Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)
1879-11-01 / 252. szám
Össz-előadás kedvező sikere erősített meg, keresztülviheti-e s az igazgatóság és közönség állandó pártolása nem mutatkozik e hiú reménynek: mindezt a jövőre kell bízni. Mi a bécsi első össz-előadás benyomásai következtében e mindenesetre nagy zenei alkotást abból a szempontból vizsgáljuk, várjon ez idegenszerű nagy művet a megnyitandó budapesti nagy dalműszínház erőivel való előadatásra, ajánlhatónak vagy mellőzendőnek tarthatjuk-e ? Wagner újabb, úgynevezett harmadik korszakabeli irálymodora, vagy helyesebben alkatművei, egy egészen tekintélyes kis irodalmat idéztek elő, Wagner nagyszámú irodalmi termékein kívűl is. Ennek körében maga e trilógia irodalma foglalja el a legnagyobb tért. A Wagnerről megjelent könyvek, röpiratok s nevezetes folyóirati cikkek katalógusa, maga is egy tömör, meglehetős vaskos kötetet képez. Már ez az élénk mozgalom a zeneművészet modern szakában, tekintve hogy a többi művészetre is némi kihatással volt, sőt még a nyelvtudományban is nyomokat hagyott, (mint azt Grabow ismert irata mutatja,) nagyobb mértékben igényli, hogy a műtörténelem, melynek újabban kétségtelenül legnevezetesebb mozzanatát képezi, (habár, Lindau szerint, egyelőre csak mint »legerősebb individuális alkotás«,) kiváló figyelemben részesítse. Gumprecht Ottó, egyike Wagner legjózanabb és legtárgyiasabb bírálóinak, azt mondja, hogy Wagner művészi föllépése, sőt művei maguk is: magukon hordják polemikus jellegöket; máshol meg azt pendíti meg, hogy hőseinek sorsával legtöbbnyire saját művészi sorsára kíván symbolice utalni, s e részben a »Meistersinger«, »Lohengrin« és »Siegfried« műveket értheti. Tény azonban, hogy a polemikus izgatottság, mely a két harcias táborban mutatkozik, egyfelől a gúnyolódó, élcelő, epéskedő hang, másfelől az elkapatottság, a rajongó túlzás, melylyel Wagner sok kelletlen híve lép föl, s mely mindkét félnél egészen művészetellenes hangulatot, az életbe is átnyúló elkeseredettséget idéz elő, nagy nehézséget hárít s zavart okozó hátránynyal hat a nagyérdekű művita érlelésére. Csüggesztő például, ha az ember oly higgadt főtől is, mint Hiller Ferdinand, azt olvassa, hogy Wagner, kit III. Napóleonnal párhuzamosig ügyével megéri Sedanját, mert az — mint az egykor nagy császáré — valótlanságon sarkall. Mi bevártuk a papíron megismert mű színi megjelenését, s ez után őszinte pártolatlansággal,legyezgetés és gáncsoskodás nélkül mondjuk ki talán hibázó, de meggyőződésből eredt véleményünket. Hogy ezt épen a bécsi első összelőadás után teszszük, annak oka az, hogy a bayreuthi mintaelőadások 1876-ban — mert a közönséges dalműszínházak berendezésétől eltérő helyiségben folytak — ránk s épülő operánkra nem lehettek mérvadók. Ez utóbbi csak a bécsi opera lehet, mely ama színpadok közt, hol a trilógiát előadták, minden tekintetben a legelőkelőbb színház; s bármily hiányaira utalunk is a bécsi előadásnak s bármiben maradjon is el Wagner eszményi előadása tökélyétől (melyet a bayreuthi színház még kevésbbé közelített meg) részünkre, helyi erőinkhöz és anyagi áldozatképességünkhöz képest, — ha el is szánjuk magunkat a mű bemutatására, — alig elérhető előképet szolgáltathat a mű színrehozatalára nézve. A mű cselekvényének rövid összefoglalását megelőzőleg, Wagner műirányáról és nézeteiről általában, utána pedig — a trilógia költészeti, színműi és zenei momentumainak áttekintése után, — a bécsi előadásból nyert benyomásokat s az itteni előadatására nézve fölmerülő véleményünket fogjuk, a térhez mért rövidséggel, felsorolni. * Annak fő oka, hogy a Wagner új irányelvei, céljai, műveinek értelmezései, miként ezeket irataiban körülményesen lerakta, nem terjednek el jobban az olvasó közönség közt: az ő nehézkes, cikornyás irályában rejlik, nemkülönben irmodorának s előadásának fellengző hagjában. Ami irályát illeti, meglehet hogy az a szerző személyiségének bensőleg megfelel; költeményeiben is (mert a »szöveg« kifejezéstől ő irtózik,) a lassan mozgó cselekvény szerfölött széles, terjedt menetére akadunk; irataiban pedig annál feltűnőbb ama tulajdonsága, hogy gyakran igen világos, érett gondolatokat, melyeket csak hosszas reflexió után értünk meg nála, nehezen záródó szófüzésekkel, körmondatokkal s lazított szó- és mondatrenddel fejez ki, egészen ellenére ama mondásnak, hogy a világos gondolatok maguk fejezik ki magukat világosan. Hogy az ily kínos gyöngyszedés nem való sem a szakzenésznek, sem a műbarátoknak üdítő, fogékonynyá tevő olvasmányúl, azt mindenki belátja, aki csak egy iratával is megbarátkozni iparkodott. Ami pedig fellengző hangját illeti, ez mindenesetre gátló, ha nem is egészen visszataszító akadályt képez iratai olvasásában. Nem merném azonban azt mondani, hogy fellengzése, rajongó hangja, gyakran öntömjénezése, mesterkélt valami volna. Irataiból én azt veszem ki, hogy et eszménye — legyen bár abban több bizarrság s keresztülvihetlenség — teljesen és annyira megragadta, hogy kifejezésmodorában, gondolatmenetében nem tud az írói kellő szabatossághoz törődni. Ilyen sorsúak allokációi is, melyeket szinleg rátartó hangon intézett ünnepélyei alkalmával a hüledezve hallgató közönséghez, s melyeket — figyelmeztetvén barátai által azok kétes értelmére — mindenkor készségesen értelmezett. Külső illemtekintetek iránti közönyös természete szerzett neki sok ellenséget. Pedig ő irataiban nemcsak fényes elismeréssel jellemzi a klasszikus zeneköltőket (»ellenségei« tévesen állítják róla az ellenkezőt, hanem olyanok iránt is hű maradt meggyőződéséhez, kik nyilvánvalókig nem tisztán ízléskülönbség miatt támadtak ellene. Többi közt a Berlioz »nevezetes« proklamációja hangzatos frázisokban torzítja el Wagner műveinek igaz és koholt hibáit, hiányait, s ezeket az állítólag Wagner által felállított műelvek világában tüntetvén fel, azt mondja emfatikus zárhatással: »Non credo!« Pedig Berlioz művei, azok sikere, valamint utóbb megjelent levelezésében olvasható (fiához a párisi »Tannhuuser«-előadások ügyében nagyon őszinte hangon írt) magánlevelei mutatják, hogy ő a hangszerelési külpompa s a zenekar raffinementja által fedett dallamszegénysége, s A Wagnernek Berlioz előnyei iránt tanúsított nyílt elismerése mellett, nem az az ember, aki joggal dobhatna követ Wagnerre. Hogy mily hátrányos Wagnerre, irányának kellő áthatására, iratainak csekély terjedése és közismertsége, az mindjárt feltűnik, ha végig nézünk szakiratainak címein, melyek a modern színház kívánalmainak szerfölött sok pontját érintik. »Opera és dráma« című nagy művén kívűl, »A jövő mű egésze« (Das Kunstwerk der Zukunft), »Die Kunst und die Revolution«, »Kunst und Klima« című irataival terjeszti elő általános művészet-ujjítási nézeteit. Számos más, külön megjelent füzetekben értekezik továbbá a bécsi dalműszínházról, egy alakítandó müncheni zeneiskoláról, színészek és énekesekről, a vezénylésről , a zeneirodalom több újabb és régibb termékeinek bírálásánál pedig, eszmetársulás fonalán, az illető tárgyalt műfajok sejthető jövőjéről, átalakulási feladatairól emlékezik. Szóval, igen sok szellemdús, érdekes mozzanatot produkál, melynek általános élvezésétől csak fanyar stílje, hosszadalmassága és rajongó kitérései (egy francia író A Wagner természetét a »furor teutonicus«-tól áthatottnak mondja,) tartják vissza azokat is, kik a nyelvet jól bírják — egy szerfölött kis közönséget kivéve. * Először is tehát elveit és műnézeteinek sorát műveiből ki- és összevonva említjük, elég terjedelmesen, de anélkül hogy vázlatunk kimerítő teljességre tartana szert. Az indokolást s bővebb magyarázatot is csak az iratokban találhatja az olvasó. Főleg »Oper und Drama« című könyvében rakta le ezeket, a többiekben kiegészítésekre találunk, mint »Eine Mitheilung an meine Freunde« című munkájában, mely előbb megjelent önéletrajzi vázlatának folytatását képezi, s hol jóval népszerűbb irányban fejti ki gondolatait. Ismét más, hosszabb cikkekben küzd ama lábra kapott félreértések s tőle nem eredő elnevezések ellen, minő »jövő zenéje« is, mely Bischoff tanártól eredt. »Már a klasszikus kortól kezdve — írja többi közt — a művészet kedvenc helyét a színházban találta. De míg egyrészt a színház, egyéni vagy fölületesen összefűzött művészies szereplések mutatványhelyévé változott, másrészt a színház, két külön fajra való oszlása folytán, tudniillik az opera- és a színműére, képtelenné lett igaz drámaként a műágakat, benső egyesítésük által, legfőbb, legteljesebb kifejezésre juttatni , minek folytán a színmű megfosztatott a zene eszményítő kifejezésétől, az opera pedig már eleve is a dráma legfőbb céljától s magvától«. A »művészet és forradalom« című iratában a belépti díjak eltörlését s a művészetnek ezáltal közügygyé való változását pendíti meg, melynél az állam, vagy még inkább az illető község dolga volna a művészeket egészben, nem egyesben, szerepléseikért dijjazni. (Folyt, köv.) Utolsó kván s ágok. (Tárca halottak napjára.) (L.a.) A napokban egy társaságban voltam. Midőn a társalgás legjavában folyt, a komorna behozta a háziasszony által rendelt sírkoszorúkat. A társalgás most természetesen a sírok kegyeletes feldíszítésére tért. Nem voltunk babonások és nem irtóztunk beszélni a halottakról. Szóba jöttek a különféle temetkezések és végül a halottégetés, e néhány év előtt oly nagy port felvert kérdés is. Egyik rész mellette, a másik ellene nyilatkozott és mindegyik fél elősorolta érveit. A vidám szóharc ide-oda hullámzott, mig a legokosabb ezzel a megjegyzéssel nem vágott közbe: — Minek ez a vita? Én kijelentem, hogy egykori tetemem sorsa nem igen érdekel, . . . őröljék bár bordáimat csontmalomban, vagy kefélje le egy késő unokám földi létem utolsó maradványait kalapjáról, vagy hintse a házmester ónos időben testemet a kövezetre vagy csapjanak a földalatti éléskamarában déjeuner dinatoire-t belőlem, — semmi közöm hozzá. — Ön szabad szellem! hangzott több oldalról. — így kellene minden okos embernek gondolkoznia. Bánja is nagyon a felvilágosult ember, mi lesz belőle holta után. A szóbanforgó tárgygyal ez kurtán végzett. De »felvilágosult« emberekkel nehéz vitázni, azt rég tudtam , azért mondását szépen megjegyeztem és haza mentem. Ott nem késtem régi történelmi jegyzetekben kutatni. Tehát a felvilágosult ember nem törődnék azzal, hogy bánnak vele holta után ? Mennyire túllőtt skeptiks barátom a célon! Voltak ugyan sokan, kik soha sem gondoltak tovább az életnél. Xerxes király megtiltotta környezetének, hogy a halált csak szóval is említse; XI. Lajos még halála óráján sem akart róla hallani ; sőt bölcs Aristoteles is igy sóhajtott egyszer: »Minden szörnyűség közül a halál a legszörnyűbb és azért legnagyobb baj.« Más nemes és hires emberek azonban, nyugodtan vártak haláluk 1 ! napjára és utolsó kívánságukban pontosan kijelen- t tették, hogy szeretnének eltemettetni és mi történjék haláluk után tetemükkel. Ily utolsó kívánságokban gyakran olyannyira ki van fejezve az illetők egyénisége, hogy a feltűnőbb példák felsorolása talán nem lesz érdektelen. A legismeretesebb alighanem Nagy Sándornak az a végrendelkezése, hogy királyilag temessék el, de koporsójából keze kilógjon, hadd lássa a világ: világbíró Nagy Sándor üres kézzel megy a sírba! Fájdalmas, bánatos öngúnynyal tör pálcát e parancs a tettekben legdúsabb emberi élet fölött. Nagy Sándor mindig Diogenest juttatja eszünkbe. Ő neki is, ki soha sem kívánt semmit, volt utolsó kívánsága: fektessék a sírban hasra. Még a halálban is hátat akart fordítani a világnak. Egész életének cselekedeteit különös végrendeletben tagadta meg egy milánói, miről a kockajátékról irt tudományos munkában olvashatni. A milánói szenvedélyes játékos volt. Előkelő és gazdag lévén, mindenét elvesztette szenvedélye folytán. Csak egy majorja maradt, hová visszavonult. De itt is felkeresték játszótársai és darabonkint nyerték el utolsó birtokát. Eleinte a téglákat, azután az egyes gerendákat, majd a cserepeket vesztette el, mig egy szálkája sem maradt, és kifosztatván elbujdosott. Kétségbeesett életet folytatott most az egykor nagytekintélyű férfi és midőn halála óráját közeledni érezte, meghagyta, hogy bőrével ostáblát vonjanak be és csontjaiból kockákat faragjanak ! Bizonyára a kétségbeesés groteszk gondolata, mely a játékos sorsát rémes humorral jelképezi. Hosszú életének betöltésével, úgy látszik, jobban meg volt elégedve Coelio Calcagnio olasz tudós, ki annyira szerette könyveit, hogy halála után sem akart tőlük megválni és könyvtárában kívánt el temettetni. Kívánsága teljesült. Könyvrakás a síremléke és a ferrarai jakobinus zárdában nyugszanak csontjai. Legyenek neki könnyűek a foliánsok! Furcsa a straszburgi Arbogast püspök végrendelete, ki a hetedik században élt. Hogy még a halálban is a keresztyéni alázat és megadás fénylő példáját nyújtsa, megparancsolta, hogy akasztófa alá temessék. De az utolsó kívánságok közt is a legtréfásabbak angoloktól erednek. Igen vígfickó lehetett Unterwood James, ki 1733-ban Withlesonban meghalt. Horatiusi vidámság kedvelője lévén, meghagyta, hogy zöld koporsóban temessék el, a Sanaden Horatiusával fejes a Bradley Miltonával lába alatt, kisebb Horatius kiadással kezében. Temetése után nővérének hat barátját kellett volna víg halotti torra egybehívni és mindegyiknek fáradozásáért 12 guineát fizetni! »A tor után — igy végződik a végrendelet — igyanak vidáman és ne gondoljanak többé Unterwood Jamesre.« Ha az eddig idézett, inkább mulattató, mint jelentékeny példák, csak az emberi hajlamok különféleségére mutatnak, mélyebb vonatkozásokra bukkanunk nagy költők utolsó kívánságaiban. Sok költő, a sírjának helye és alakja fölött látszólag odavetve kimondott kívánságban, alkotásainak, élményeinek és nézeteinek, jellemzését hagyta hátra, — és azért nem üres szeszélyből kérjük az olvasót, hogy e hevenyészett irodalomtörténeti temetőjárásban elkísérjen. Mily szépen tükrözte például vissza Simmas görög lyrikus a Sophokles költői lelkületének báját és öszhangját, midőn a nagy drámairó sírjáról énekelvén, azt kivánja, hogy oda az örökzöld hervadhatatlan lombja szelíden és gyöngéden simuljon, rózsák is virítsanak ott és dús gerezdű szőllő hajtson ágakat, jelképezvén a művészetet, melyet a kedves férfi miveit, kit a Múzsák és Grátiák szerettek. Ki ne ismerne továbbá Horatius sybarita könnyelműségére, vidám életkedvére, ha ezt olvassa: Hiú síromtól messze legyen nyöges, Kút jajgatás bús dal, panaszkodás : Nem kell kiáltás, nem halotti Pompa, nem emlékezetre márvány ! 1210