Fővárosi Lapok 1880. május (100-122. szám)

1880-05-01 / 100. szám

100. szám Tizenhetedik évfolyam. Szombat, 1880. május 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ................................ Negyedévre 8 frt. 4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barát,ok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A gyöngéd férj. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) — Te rossz ember, milyen sokáig megvárakoz­tattál ! — csevegett a kis menyecske, csábítón pil­­lantgatva férje szemei közé. Arca olyan piros volt, hogy majd kicsattant s szemei talán még soha sem ragyogtak igy, — vélte Siráky Pál úr, ki bizony gyarló ember volt s a mint igy ránézett az ő mosolygó szép kis feleségére, nem birt tovább haragudni rá. — Hát igazán szeretsz még ? — dadogta, aj­kaihoz szorítva a két kis kezecskét, melyek jobbról, balról tréfásan egyet-egyet legyintettek arcára. — Megérdemelted, te, te haragos mormogó medve. A boldog férj szorosan átölelve tartja szép nejét. — Hát eljösz velem, ugy­e, kedvesem? Vissza­megyünk oda, ahol oly boldogok voltunk. — Ugyan miért mennénk vissza ? Te nagy bohó! Hát nem vagyunk-e itt is boldogok? — moso­lyog a nő. — Ne csak maradj csöndesen. Ne bámulj úgy rám. Mindent rendbe hozunk, beszéltem már Szentesyvel. O jó barátunk, kész segítni rajtunk. — Segítni? . . . Szentesy? — kiáltott föl a férj. — Te beszéltél vele ? — Persze hogy beszéltem, — viszontá moso­lyogva a nő, ki férje felkiáltásában nem látott egye­bet, csak a bámulat kifejezését. — Hogyne beszél­tem volna ? Hiszen látom, hogy nekem kell rendbe hozni, a­mit te elrontottál . . . No, gyere hát, de gyónj meg mindent hűségesen. Halljuk, mennyi összesen az az adósság ? Hanem a­mint most férjére pillantott s látta annak eltorzult arcát, merev pillantását, összeráncolt homlokát, megrémült. — Pali! Pali! Az istenért, mi bajod? S a gyöngéd kezecske cirógatva érintette a sá­padt, kövér arcot, de Siráky Pál mogorván húzódott odább. — Miért akarja kifizetni Szentessy az adóssá­gainkat ? A fiatal nő vidám, csengő kacagása felelt a mogorva férj tépelődésére. — Miért ? Ej, istenem! mert nagyon sok a pénze s mert. . . kissé bolondul utánam. Hát nem vetted még észre ? E naiv vallomás, e gyermekded, vidám kacagás lefegyverezte a férj gyanúját. Lehetetlen volt el nem mosolyodnia. — De ennek még­sem szabad megtörténnie, — jegyzé meg aztán komolyan. — Tudod, a világ min­denfélét mondhatna. — Mondhatna, mondhatna . . . Hát mikor nem mondhatna ? . . . Ha nem hagyjuk most ezt, majd be­szélünk róla holnap. Hiszen tudod, hogy nekem soha sem volt más kívánságom, mint a tiéd . . . Tudod! Siráky Pál úr ugyan nem tudta, de ráhagyta. Ki vitatkozott volna olyan kedves kis feleséggel, a­ki csókokkal tapasztja be a férj száját ? Régóta, nagyon régóta nem hajtotta már le fe­jét oly elégülten álomra Siráky Pál, mint ez éjjel. Nem állíthatói ugyan, hogy ne búsult volna vagyo­nának romjai felett, de ha már megesett rajta a sze­rencsétlenség, áldja az istent, hogy legalább vissza­adta neki az ő édes kedves feleségét, kit már félig majdnem elvesztett. Most újra az övé lesz Vilma, messze elkerülik a nagy világ zaját, pompáját, egy­másnak és gyermeküknek fognak élni, a boldogság beköszönt kis hajlékukba s takarékossággal talán ismét szereznek egy kis vagyont. Rózsás álmok közt szunnyadt el Siráky Pál úr. A jövő nem látszott már előtte oly sötétnek, oly kétségbeej­tőnek. Gyöngyösön olcsón megélhetni. Aztán úgy lehet, hogy a hitelezőkkel kiegyezkedhetik évenként törlesztendő részletekre, talán a ház sem kerül árverésre. Oh, most egész máskép fog beszélni az emberekkel, most lesz bizalma önmagában s bizal­mat fog önteni másokba is. Kár volt idáig is úgy kétségbeesni s oda dobni mindent, hadd veszszen. Lám, mily könnyen meg lehetett értetni a dolgot Vilmá­val ! Mennyi keserűséget, mennyi fájdalmat és mennyi veszteséget ki lehett volna kerülni, ha határozottan, férfiasan közbeavatkozik már előbb! Hónapok óta most először aludt nyugodtan. Megerősödve kelt föl reggel, mosolyogva csókolta meg feleségét. Örömmel tapasztalta, hogy már Vilma is fenn van. — Megállj, — szólt a kis menyecske, — most számoljuk össze az adósságainkat. Hadd tudjuk, hogy állunk. A férj mosolyogva engedelmeskedett. Oda ül­tek egymás mellé, elővettek egy hosszú papirost s följegyeztek mindent. — Nem felejtettél még el valamit? — Nem gondolnám. — Na jó, úgy, — szólt a kis menyecske, össze­hajtogatva s zsebébe téve a jegyzéket; — ezután pe­dig okosabb légy, azt megmondom. Most már mehetsz a hivatalba. Egy gyöngéd kézszorítás, egy csók, egy ölelés, aztán Siráky Pál úr csakugyan elindult. Hanem az ajtóból még egyszer visszafordult s még egy csók, még egy ölelés következett és következett volna talán több is, ha a kis menyecske gyöngéden ki nem tolja férjét az ajtón. — Délben jókor hazajövök, kedvesem, — kiál­tott vissza a férj az ajtón kívülről. Valóban jókor haza­jött, még alig múlt fél tizenkettőre, de már vendéget talált otthonn. Mosolygó arca egyszerre elborult. — Méltóságos uram, — szólt kellemetlenül meglepetve. — No, no, soh’se ceremoniázzunk, — viszont­ a méltóságos ur s nyájas leereszkedéssel oda nyúj­totta kezét, mit azonban úgy látszott, hogy Siráky Pali nem vett észre! — Tekintsen engem őszinte jó barátjának. Siráky Pál dadogott valamit, a miből a méltó­ságos úr egy szót sem értett ugyan, de a mi mégis valami köszönetféléhez hasonlított. Ő méltósága kegyesen helyet mutatott egy széken a töredelmes bűnbánónak, ő maga a divánon foglalt helyet a házi­asszony mellett. — Látja, édes barátom, — kezdé­s méltósága, — sajátkép derekasan meg kellene pirongatnom önt. No, maga ugyan gyönyörű dolgokat mivelt, így bele­keveredni az adósságokba, mint valami könnyelmű, éretlen fiatal fickó! Kedves neje, Vilma húgom......... ön talán tudja, hogy rokonságban vagyunk......... Siráky Pál eddig valóban nem tudta. Gépiesen meghajtja magát. Örül, hogy szerencséje van. Gúnyos mosoly fut át ő méltósága fonnyadt arcán és Siráky Pál urnák úgy rémlik, mintha annak a gúny­mosolynak visszatükröződését pillantaná meg a saját neje szemeiben. — Vilma húgom mindent elmondott, — foly­tatja a méltóságos úr s kihúzza zsebéből a jegyzéket, melyet a férj és feleség ma reggel készítettek. Még többet is mondott a méltóságos úr, hihető­leg jóakaró baráti tanácsokat, melyekből azonban Siráky Pál úr mit sem volt képes megérteni. A bol­dogtalan ember oly állapotban volt e pillantban, hogy se nem látott, se nem hallott, fülei zúgtak, sze­mei karikákat hánytak, csak azt a gúnymosolyt látta folyvást a ráncosképű vén kéjenc ajkain s a szép asz­szony szemeiben. Minden csepp vére föllázadt s úgy érezte, mintha a forró áradat egész testéből mind agyára tódulna. A szelíd, báránytermészetű embert ismeretlen vakdab szállta meg. E pillanatban talán mindenre képes lett volna. Izmai meg-megrándultak karján s ujjai görcsösen húzódtak össze. De mégis türtőztette magát. — Köszönöm a méltóságod kegyességét, — szólt tompán, elfojtva egy percig a szivében dúló haragot és fájdalmat, — köszönöm; de adósságaimat majd csak magam akarom elintézni s kérnem kell méltósá­godat ... Minden kimondott szó után jobban kezdett aka­dozni s erősen törülgette izzadó homlokát. A méltóságos ur komoly fensőséggel szólt közbe : — Jó, jó, de hát mire akar kérni? — Arra, hogy méltóságod legyen kegyes visz­­szaadni azt a jegyzéket, mely nem volt a méltóságod számára szánva. A miniszeri tanácsos úr bámulva nézett a da­dogó, homlokát törölgető emberre, aztán kérdőleg fordult a fiatal asszony felé, ki eleget intege­tett szemeivel férjének; de a boldogtalan ember nem akarta megérteni. — Nem a méltóságod számára volt szánva, —­­ismétlő növekedő ingerültséggel. A méltóságos ur ajkai körül újra megjelent az a finom, gúnyos mosoly s kissé megrándultak vállai. Arcának kifejezése olyan formát jelentett, mintha azt akarná mondani: ne komédiázzunk! Csakhogy sokkal udvariasabban öltöztette azt szavakba: — Becsülöm férfias büszkeségét, édes barátom, hanem, mint mondtam, a rokonságnál fogva, mely en­gem az én kedves Vilma húgomhoz csatol . . . tetszik már érteni engem ? . . . Aztán hiszem, az egész dolog bizalmas családi körben köztünk marad ... De fog­laljon hát helyet, igy, itt mellettem, meglátja, hogy mindjárt tisztába jövünk. Siráky Pál állva maradt. — Nem szükséges tisztába jönnünk, — viszontá komoran, — és kérnem kell méltóságodat . . . — Pali! —• kiáltott közbe a kis menyecske. A férj egy pillantásra sem érdemesítette nejét, hanem csak folytatta: — Kérnem kell méltóságodat, hogy egyátalán ne méltóztassék az én ügyemben magát semminemű fáradsággal terhelni. (Vége köv.) Daniela. (Francia regény.) irta Étienne Énault. (Vége.) Grandchamp asszony gyakran meglátogatta Daniélát. A derék, jó asszonyság sokat segített a Daniéla iránt keletkezett rossz indulatot a nép kebe­léből kiirtani s a rokonszenvet iránta újra fölger­­jeszteni. Mihelyt a szegény leánynak a terve felől érte­sült, azonnal igyekezett őt arról lebeszélni jó szíve sugalatából, noha másrészt, anyai önzéséből kifolyó­lag, szinte örült, hogy lebeszélésének semmi sikere nem mutatkozott. Daniela észrevette ezt, mi újabb okot szolgált arra, hogy szilárdul megmaradjon szándéka mellett. Egy reggel, ámbár még gyönge volt, kijelentette, hogy ő már eléggé erősnek érzi magát az elutazásra. Ezúttal senkivel sem közölte, merre fog menni, még unokabátyjának sem mondta meg. Talán még maga sem tudta jóformán s a véletlenre bízta utjának irányát.

Next