Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)

1880-04-08 / 80. szám

Csütörtök, 1880. ápril 8. 80. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................8 frt, Negyedévre ..»••* 4 » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ t­ere, Ath­enaeum-épület) a kiadóhivatal­ba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi folyamára ajánljuk olvasóink figyel­mébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivata­lába. Budapesten.« Az írónő leánya. (Elbeszélés.) Gyarmathy Zsigánétól. (Folytatás.) VII. Teltek a napok és évszakok, s úgy tetszett ne­­­kem, hogy minden letűnt nap egy keveset sötétített a mama kedélyén, és ez nem volt csoda, mert a­mint kivehettem, gyakori magánbeszédeiből nagy mél­tatlanság követtetett el rajta. A hosszú beszélyek ki­adását csak nagy áldozat árán vállalták volna el a kiadók és mama most nem áldozhatott, mert mint hívé, Andris bácsi, az »okos bolond« kiforgatta min­denéből (talán mama azt értette ez alatt, — legalább Kunyhós néni úgy hiszi — hogy a hitelezőket kielé­gítette.) Ahogy egy kötetre menő munkája kézirat­ban került haza a fővárosból, többé nem figyelt öltö­zékére : szép termetet kopott, pecsétes pongyola fedte, aranyos haját rendezetlenül tartotta össze a gyűrött reggeli fejkötő. Vagy félnapokat mozdulatlanul fe­küdt pamlagon, vagy pedig pihenés nélkül lázas iz­gatottsággal, kezét tördelve, járt fel s alá a szobában. De bármelyiket tette, soha sem volt megállása előtte még Kovácsné asszonynak sem, a­kit pedig hajdaná­ban kedvelt. Andris bácsi azt mondta, hogy mama azért szereti, mert oly cikornyás, mézes-mázos szavak­kal fejezi ki magát. Lehet, hogy régebben tette, de most úgy veszem észre, nem nagy kedve van hozzá. Épen port törülgetek, — mert mikor a téli nap ragyogva süt be a virágok között és a kályhában vi­dáman pattog a tűz, nem engedhetem, hogy a szoba kellemes összhangját poros bútorok rontsák — midőn Kovácsné morogva jő ki mamától: — Tűrje a ki tudja ! Nekem épen elég volt már! Évek óta töröm a fejemet, hogy e cifra nyomo­rúságot takargassam a világ előtt s most mi a haszna ? Az sincs, hová öreg fejemet lehajtsam ... ha leg­alább szép szót adna . . . — Édes Kovácsné asszony, ne vegye ezt ugy, majd kiderül még! Szegény mamán valami irodalmi méltatlanság követtetett el, s nagy fájdalmat okoz neki pedig mikor az embernek nagyon fáj valami, nem szokott másokkal nyájaskodni. — Ej! Iris kisasszony, én épen úgy tapasztal­tam mindig, hogy a szenvedő emberek türelmesebbek a boldogoknál, csak az ingerült elégületlenek szok­tak türelmetlenek lenni ... én is voltam hajdan va­lami, sok mindent tudnék beszélni, de hát egy ilyen szegény gazdasszonynak »hallgass« a neve. Azt gondoltam magamban, hogy: akkor te jó öreg a nevedből soha sem indultál ki, mert náladnál bőbeszédűbb teremtést még nem ismertem s panasz­kodni és hízelegni egyaránt tudsz. De azért még­sem szeretném, hogy itt hagyd e házat. — Látja, édes Kovácsné asszony, mindig hal­lottam magától, hogy »a túroké és szenvedőké a meny­­nyeknek országa«, tehát ez ország megszerzésére soha és sehol jobb alkalom nem nyílik, mint a mi há­zunknál. — Igaza van! Iris kisasszony azzal az angyali természetével már régen oda van számítva azok közé, kik a mennyekben fognak lakozni. De én sem szület­tem olyan közönséges ágyból és nem vagyok olyan műveletlen, hogy meg ne tudjam magamat fékezni; ha olyan lennék, akkor úgy cselekedném, mint a sok kopcikér szobalány, kik minden hónapban hátat for­dítanak Nyárfásnak. Az öreget tovább biztatom, dicsérgetem és meg­nyugtatom, aztán kiszabok számára egy jó meleg fla­­nell ruhát, a kályhába fát teszek s felöltözve elindulok az erdő felé. Most nem lehet a kerten menni, hanem a kis, befagyott patakon a falun át. A patakban minden negyedik-ötödik ház előtt felaligazolózott asszonyok sulykolnak, mindeniket jól ismerem és szóba állok velük, s most is, mint rendesen, arról szeretném őket meggyőzni, hogy félig fagyott kezeiknek nem válik hasznukra, ha minden második percben belemárto­gatják a forróvizes fazekakba, ők most is, mint más­kor, azt felelik: — Könnyű a kisasszonynak abban a meleg keztyűben! Aztán a faluból kiérve, a fabordó szának üveg­sima nyomán haladva, igazat adok a szegény elkékült, didergő mosó asszonyoknak, »könnyű a kisasszony­nak« ... De hát Kovácsné miért hiszi, mintha én szen­vednék, hát neki várjon nincs-e igaza? Nincs! mert ha némelykor érzek is valami olyat, a­mit talán jobb lenne nem érezni, de azért általában véve hálátlanság lene tőlem, zúgolódni. Azt hiszem, hogy a regények­ben is azok, a­kik oly szerencsétleneknek vallják ma­gukat, ha jobban meggondolnák a dolgot, átlátnák, hogy nincs igazuk, mert a­mint én eddig észrevettem, mindnyájan olyan dolgokért siránkoznak, mi nem ér­demes arra, úgy tetszik nekem, ha így kijárnák ma­gukat a ropogó havon, azután pedig munka után lát­nának, ők is épen mint én, lecsilapíthatnák azt az érzést, mely olykor fel-felszólal .... A szánat eltér jobbfelé, én balra fordulok és a messzi tündöklő lépc­sap*. vízeséshez tartok. A zuz­­marás erdő mély csöndjében halkan, vékony erekben csörtet a kis zuhatag alá a pompás jégtornyocskák, csatornák és gyűrűk között, aztán eltűnik a kis pata­kot fedő vastag jéglemez alatt. Innen magam által vert kis gyalogösvényen rézsútos irányban rögtön a kunyhóban termek, mert mióta az öreg kunyhós néni nagyon beteg, nem tartom magamat ahhoz a gyermekes fogadáshoz kötve, hogy többé nem lépek a kunyhóba. Nem vagyok én az az okos, állhatatos ter­mészet, hogy hidegen ragaszkodjam minden körül­mény között az elröppent szóhoz, s azt hiszem, nem teszek rosszabbul, ha fogadásom ellenére bemegyek egy szegény, beteg vén asszonyhoz, mintha gyönyör­ködve fogadásom gyermekes megtartásában, magára hagyom megfagyni a zord téli időben. Már nekem igy jobban esik; száraz gályákból lobogó tüzet élesztek, szárított gyümölcseiből megfőzök egy csuporkával s kihűtve szájába rakom, aztán oda ülök ágya mellé és beszélek hozzá szokott jó kedvemben mindenféle ba­darságokat, miken néha még mosolyog is szegény. Úgy szeretnék éjszakára is mellette maradni, de nem merem mama előtt felemlíteni. Ha az öreg szívesen venné ajánlatomat, talán merném, de így, hogy ő sem akar hallani róla, nehéz szívvel megválok tőle s kí­vülről jól bereteszelem ajtaját, nehogy valami vad­állat megrohanja a szegény magános öreget. S egy pár percig szemlélve a fehérbe öltözött erdő szépsé­gét, arra gondolok, hogy milyen fájdalmas lehet az igy egyedül, minden emberi társaságtól egészen kü­lönválva élni. S úgy hiszem, sírva fakadok, ha meg nem szólal az a hang, mely minden elszomorodásom­­ból ki szokott ragadni. Soha semmi szomorúság nem ért a nélkül, hogy az a hang ne figyelmeztetett volna épen arra, a­mi leginkább enyhített. — Nézd csak e rózsás pírban tündöklő fehér tájképet — figyelmeztetett e hang. Önkénytelenül arra fordulok, hol a mély hegyszakadékon át, a ha­nyatló nap bíborában, a zöld fenyőfák belépte ágai t­ündö­kölnek. Ott állnak a sziklák, mint valami fehér redős palástba hurkolt óriás szobrok, csak a csúcsok szürkéinek ki s azokra minden pillanatban varjak és hollók fekete serege száll. A mélységekre hajló bok­rokat és­ lecsüngő fagyökereket finom, tollszerű zúz­mara lengi körül és a zúzmara még a száraz gályá­kon sem oly meglepően szép, mint a mélységek felett rostodzó gyökereken. Az erdő havasfelőli részéből száz meg száz apró lábnyom tart a vízesés felé s itt a széltől fodorított havon keresztül kasul fut egész eddig, ahol állok. Bizony fenséges e zuzmarás erdő gyé­­mántos ragyogásában, mély csendjében! Megfázva vonom szorosabbra mellemen felsőmet, aztán gyors léptekkel indulok hazafelé. Szeretem a telet, nem kí­vánom, hogy minél előbb vége legyen, de mégis jól esik azt tudnom, hogy e tündöklő fehérséget egyszer üde zöld váltja fel, s akkor az elnémult fenyves újra susog, a kis vízesés csörtet, a madarak énekelnek s a dagadó méhszőnyegből párázva emelkedik az az édes, fűszeres illat, melyet ha egyszer szívtunk, soha sem feledünk többé. (Folyt. köv.) Daniél­a. (Francia regény.) Írta Étienne Énault. (Folytatás.) — Megint elől kezdi már ? — viszonzá Oktáv, nagyot toppantva lábával.—Értésére kell adnom, hogy ez engem már boszantani kezd. Legyen esze, hallgas­son rám s meglátja, mi tökéletesen megértjük egy­mást. Ön tudni óhajta az imént, mi az oka, hogy én most Pont-Scorffban vagyok, s hogy az a bolond öt­letem támadt, mely szerint a kunyhóba hatoltam ? Mindjárt felvilágosítom önt. Ekkor mindent elmondott a legénynek őszintén s egyszersmind nagyobb bizonyságúl átadta a kis naplókönyvet, melyet magával hozott. — Lelkére kötöm azonban, — folytatá Oktáv, — hogy midőn ezt átadja, ne említse unokahúga előtt, mily körülmények közt adtam én ezt önnek. A legény, pillanatnyi habozás után, bejegye­zett s Oktáv benső nyugtalanságtól szabadulva meg, ama szilárd elhatárzását fejezte ki, hogy ő soha Da­­niélának semmiféle kedvetlenséget szerezni nem fog. — Isten hallgassa meg önt! — szólt Márk ünnepélyes hangon. Éjfél múlt s a dagály beállt. A két fiatal em­ber megvált egymástól. Mielőtt Márk haza tért volna, a kőszirmok mellett haladt el. Ép ekkor megnyílt az ablakszárny s egy rejtélyes hang azt a kérdést intézte hozzá: nem G­randchamp Oktáv ur volt-e az, a­kivel beszél­getett. A legény ráismert a Daniela hangjára. Némi habozás után végre dadogva válaszolt : — Igen, húgom, ő vele beszéltem. Megtalálta önnek a naplóját s rám bízta, hogy szolgáltassam kezébe. — Majd hozza el azt nekem holnap, — viszontá a leány izgatottan . — Jó éjt! S az éjszakai csöndet mi sem zavara többé, mint Márk nehéz lépteinek a nesze, meg az Oktáv evezőjének tompa zaja. IV. Kora reggel volt még, midőn Daniéla Nebhuetbe indult. Halvány és mélázó volt; sem a reggel rózsa­szín gőze, sem a növényzeten csillogó harmat, sem pedig a madarak vidám éneke nem deríté föl homlo­kát. Titkos bánat vonta el lelkét az ébredező termé­szettől. A kastélyba érkezve, bokrétáját a szalonban egy sévresi parcellán virágtartóban helyezte el s aztán a nap folyamában tartandó ünnepély előkészületeihez fogott. Ez ünnepélyt egy »Cserjés« nevű ligetben tartották. Két, pázsitos tisztás térséget választottak

Next