Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)
1880-04-08 / 80. szám
Csütörtök, 1880. ápril 8. 80. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................8 frt, Negyedévre ..»••* 4 » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi folyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába. Budapesten.« Az írónő leánya. (Elbeszélés.) Gyarmathy Zsigánétól. (Folytatás.) VII. Teltek a napok és évszakok, s úgy tetszett nekem, hogy minden letűnt nap egy keveset sötétített a mama kedélyén, és ez nem volt csoda, mert amint kivehettem, gyakori magánbeszédeiből nagy méltatlanság követtetett el rajta. A hosszú beszélyek kiadását csak nagy áldozat árán vállalták volna el a kiadók és mama most nem áldozhatott, mert mint hívé, Andris bácsi, az »okos bolond« kiforgatta mindenéből (talán mama azt értette ez alatt, — legalább Kunyhós néni úgy hiszi — hogy a hitelezőket kielégítette.) Ahogy egy kötetre menő munkája kéziratban került haza a fővárosból, többé nem figyelt öltözékére : szép termetet kopott, pecsétes pongyola fedte, aranyos haját rendezetlenül tartotta össze a gyűrött reggeli fejkötő. Vagy félnapokat mozdulatlanul feküdt pamlagon, vagy pedig pihenés nélkül lázas izgatottsággal, kezét tördelve, járt fel s alá a szobában. De bármelyiket tette, soha sem volt megállása előtte még Kovácsné asszonynak sem, akit pedig hajdanában kedvelt. Andris bácsi azt mondta, hogy mama azért szereti, mert oly cikornyás, mézes-mázos szavakkal fejezi ki magát. Lehet, hogy régebben tette, de most úgy veszem észre, nem nagy kedve van hozzá. Épen port törülgetek, — mert mikor a téli nap ragyogva süt be a virágok között és a kályhában vidáman pattog a tűz, nem engedhetem, hogy a szoba kellemes összhangját poros bútorok rontsák — midőn Kovácsné morogva jő ki mamától: — Tűrje a ki tudja ! Nekem épen elég volt már! Évek óta töröm a fejemet, hogy e cifra nyomorúságot takargassam a világ előtt s most mi a haszna ? Az sincs, hová öreg fejemet lehajtsam ... ha legalább szép szót adna . . . — Édes Kovácsné asszony, ne vegye ezt ugy, majd kiderül még! Szegény mamán valami irodalmi méltatlanság követtetett el, s nagy fájdalmat okoz neki pedig mikor az embernek nagyon fáj valami, nem szokott másokkal nyájaskodni. — Ej! Iris kisasszony, én épen úgy tapasztaltam mindig, hogy a szenvedő emberek türelmesebbek a boldogoknál, csak az ingerült elégületlenek szoktak türelmetlenek lenni ... én is voltam hajdan valami, sok mindent tudnék beszélni, de hát egy ilyen szegény gazdasszonynak »hallgass« a neve. Azt gondoltam magamban, hogy: akkor te jó öreg a nevedből soha sem indultál ki, mert náladnál bőbeszédűbb teremtést még nem ismertem s panaszkodni és hízelegni egyaránt tudsz. De azért mégsem szeretném, hogy itt hagyd e házat. — Látja, édes Kovácsné asszony, mindig hallottam magától, hogy »a túroké és szenvedőké a menynyeknek országa«, tehát ez ország megszerzésére soha és sehol jobb alkalom nem nyílik, mint a mi házunknál. — Igaza van! Iris kisasszony azzal az angyali természetével már régen oda van számítva azok közé, kik a mennyekben fognak lakozni. De én sem születtem olyan közönséges ágyból és nem vagyok olyan műveletlen, hogy meg ne tudjam magamat fékezni; ha olyan lennék, akkor úgy cselekedném, mint a sok kopcikér szobalány, kik minden hónapban hátat fordítanak Nyárfásnak. Az öreget tovább biztatom, dicsérgetem és megnyugtatom, aztán kiszabok számára egy jó meleg flanell ruhát, a kályhába fát teszek s felöltözve elindulok az erdő felé. Most nem lehet a kerten menni, hanem a kis, befagyott patakon a falun át. A patakban minden negyedik-ötödik ház előtt felaligazolózott asszonyok sulykolnak, mindeniket jól ismerem és szóba állok velük, s most is, mint rendesen, arról szeretném őket meggyőzni, hogy félig fagyott kezeiknek nem válik hasznukra, ha minden második percben belemártogatják a forróvizes fazekakba, ők most is, mint máskor, azt felelik: — Könnyű a kisasszonynak abban a meleg keztyűben! Aztán a faluból kiérve, a fabordó szának üvegsima nyomán haladva, igazat adok a szegény elkékült, didergő mosó asszonyoknak, »könnyű a kisasszonynak« ... De hát Kovácsné miért hiszi, mintha én szenvednék, hát neki várjon nincs-e igaza? Nincs! mert ha némelykor érzek is valami olyat, amit talán jobb lenne nem érezni, de azért általában véve hálátlanság lene tőlem, zúgolódni. Azt hiszem, hogy a regényekben is azok, akik oly szerencsétleneknek vallják magukat, ha jobban meggondolnák a dolgot, átlátnák, hogy nincs igazuk, mert amint én eddig észrevettem, mindnyájan olyan dolgokért siránkoznak, mi nem érdemes arra, úgy tetszik nekem, ha így kijárnák magukat a ropogó havon, azután pedig munka után látnának, ők is épen mint én, lecsilapíthatnák azt az érzést, mely olykor fel-felszólal .... A szánat eltér jobbfelé, én balra fordulok és a messzi tündöklő lépcsap*. vízeséshez tartok. A zuzmarás erdő mély csöndjében halkan, vékony erekben csörtet a kis zuhatag alá a pompás jégtornyocskák, csatornák és gyűrűk között, aztán eltűnik a kis patakot fedő vastag jéglemez alatt. Innen magam által vert kis gyalogösvényen rézsútos irányban rögtön a kunyhóban termek, mert mióta az öreg kunyhós néni nagyon beteg, nem tartom magamat ahhoz a gyermekes fogadáshoz kötve, hogy többé nem lépek a kunyhóba. Nem vagyok én az az okos, állhatatos természet, hogy hidegen ragaszkodjam minden körülmény között az elröppent szóhoz, s azt hiszem, nem teszek rosszabbul, ha fogadásom ellenére bemegyek egy szegény, beteg vén asszonyhoz, mintha gyönyörködve fogadásom gyermekes megtartásában, magára hagyom megfagyni a zord téli időben. Már nekem igy jobban esik; száraz gályákból lobogó tüzet élesztek, szárított gyümölcseiből megfőzök egy csuporkával s kihűtve szájába rakom, aztán oda ülök ágya mellé és beszélek hozzá szokott jó kedvemben mindenféle badarságokat, miken néha még mosolyog is szegény. Úgy szeretnék éjszakára is mellette maradni, de nem merem mama előtt felemlíteni. Ha az öreg szívesen venné ajánlatomat, talán merném, de így, hogy ő sem akar hallani róla, nehéz szívvel megválok tőle s kívülről jól bereteszelem ajtaját, nehogy valami vadállat megrohanja a szegény magános öreget. S egy pár percig szemlélve a fehérbe öltözött erdő szépségét, arra gondolok, hogy milyen fájdalmas lehet az igy egyedül, minden emberi társaságtól egészen különválva élni. S úgy hiszem, sírva fakadok, ha meg nem szólal az a hang, mely minden elszomorodásomból ki szokott ragadni. Soha semmi szomorúság nem ért a nélkül, hogy az a hang ne figyelmeztetett volna épen arra, ami leginkább enyhített. — Nézd csak e rózsás pírban tündöklő fehér tájképet — figyelmeztetett e hang. Önkénytelenül arra fordulok, hol a mély hegyszakadékon át, a hanyatló nap bíborában, a zöld fenyőfák belépte ágai tündökölnek. Ott állnak a sziklák, mint valami fehér redős palástba hurkolt óriás szobrok, csak a csúcsok szürkéinek ki s azokra minden pillanatban varjak és hollók fekete serege száll. A mélységekre hajló bokrokat és lecsüngő fagyökereket finom, tollszerű zúzmara lengi körül és a zúzmara még a száraz gályákon sem oly meglepően szép, mint a mélységek felett rostodzó gyökereken. Az erdő havasfelőli részéből száz meg száz apró lábnyom tart a vízesés felé s itt a széltől fodorított havon keresztül kasul fut egész eddig, ahol állok. Bizony fenséges e zuzmarás erdő gyémántos ragyogásában, mély csendjében! Megfázva vonom szorosabbra mellemen felsőmet, aztán gyors léptekkel indulok hazafelé. Szeretem a telet, nem kívánom, hogy minél előbb vége legyen, de mégis jól esik azt tudnom, hogy e tündöklő fehérséget egyszer üde zöld váltja fel, s akkor az elnémult fenyves újra susog, a kis vízesés csörtet, a madarak énekelnek s a dagadó méhszőnyegből párázva emelkedik az az édes, fűszeres illat, melyet ha egyszer szívtunk, soha sem feledünk többé. (Folyt. köv.) Daniéla. (Francia regény.) Írta Étienne Énault. (Folytatás.) — Megint elől kezdi már ? — viszonzá Oktáv, nagyot toppantva lábával.—Értésére kell adnom, hogy ez engem már boszantani kezd. Legyen esze, hallgasson rám s meglátja, mi tökéletesen megértjük egymást. Ön tudni óhajta az imént, mi az oka, hogy én most Pont-Scorffban vagyok, s hogy az a bolond ötletem támadt, mely szerint a kunyhóba hatoltam ? Mindjárt felvilágosítom önt. Ekkor mindent elmondott a legénynek őszintén s egyszersmind nagyobb bizonyságúl átadta a kis naplókönyvet, melyet magával hozott. — Lelkére kötöm azonban, — folytatá Oktáv, — hogy midőn ezt átadja, ne említse unokahúga előtt, mily körülmények közt adtam én ezt önnek. A legény, pillanatnyi habozás után, bejegyezett s Oktáv benső nyugtalanságtól szabadulva meg, ama szilárd elhatárzását fejezte ki, hogy ő soha Daniélának semmiféle kedvetlenséget szerezni nem fog. — Isten hallgassa meg önt! — szólt Márk ünnepélyes hangon. Éjfél múlt s a dagály beállt. A két fiatal ember megvált egymástól. Mielőtt Márk haza tért volna, a kőszirmok mellett haladt el. Ép ekkor megnyílt az ablakszárny s egy rejtélyes hang azt a kérdést intézte hozzá: nem Grandchamp Oktáv ur volt-e az, akivel beszélgetett. A legény ráismert a Daniela hangjára. Némi habozás után végre dadogva válaszolt : — Igen, húgom, ő vele beszéltem. Megtalálta önnek a naplóját s rám bízta, hogy szolgáltassam kezébe. — Majd hozza el azt nekem holnap, — viszontá a leány izgatottan . — Jó éjt! S az éjszakai csöndet mi sem zavara többé, mint Márk nehéz lépteinek a nesze, meg az Oktáv evezőjének tompa zaja. IV. Kora reggel volt még, midőn Daniéla Nebhuetbe indult. Halvány és mélázó volt; sem a reggel rózsaszín gőze, sem a növényzeten csillogó harmat, sem pedig a madarak vidám éneke nem deríté föl homlokát. Titkos bánat vonta el lelkét az ébredező természettől. A kastélyba érkezve, bokrétáját a szalonban egy sévresi parcellán virágtartóban helyezte el s aztán a nap folyamában tartandó ünnepély előkészületeihez fogott. Ez ünnepélyt egy »Cserjés« nevű ligetben tartották. Két, pázsitos tisztás térséget választottak