tudnám nevezni egymásután, anélkül hogy tartalmakat olvasnám ... Az az egyszeresen hajtott ivott, örökségi osztályozást meghagyó rendelet; ama másik, azzal a gothikus betűkkel írt küliratos ív, idézvény a kereskedelmi törvényszéktől, és az a vörös madzaggal átkötött iromány a törvényszék által meghozott ítéletet tartalmazza. Csak úgy félszemmel pillantok mind a gonosz ügyiratokra s legott eszembe jutnak La Guépiére urnak hiábavaló csinyei, melyek nekem annyi kellemetlenséget okoztak — Üljenek le önök, — szólal meg egyszerre az Írnok, — az önöket illető végzés még nincs leírva... La Guépiére ur leül, kezével udvarias kézmozdulatot téve, mely körülbelől annyit jelentett, hogy hiszen nem is olyan nagyon sürgős az a dolog. Ott áll egy másik szék is, de én üresen hagyom azt s visszavonulok a szobának egyik zugába, közel a poros kályhához, melynek márványospárkányzatát szennyes palack díszíti, melyben sárgás folyadék látszik. Ez a pohár nélkül való palack engem gondolkozóba ejt, vájjon mindenik írnok ugyanegy üvegből iszik-e . Szemügyre veszem az irodát. Világítását egyetlen nagy ablakon át nyeri, mely sötétes udvarra nyílik. Ez előtt az ablak előtt három feketére festett támla áll, melyek közül kettő fölé két vedlett öltözetű ember görnyedve, nagy gyorsassággal irogat. Hallik a toll percegése, a mint az a bélyeges papíron végig szalad. (Folyt. köv.) Madách mint csillagász. Madách hervadatlan szépségű műve, »Az ember tragédiája« e napokban jelent meg ötödik kiadásban. Ez a tény már magában véve is sokat jelent. Jelenti, hogy az író megértette a kor igényeit, melynek irt s a kor megértette őt, midőn kiemelkedve a mindennapi élet zaján, egy magasabb nézőpontból enged letekintést az emberiség örökké hullámzó történetére. S ez már egy nagy ellentétbe hozza Madáchot Goethével, Adámot Fausttal, bármennyire szeretik is — talán külsőségekből indulva ki — öszszehasonlítani a kettőt. Faustot — kivéve az első részt, a többiek rovására nagyon is kidomborított Margaret-féle epizódot — nem olvassa senki. Pedig a publikum is, a melynek szánva van, nagy s műveltségi tekintetben is, — úgy mondják legalább a mi intéző tanférfiaink — fejlettebb. Goethe, habár természettudományi dolgokat is irt s habár az ő nevét a Darwiné elé helyezte legújabban a germán »Prahlerei« , nem érti a természetet. Az ő Faustja könyvekből tanulja a természettudományt, (nem úgy mint Madách Keplerje, ki tűzre hányja a fóliánsokat) s fogékonysága a természettudomány iránt igaz német modorban ott nyilvánul legfeljebb, midőn a holdhoz tart monológot (I. rész, első jelenés.) Az egyetlen helyes megfigyelésre mutató nyilatkozat az, midőn a szellem maga írja le működését a természetben. De ez csak olyan magában álló csillogás s a három angyal kifejezi az írónak álláspontját is a természettel szemben: »keiner dich ergründen mag.« Tudom, hogy egy klasszikus becsű költemény írójától nem mindenkor követelhetni, hogy ismerje a természettudományok legújabb haladásait, még kevésbbé pedig a hypothesiseket, melyek azokon belül felmerültek. Az, hogy Homér nem ismeri a chaldaeusok csillagászati theóriáit, sőt még a Thalesét sem, — aki őt korban alkalmasint megelőzte, — semmit sem von le az ő érdeméből. Nem is akarom Fausttal szemben a »ráncos szemöldű« Zoilust játszani, de megemlítem a különbséget Madách és Goethe között, mert igen éles s mert oly igen előnyös fényt vet a mi Madáchunkra. Ő nemcsak a természet dicsőítésében tér el Goethétől s angyalainak szájába dagályos szavak helyett természetphilosophiai eszméket ád. (például »A végetlen űrt kimérted, Anyagot alkotván beléje .«) ő nemcsak a természet törvényeivel való teljes ismeretét árulja el, hanem csillagászati ismereteire nézve is látni lehet, hogy mindaz, ami koráig e téren felhozatott, előtte nem ismeretlen. Sőt mindenben a legújabb felfedezésekhez tartja magát, néha úgy látszik mintha azokat megelőzné. Tudva van, hogy a Laplace-féle csillagászati elméletet is jóval megelőzte egy philosopha Kant ugyanarra a következtetésre jutott theóriája által, melyre Laplace-t később a mennyiségtan vezette. Ilyesmit persze egy klasszikus költeményben hiába várnánk, nem is erre akartam a fentebbiekben célozni. Itt a tudománynak nem szabad kiríni, csak kicsillámlani. S mégis eme ki-kicsillámló gyöngyszemekről látjuk, hogy igaziak, hogy jól köszörüitek. Madách magát a mindenség örök mozgató törvényét, az égitestek gravitációját olyan egyszerű szavakban fejezi ki, mintha akár Newton tanította volna reá. »Két golyó küzd egymás ellen összehullni, szétsietni. S e küzdés a nagyszerű fék, Pályáján tovább vezetni.« Az újkor egész astronómiájának alapját képezi ez az igazság, melyet ő négy sorocskában kifejez. Tehát ez nem »unergründlich.« A csillagokat nem valami láthatatlan kéz tarja együvé, hanem fenáll az összefüggés amaz erő által, melylyel egyik anyag a másikat vonja. Ezen alapszanak a nagy theóriák, melyeket Laplace, Lagrange, Gauss és mások alkottak s melyek az emberi szellem dicsőségét fogják hirdetni örökké. Minden más külső erő nélkül magára van hagyva minden s mint maga az Úr mondja Madáchnál: »A gép forog, az alkotó pihen.« Tehát nem az alkotó forgatja, nem az ő személyes beavatkozása másíthat rajta, hanem forog a maga másíthatatlan törvényei szerint. Maga Laplace sem mondható másként, midőn tőle Napoleon kérdezé, hogy hol maradt rendszeréből az isten: »arra az én theoriámnak nincs szüksége.« Madách egész világa tehát önmagában áll fent, a mint egyszer meg van alkotva. »És milliókig eljár tengelyén, Mig egy kerékfogát nyitni kell.« És hát millió év után? Bizonynyal meg kell újítani. Örökké nem tarthat ez a kerékfog sem. A világok vesznek és lesznek, ez kihal, amaz megelevenedik: »Ott születendő világok, Itt enyészők koporsója.« Pedig akkor, midőn Madách e sorokat írta, ezzel a kérdéssel maga az astronómia is csak félve mert foglalkozni, félve mer máig is. De annyi tény, hogy világtestek, melyek elébb önálló fénynyel s meleggel hirtanak, sőt abból talán a más égitesteknek is juttathattak: elvesztek eme sajátos tüzöket. Ellenben egyre gyúlnak ki máig az égbolt különféle helyén uj csillagok, melyek eddig sötétek lehettek s létezésükről emberi szem nem tudhatott. Sőt lehet az is, hogy a végetlen számban kerengő sötét égitestek közül, — melyeket mi nem is észlelhetünk — ezer meg ezer van olyan, mely az életet hordozza hátán, mely erre elébb alkalmas volt, most alkalmatlan, vagy pedig alkalmatlanból lett alkalmassá. Hanem ez puszta gyanítás csupán s Madáchot ez ki nem elégíti, ő még Adámjának sem engedi, hogy ily kérdések körül csaponghasson. Azzal a józansággal korlátozza ítéletét a másvilágok dolgai felől, mely Kant műveinek egyik nagy érdeme. Adám már ott repül a föld vonzókörének legszélsőbb határánál s a föld szellemének szózata még hangzik felé: »Oh a mi itten örökös igazság, Egy más világban az tán képtelen, És a lehetlen tán természetes. A súly nem létez, a lét nem mozog. Mi itten lég, az ott tán gondolat, Mi itten fény, az ottan hang talán, Szegecül tán, mi itten neve-nő.« Ez remek beszéd, minő egy nagy elméhez illik s óhajtandó volna, hogy meggondolnák azok, a kiket a holdlakók sorsa bánt, mint Arany mondja, s kik Moliére ideje óta törhetlen szorgalommal kutatják, milyen lehet az élet a más égitesteken. Mi azokat a viszonyokat nem hozhatjuk elő, melyek ott vannak, következőleg azt sem tudhatjuk, hogy az élet mily alakja felel meg nekik. Mi csak arról beszélhetünk, hogy egy lény, oly szervezettel, minővel mi bírunk, meg tudná-e találni az ottani viszonyok között (feltéve, hogy ismerjük e viszonyokat, ez élethez szükséges feltételeket s hogy egy ember oda általvive, folytathatná-e tovább az existenciát. 1080