Fővárosi Lapok 1879. december (277-299. szám)
1879-12-02 / 277. szám
fásomat elzúghassam. Elbúcsúztam feleségemtől és gyermekemtől — az egész életre. Ismeritek az alföldet? Az alföld sima, barna föld — sima és barna, mint a palatábla. E palatábla több száz négyszögmértföldet borít be. Mint a matróz az árbocon a tengert áttekinti, úgy a lovas a nyeregből belátja e földet. Még jobban! Mert a tenger olykor hullámokat vethet, míg az alföld soha. Az alföld a síkság eszménye. A láthatár határtalan. A vízmérleggel sem lehetne egyenesebb vonalat alkotni. Itt nincs határ, csak a látóerő határa. Itt nincs búvóhely, lelőhely, rejtekhely, itt minden látható. E tér szabadságától ittasan megsarkantyúztam lovamat és úgy fickándoztam, mint a cethal a tengerben. Végig néztem a felületet —kihalt volt — és ujjongva kiáltottam: gyilkoltam! — Hallottuk! — szólalt meg két férfi, a földből kiemelkedve. Kutat ástak és igy nem a földön, hanem a földben voltak. Lovam megriadt — én még inkább. Elestünk. A többi bűnügyi történet. A kihallgatások, tanúvallomások, gyógyszerészi könyvek, a holttest kiásása — nem tartoznak ide. Olvassátok el az újságokat. Természetesen a forrásokból csak valószínűségi bizonyíték került ki, a bizonyosság még hiányzott. Ügyvédem ennélfogva nagyban hajtogatta e védelmi fogást: Quid fecisti nega. De én azt feleltem : a gentleman nem hazudik. A bölcs sem. Veszthetek-e én többet, mint Ödön — nem az életet, csak egy percet ? A bölcselet, mely ellenében igaznak bizonyult, velem szemben is annak fog bizonyulni.Igazságának tanújaként életemmel adózom. Pellengére állítottam ? Megbecstelenítettem ? és hazugként elkergettem ? Nem, nem szolgáltál hamis játékosnak! Te több halál, mint szenvedélyeim segéde. Életben halálban rád esküszöm ,becsületes férfi vagyok. És becsvágyó is. Büszke voltam arra, hogy gyilkosságomat bevallhatom. Ezzel a tettel kimagaslom a többiek közül. Még a gyilkosok közül is. Nem vertem valakit agyon aljasan. Ünnepélyesen, díszesen, megfontolva, bölcseletileg gyilkoltam. Átléptem az erkölcsi Rubicont, nem mint a csúszó tolvaj, vagy a tántorgó részeg, hanem mint Caesar, zeneszóval, felemelt fővel. Etettel dicsekedhetem és meg is teszem. De még jótékony is vagyok. Kívánom, hogy tegye szerencséjét vizsgáló birám, ki még nagyon fiatal, de törekvő ember. A csinos ifjúnak szerencsés napja volt, amikor eléje vezettettem magamat és ezt mondom: — Végezzünk, barátom. Vallani jöttem. Ugye örül ? Adja kezét. Ön kedvemre való ember. Hírnév az ön célja és az arra szolgáló eszköz, ha engem felakaszthat, így szeretem a söpredéket! Örülök, hogy látok oly önzést, mely engem ép oly szívesen öl, mint én Ödönt. Ez jó társaság, barátom! Ugye sokáig fickándoztak ? Hja, én nemes vad vagyok. És a szerint cselekszem. Szerencséjét akarom megalapítani. Kemény dió akartam lenni, melyet feltűnéssel kell feltörni, hadd lássa a világ az ön erős fogát, így fog előre lépni. De tudom, hogy azért kívánja az előléptetést, hogy Erzsijét nőül vehesse és családot alapítson. Tehát alapítsa meg. Nagy szükség van arra. Hadd keljen ki holttestemből. Lakjék jól vele. A kihallgatási jegyzőkönyv alá van írva. Mindent elmondtam, ami a halálítélethez szükséges. Tehát haljunk meg! Dobjuk el ez életet, mint a kiivott poharat. Neked áldozom fel, Irma! Élveztem életemet, bírtam nőmet — mi kell egyéb ? És nem él-e fiacskám ? Hahaha! Milyen viaszorrú ez az igazságszolgáltatás ! Ott élek gyermekemben, de ártatlan gyermek vagyok, így mondják. A kisebbített gyilkos ártatlan gyermek. Hogy az én énem, lényem, folytatásom, ezt nem tagadják , de — ártatlan !, nem büntetik. És ezt igazságszolgáltatásnak nevezik ! Oh, ti európai khinainak, nincs annyi bátorságtok, mint az ázsiaiaknak, kik a gonosztevőt nevével együtt kiirtják ? Nem látjátok a metafizikai azonosságot ? !Nem, vakok. Az európai khinaiak elvesztették fejüket. A gyermeket szabadon hagyják. A gyilkos átszármaztatott élete ismét szent előttük. Itt megint az élet szeretetének lázába esnek! Sok szerencsét, fiam, élj és vesd meg a rövidlátó bohócokat, kik nem tudják, hogy te én vagy és én te vagyok. Elvégeztem. A nap utolsó sugaráig írtam. Már alig látom a betűket. A hold felső, zsiró arcot mutat a nedves őszi felhők között. Utószor látom. Holt nap már nem látom. És mégis látni fogják. Mások látják majd. Mások? Miért mások? Vannak mások? Nem egy ember-e az egész emberiség, nem én magam vagyok-e a mások? Ha a holdas éjen át a Balaton tava mellett sétálsz, azt mondják-e: a hold most más cseppekben tükröződik ? Mi a más ? Ott jó és itt — minden ! Az én is babona! A legszívósabb, legnyakasabb, még azok babonája is, kik semmit sem hisznek. De még ő sem legyőzhetetlen. Fel lehet vele hagyni. A földön az első szem az enyim volt és az utolsó is az. Az utolsó! De azután ? Akkor csak vége van már? Ha a faj megszűnt, csak vége az egyénnek? Igazán és bizonyosan vége ? Örökre és visszahozhatatlanul vége ? Ez szomorú volna. Szív, szívem, gondolkozzunk csak! Amikor a mastodon, a dinotherium, a megatherium kihaltak, azt gondolhatták: most vége. Aprés nous le deluge. És lám, csakugyan eljött a vízözön, de a vízözönre ismét élet következett. Nem volt vége. A fajok is csak egyének. A sauriak vagy az emberek faja olyan, mint a nyomdában a különböző betűk: a szedő majd ezt, majd azt veszi, majd garmond-t, majd cicerót, majd bourgeois-t szed, de mindig szed. És mindig ugyanazt a szöveget nyomtatja. A szöveg így szól: élj, érezz, légy. Légy vig, kedves hold, még sok évig látjuk egymást. Engem ép oly kevéssé végeznek ki, mint téged. Én most jó cigányom. A fickó, ura dacára, saját bús szokása szerint bölcselkedik. Ahol én életet látok, ő halált lát. Ahol én maradást és lövést látok, ő eltűnést és megsemmisülést lát. E szavakkal vigasztalt : — Mit akarsz, nagyságos uram, téged a bakó végez ki, de a bakót a kolera vagy gutaütés öli meg. Mindnyájan csak a halálért vagyunk itt. Egy állat felfalja a másikat, egy nép felfalja a másikat és egy isten felfalja a másikat! Liszka Béla: Arany János uj „elbeszélés“-e. i. (K.) »Toldi szerelmeinek ama részéhez értünk, hol az epizódok, kitérések kezdenek tornyosodni s később a főcselekmény nyakára nőni. Ha ez epizódok és széles hadi leírások a mű első felére esnének, kevésbbé ártanának a kompozíciónak, mintegy a vége felé, ahol már — minden elbeszélő és drámai műfaj közös törvénye szerint — ép a főcselekvény gyorsabb s kitérések nélküli folyását kell kívánnunk. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a szerkezet ez árnyoldaláért fényes kárpótlást kapunk, mert a kitérések, epizódok, harci rajzok magukban véve is a költői hangnak és leírásnak megannyi remekei. Ekkép, ha a Toldi »szerelme« történetének gyors folyása elé szigetek gyanánt emelkednek is, ezek a szigetek nem száraz zátonyok, hanem gazdagon virító kertek, melyekben gyönyörködve járunk, kivált ha másod ízben jutunk beléjök, vagyis másodszori olvasáskor. A hatodik énekbe saját mélabús emlékeit szövi a költő: szeretett lánya kora halálát, Nagy- Szalontán laktát s e város régi vitézi dolgait. Mert ép oda vonult Toldi is,borba, tivornyába fojtani bánatát. Remekül van festve e dőzsölő élet korhely férfiakkal, bekerült lányokkal. De meghallja a rossz hírt Nagyfaluban Toldi édes anyja s megy a fiát megfeddeni. Nem találkozhatik azonban vele, mert mikor Szalontára ér, az a hős, ki a félvilággal szembe száll, nem mer az anyja szemébe nézni, midőn nem méltó rá. Elvágtat előle egy paripán. Fenséges jellemzése anyának és fiúnak! Az anya kikergeti a dőzsölőket, az öreg Bence megveri haszontalan fiát, Toldi pedig visszatér Budára s élethalál-viadalra hívja ki Lőrincet. De ez nem megy. Ekkor a királynak mondja el a keszti álharcot, de ez felháborodik rá e lovagiatlan álságért s ki akarja címerét tépetni a könyvből s aztán befogatni. De ő elbujdosik. Be-benéz azonban Budára s egyszer rábukkanva Lőrincre, megragadja s csónakon viszi át a Dunaszigetre, hogy vívjanak. Megöli s van nagy zavar és sürgés-forgás. Piroska, amint ez iszonyú halál hírét hallja, szivéhez kap és összerogy a holtan. De mint siránkozó atyja mondja: »olyan szép, mintha csak alunnék«. Gellérthegyi kőszál üregébe temették a fiatal párt, nagy sziklát hengerítve a sir elé. S éjjel két tolvaj lakatos (»neve Hinc és Kunc a két gyalázatosnak«) ki akarja rabolni a sir ékszereit, de a sziklát nem bírják eltolni. Jön is ép valaki s futniok kell. Toldi jön, ki a sziklát eltolja s beszél ott fekvő kedveséhez: »Itt vagy, enyém vagy hát, én egyetlen egyem! Hűlt poraid közzé óh hadd elegyedjem!« S a halott felnéz, mert csak tetszhalott volt. Toldi el akarja vinni, boldog szerelembe, örök uj életre! De Piroska visszariad tőle, mert vér van köztük s megátkozza férje gyilkosát. S Toldi elrohan vakon, a két tolvaj pedig visszatér, kirabolják a sírboltot, reggel pedig mennek jelenteni, a Rozgonyi-házba, hogy Toldi kifosztá a sírt, ők látták. A király felháborodik s kiadja a parancsot, hogy Toldit élve vagy halva Budára vigyék, az esztergomi érsek pedig átkot hirdet rá. Ez években a tetszhalál regényessége s a tolvajlás alacsony bűne vannak egymás mellé állítva. Ránk nem hatott jól, hogy e »két gyalázatos« által jut a hős ilyen cudar hírbe. A hetedik éneknél kezdődik a nápolyi hadjárat fényes krónikája. Szebben megírni bizonyára nem lehet, de oly szélesen van írva, annyi várostrom, hadi kaland festve,hogy többé nem annyira a Toldi bús éneke, mint a magyar vitézség dicsőítő ciklusa. Toldi csak olykor merül fel ismét, midőn a bakonyi kolostorba megy vezekelni, vagy az önostorozók csapatjába áll, cseh földön vándorol megint, majd barátruhában Olaszországba megy s a magyar seregnek segít, kétszer mentve meg a királyt, először midőn egy ostromnál a mocsárba esik, másodszor, midőn alattomos olaszok csellel akarják elejteni. És a föléledt Rozgonyi Piroska bánata és lemondása is, midőn az apáca zárdába vonul, csak kevés helyet foglal el a harci dolgok szélesen folyó leírása mellett. Szép azonban, midőn Toldi anyja, nem hívén fiáról oly aljas bűnt, a királyi palotába járul bocsánatért. Menni akar Rómába, a pápa által hirdetett nagy búcsúra is, de erről Anikó és Bence lebeszélik. Ők ketten mennek, a lány vitézi vértbe öltözve, s ők fedezik föl esetleg (úgy a mint sok megszorult vígjátékba deríté már ki vádlott hősének ártatlanságát) Toldi bűntelen voltát a sírrablásban. Ugyanis a »két gyalázatos«, olasz földre szökve, a mezőn osztozik a gellérthegyi zsákmányon. Szerencsére, az arra járó Anikó és Bence kihallgatják őket, rájuk csapnak s Velencében átadják a büntető igazságnak. Azt hiszszük, hogy ez, valamint az egész Hinc-hunc história, nem tartozik a költemény fényoldalai közé. Rendkívül hatalmas kép ellenben a Nápoly ellen induló főurak csapatjának és címereinek nagy képlete. Egész középkori pompa és erő. Sok ősi nemzetség vitéze, agyja, ifja együtt. Oly hires családfák egész erdeje, melyekből nem egy, (mint az Andrássyaké, Forgácsoké, sat) folyvást hajt még ágat, a mai nap is élő díszes unokákat.« S megható az erre következő ének bús sóhaja: »De ti, kiknek ősét a dal édes gondja Nem hízelgő verssel koszorúba fonja : Felhat-e hozzátok az egyszerű ének, Egyszerű kebléből a nép emberének ? Vagy hazai lantra fületek már gyönge ? Fel sem veszitek, bár neveteket zöngje ? Sir bennem a lélek, és e mai kortól Vigaszképen a múlt dicsőséghez fordul«. A nyolcadik ének egyik legkitűnőbb része az, midőn a vezekelni vágyó Toldi beáll a bakonyi kolostorba, ahol be is veszik: fát, vizet hordani, a közelebb elhunyt »fráter Mikola« helyére; de mikor megtudja, ki volt ez a Mikola, (»hegyre a barátok vizhordó szamara,«) felháborodik s ott hagyja a kolostort, melynek kapujára ép akkor szegezik ki a prímásnak ő ellene hirdetett átkát. A kilencedik énekben a bolyongó Toldi egy jó bujdosó társra tesz szert. Ez a miatt rejtőzködik, mivel anyai ágon Zách-vér van benne s később az olaszországi táborban a katonáknak el is énekli a »Zách Klára« ismert balladáját, a mivel a király haragját vonja magára; de végül boldog, mert az Anikó férje lesz, kivel a nápolyi hadjárat epizódjai közepett szerették meg egymást s méltók is egymásra. Jóval elébb azonban ez ifjú vitézzel Toldi ismét cseh földre, a cseh király közelébe jut s vadászgat ezzel és ott van akkor is, midőn rábukkannak ama magas sugarú hőforrásra, melynek felszékelő oszlopa »ragyogó virágba foszladoz és hull, mint szomorú fűz ága«, s hová Károly király a maga nevéről nevezett fürdőt, ma már az egész világnak gyülőhelyet emelt, melyről és magáról a mi hálásszivű költőnk igy énekel: »Ott, honnan a szarvas lezuhant a mélybe, S hol a fürdő épült a forrás fölébe, Ötszáz évvel utóbb — vagy igen már többel, Sokat ábrándozott egy beteg ősz ember. Megáldotta vizét nagy jótéteményért, Ha nem uj életért, uj életreményért, S ha valaha célhoz jut birni ez ének, Köszöni e forrás csoda hévvizének.« A tizedik ének harc zajai közben, (mert e betűk olykor sustorognak, égnek az ostromok hevében.) Piroska, az apáca-fejdelemasszony, már hervadása végét járja s a bosnya bán leányával a maga nevében 1332