Fővárosi Lapok 1879. december (277-299. szám)

1879-12-10 / 283. szám

E­r­js h­­m­s. (A filharmonikusok mai hangversenye.) Brahms János eljött körünkbe: játszani és vezényelni. Játszott hétfőn, a kamarai zeneesté­lyen, saját c-moll zongora­négyesét s játszani fogja ma (szerdán), filharmonikusaink hangversenyében, zenekari kisérettel, nagyszerű d-moll zongoraverse­nyét, melyet Budapesten először fogunk most hallani, s vezényelni fogja — szintén ma — d-durban írt má­sodik szinfoniáját, melyet zenekarunk tavaly adott elő első ízben, Erkel Sándor vezénylete alatt. A mai hangverseny másik két darabja lesz még: Berlioz »Lear« nyitánya s Liszt »Me­­p­h­i­s 10« keringője, mind a kettő nem épen jelenté­keny műve a két híres zeneszerzőnek. Mintha csak azért lettek volna választva, hogy Brahms művei mennél inkább kidomboruljanak. Hódolat a vendégül jött költőnek. Berlioz »Lear«­nyitánya a szerző ifjúkori műve akar lenni; ő a címlapon op. 4.-et jelölte meg; nem mintha az lett volna negyedik műve,­­ hiszen a 14-ik számmal ellátott »Sinfonie fantastique« jóval e mű előtt termett s adatott elő, s belőle csak a »mezei jelenet« lett később átdolgozva; de mert a szerző érezte, hogy nem jelentékeny munka. Nizzában irta 1831-ben, midőn Rómába készülve az akadémiában való kiképezésre, két hetet töltött a kies városkában. Berlioz nem fektetett rá nagyobb súlyt, a mi kitűnik abból, hogy »Memoires«-jában nem említi, csak mi­dőn nizzai tartózkodásáról ir s a rendőrséggel való baját panaszolja, mely gyanús tervfölvételnek nézte, midőn Berlioz, trónnal és füzetkéjével ellátva, a kör­nyéken barangolt és irdogált. Életkrói, köztük a leg­terjedelmesebb : Mathieu de Monter, nem legyezge­­tik, s tény, hogy a Wawerley nyitánynál jobb ugyan, de a »Titkos birák« s a »Tengeri-rabló« nyitányai, ha nem is a dallam finomságánál, de kerekdedebb, alakszerűbb kidolgozásnál fogva túlhaladják; nem is szólva a sokkal magasabb fokú »Római farsang« nyitányról, úgy tudjuk, hogy a »Lear«-nyitányt Braunschweigban adták többször. E város és Ham­burg mai napig legjobban pártolták mindig a Ber­lioz múzsáját, s ma még Hannover a közönsége, Bü­­low-val élén, járul hozzájuk. Nálunk pár év előtt Erkel Sándor a nemzeti színházban játszatta, tán akkor sem először. Nem mernék elhatározni: várjon csakugyan a tragédia tárgyi befolyása alatt készült-e s várjon az eszes, de szívtelen, vagy a később eszte­len, de szivteljes Lear-t akarja-e jellemezni? Ne fe­ledjük azonban, hogy Berlioz folytonos Shakspeare­­rajongásának személyes háttere is volt, melyhez a »cherchez la femme« elvén jutunk. E költői lánggyuj­­tónő Smithson Henrietta angol színésznő volt, kibe — »Ophélia« szerepében látva — halálig szerelmes lett, el is vette feleségül s meg is gyűlt vele a baja. Tán e nő utáni sóvárgás töltötte el őt Nizzában, mi­dőn a vázlatozás nyomait magán hordó e művét irta. A nyitány első részében (c-dúr 4/4) az andante maes­toso első thémája — tán a Lear-théma — erélyesen lép előtérbe; a második thema — tán a királylányoké — először egyedül, majd párosan lép fel s újra az elsőnek engedi át a szót, mire a második rész (allegro disperato) egy lármás, zavart bevezetés után ária­szerű dallamban kap folytatást, s e bevezetés és dal­lam thémái phantasztikus nyugtalanságban hajtják egymást, hol rohanva, hol megállva s ügyelve, mint egy szenvelgő őrült a futásán, s végre zajos sietség­ben, heves ütésekben hangzik el az ábrándos zenekép. Liszt »Mephisto-keringő«-je (melyet a kitűzött Schubert »Rosamonde« balletzenéje helyett adnak elő,) szintén nem újdonság. Richter dirigálta nálunk, midőn a szerző fővárosunkban, de a hangversenytől távol tartózkodott. Program­ja a Lenau »Faust­jában olvasható, »Der Tanz in der Dorfschenke« cím­­mel. A modern pokoli­ zene táncrendjén e keringő három sort igényel: nemcsak vezérkönyvével, de a négy- s kétkezes zongora alkalmazásával is, melyek (mint a »Festklänge« s több más szinfonikus költe­ményéé) elütnek egymástól azáltal, hogy Liszt utób­biakban zongorafogásokat, egészen más hatásokat applikál, s mindezt igen geniálisan ugyan, de szak­­gatott, rhapszodikus modorban. Legyen bár az a hangszerelés túltömöttsége, de itt is »valamivel ke­vesebb többet jelentene­« vagy az egésznek zenekari hivatlansága, elég az hozzá, hogy a négykezű zon-a­gora-alkalmazás kifejezéstelibb. Igaz, hogy Rich- I tér, szokása ellenére, túlságos gyorsan vette az­­ időmértéket, mi a szerencsétlen viszhangzású redoute­­­ teremben a darab sok finom vonását s hatását el­­­­mosta, például mindjárt kezdetkor a mélyvonósok 3­8 I rhytmust jelző nyolcadhangjegyei egy hosszú hang-­­ ként hangzottak, pedig azok a távoli korcsmából hangzó zene mély hangjait jelentik, melyeket bizonyos költői durvasággal kell pointozni. Mephisto vad un­szolása és jó kedve a szakgató disszonanciában hangzik ki. E két hiány az 1873-diki bécsi előadás­kor is rontott a hatáson, s azóta el is tették az irat­tárba. Szépen villogó eszmék benne az a-dur részlet, mely a tánc forgását érezteti, s legszebb (a minek kedvéért az egész készült) a szerelmesek párbeszéde (es-dur,­ mely közt, Mephisto nevetésétől kisérve, kilejtenek a ligetbe. Utánunk hangzik a tüzes zene, melyet Mephisto — hegedűt ragadva — élénkít; s a mámorban elkövetik a tragikus lépést, melyre a rossz szellem öröme hangzik dühös nyerítéssel; a fülmise dalol le­szomorkodva a szerencsétlen szere­tőkre ; az ördög pedig tombolva fut el szélórájával. Szóljunk most költő-vendégünkről, Brahms Jánosról, kiben már Schumann a zene új pályájának hirdetőjére ismert. Hamburgban született, 1833 március 7-dikén. A zenébe atyja (színházi gordon­játszó) vezette be; tanítója Altonában Marxsen Ede volt, ki az ifjú jelentőségét titkos bámulattal látta fejlődni, s nemrégen joggal írhatta, hogy midőn 1853-ban Schumann oly lelkesedéssel zenei Messiás­ként fogadta Brahmsot — a világon csak egy em­ber nem csodálkozott e jóslaton: ő, Marxsen maga. S Schumann rajongó bámulata: »Jött, a­kinek jön­nie kellett«, messze hangzott, s hangzik ma is a merre igaz zenéről szólnak. De a szegény, magába zárkózott ifjú, ki Schu­mann elmezavara után nem értett egyet mindenben az »új német iskola« összetartó követőivel, hanem saját pályáján haladt: nemsokára az ellenkritika föl­­kerekedését tapasztalhatta ugyanabban a lapban, a »Neue Zeitschrift für Musik«-ban, melyben nagy pártolója őt bemutatta. És másutt is. Azt írták róla, Folytatás a mellékleten. — 1362 — „Leonarda.“ (Színmű négy felvonásban, irta Björnson Björnstjerne.) (T. Z.) »Leonarda«, melyet a nemzeti színház­ban ma este hoznak szinre, nem tartozik a di­vatos drámák közé. Nincs benne semmi izgató elem, házasságtörés, élére állított helyzetek; az egész színmű egy magasztos női szív rajza, mely szív szeret, küzd és feláldozza magát. Björnsont eléggé ismeri már közönségünk. Több beszélyét lefordították, köztük a legkitűnőbbeket: » A halászleány«-t, és »Mansana kapitány«-t a »Fővárosi Lapok« közölte; »Csőd«-je pedig a nemzeti színház­nak ma is repertoir-darabja. Már a »Csőd«-ön is lát­szott, hogy szerzője nem született drámaírónak, de még inkább mutatja ezt »Leonarda «.Björnson nem ura a drámai formának; nincs technikai ügyessége ; nem nagy vonásokkal fest, mint a dráma formája követeli, hanem inkább részletezni szeret; drámáinak szerke­zete rendesen hibás, cselekvények hosszúra nyúlik, sőt néha ellapul; színművei (talán az egy Sigurd­­trilógiát kivéve,) csak dramatizált elbeszélések, de azért becses művek, mert Björnson mindenütt életet fest, jellemeket alkot s mert megvan színműveiben, mi a legtöbb új drámából hiányzik, a költészet. Leonarda, mely legújabb színműve, élesen tün­teti fel e hiányokat és előnyöket. Költői mű, de elhi­bázott dráma, cselekvénye alig van, bonyodalma és hatásos, csattanós jelenetei épen nincsenek; szerke­zete hibás, de alakjaiban lélektani igazság, élet és költészet van. Fáik asszony (Leonarda) a világtól elvonultan él falusi jószágán unokahugával, Agathával. Nyolc évig lakik itt s »a világ« még mindig foglalkozik vele. Tudják, hogy nem férje nevét viseli; sokan azt hiszik, hogy férje nem is volt; a jobban értesültek azt állítják, hogy külföldön ment férjhez s ott is vált el; kissé embergyűlölő, nem törődik a világgal, templomba nem jár, nem fogad senkit, csak az utóbbi időben az iszákos Rosen tábornokot; mindez elég arra, hogy »gyanús nő«-nek tekintsék. Pedig Leonarda nemes, szent nő. Egész lénye csupa lemondás, önfeláldozás. Boldogtalan házassága, csalódás az emberekben megutáltatták vele a világot, félre vonul, s egyedül nevelt leányának, Agathának él; ennek áldozza fel szépségét, ifjúságát. Az iszákos Rosen, mint a színmű végén megtudjuk, az ő elvált férje, kit azért tart közelében, hogy a végső elaljaso­­dástól megmentse. A gyanú és rágalom még vissza­­vonultságában sem kímélik meg : Agathát egy zene­iskolába akarja felvétetni s ott az a megaláztatás éri, hogy egy könnyelmű fiatal ember »kétes személy«-nek nevezi. E fiatal ember — Tollhang Hagbart — a szinmű másik főszemélye, unokaöcscse a püspöknek s maga is papi pályára készült. Kissé fanatikus és nagyon félszeg. Egy fürdőben találkozik Agathával, azzal a leánynyal, kinek nevelő-anyját oly mélyen megsértette s beleszeret. Megjelen Leonarda előtt, ki őt a világon legjobban gyűlöli, belátja hibáját, bocsánatot akar kérni s zavartan hebeg szerelméről. »Ah, ön megérdemelte ezt a büntetést!« — kiált Leonarda s kiutasítja. De Agatha is visszaérkezik a fürdőből s Leonarda csakhamar meggyőződik arról, hogy nevelt leánya nagyon szereti Hagbartot. E jelenet a szinmű egyik legszebb része. Agatha kis­leányi ékesszólással mentegeti imádóját s Leonarda feláldozza büszkeségét nevelt leánya iránti szereteté­­nek s beleegyezik a házasságba. De e házasságnak még más akadálya is van: a Hagbart családja. A második felvonásban e család­dal ismerkedünk meg. Hagbart nagybátyja, a püspök, okos, előrelátó, de rideg, »fanatikus« férfi. Nem akar családja körében oly nőt látni, ki nem a férje nevét vi­seli, templomba nem jár s oly megvetett egyént fo­gad el, mint Rosen. Sejteni kezdi öcscse szavaiból, magasztalásaiból, a­mit Hagbart még maga sem tud, hogy ez nem Agathát, hanem Leonardát szereti. Kor­néliának, a püspök nővérének, nincs más akarata, mint a bátyjáé s igy az egész családban csak Hag­bart agg szépanyja pártolja a fiatalok szerelmét. E kilencvenéves agg nő, ki hiú bevallani, hogy nagyot hall, az egyetlen, ki megérti Hagbartot, biztatja, mert ennek ábrándjaiban ifjúkori emlékeit látja fel­támadni. Leonarda levelet kap a püspöktől, ki ebben feltételeit közli: belegyezik a házasságba, ha megvál nevelt leányától s eltávozik a vidékről. E terhes fel­tételt a Leonarda szerető szíve nem fogadhatja el. A püspökhöz megy, hogy a feltétel elengedését kikö­nyörögje. Ezalatt Agatha megtalálta otthon a püs­pök levelét, felkeresi nénjét, szemrehányásokat tesz Hagbartnak, hogy nem igyekezett a püspök tervét megakadályozni, szemére veti azt, a mit egy idő óta sejtett s most kitalált: »Ő nem engem szeret!« s könyein át mosolyogva kérdi nénjétől: »Én nem szeretem őt már. Mondd, szereted?« A két fiatalt »elutaztatják,« hogy kedélyök csendesüljön, de Hagbart nem sokára visszatér s föl­keresi Leonardát, hogy megvallja, mennyire szereti. Agatha tehát nem csalódott, Leonardán pedig betel­jesül, hogy a gyűlölettől csak egy lépés a szerelem s nem habozik bevallani viszontszerelmét. Agatha is visszaérkezik a szépmama egy levelével, melyből azt magyarázza, hogy vőlegénye őt még mindig szereti s elmondja nénjének, hogy féltékenykedése csak játék volt s jobban szereti Hagbartot, mint valaha. Nem sejti, hogy szavaival nénje szivét zúzza össze. Leonarda gyorsan határoz: nem akar útjában állani húga boldogságának, kész inkább megválni tőle, bár e válás élte utolsó ábrándját rombolja le. A püspökhöz megy s ennek Agatha számára levelet ad át s elutazik elvált férjével. A püspök csak most látja be, mily rosszúl ítélte meg e nemeslelkű nőt, átadja Agathának a levelet, mely csak e sort tartalmazta: »Én szerettem azt, kit te !« ... Agatha összeroskad s a szépmama felsohajt: »Mintha az én időm térne vissza, mikor még nagy lelkek és mély érzelmek voltak.« E befejezés szokatlan, de igen tapintatos, hogy ne mondjuk: mesteri Azok, a kik mindenütt »költői igazságszolgáltatást« keresnek, talán nem elégednek meg vele, de azt hiszszük, hogy ha a szinmű Agatha és Hagbart házasságával s Leonarda nemes önfelál­dozása után közvetlen valami »legyetek boldogok«­­féle j­elenettel végződnék, ez épen olyan ízetlen lenne, mintha Agatha és Hagbart örökre elválnak, a Leo­narda nemeslelkűsége érthetlen és haszontalan. Elmondtuk a színmű tartalmát, de csak száraz vázlatot adtunk; a mű szépsége a kidolgozásban van. A Leonarda és a püspök, Hagbart és a szépmama é­s az első és harmadik felvonásban az Agatha és Leonarda közti jelenetekre kell csak utalnunk. Néhány szót akarunk még megjegyezni a színmű néhány hibájáról. Látszik, hogy Björnson maga is érezte e művé­nek drámai hiányait, mert az utóbbi két felvonásban, a­mennyire tehette, kerülte a részletezést. Ez által egy másik hibába esett, szükséges részleteket is elhagyott, így például a hősnő előélete három fel­vonáson keresztül rejtély a néző előtt, s az utolsó fel­vonásban e rejtélyt nem fejti meg, hanem csak sejteti magyarázatát. Nagyobb hiba van Agatha féltékenykedési játékában. Nem hihetjük el, hogy játék s nem hihet­jük el, hogy való. Ha játék, s csak Hagbartot akarja próbára tenni, mert folytatja e játékot Leonardo előtt is, kinek szerelmét nem sejti, ha való, hogy osz­­lathaja el azt rögtön a szépmama levele? Valamennyi jellem közül Hagbarttal bánt leg­­mostoh­ábban a szerző. Nincs benne semmi nemes, rokonszenves vonás; nincs egy oly tulajdonság sem, mely megmagyarázná a nemes szívű, főnkért, tapasz­talt Leonarda szerelmét. Hogy »szép,« az legfölebb az Agatha szerelmét teszi érthetővé. Hagbart oly üres alak, hogy még gyűlöletet sem, csak megvetést ér­demel. Annál kitűnőbbek a sikerütt mellékalakok, különösen a szépmama jellemzése. Ez alakon legjob­ban meglátszik az éles emberismerő és költő keze. Minden szava jellemző, minden jellemvonása művészi. »Leonardo« mindenesetre nyereség a nemzeti színház játékrendjére nézve , s ha sem külső sikert nem aratna olyat, sem fen nem tartja magát addig, mint megérdemelné, annak oka egyrészt a francia vígjátékok által elkényeztetett ízlésünk,másrészt pedig az, hogy hiányzik belőle, a­mi a drámának (épen mint a színpadi díszleteknek) egyik főkelléke: az erős vonású festés.

Next