Fővárosi Lapok 1880. május (100-122. szám)
1880-05-01 / 100. szám
100. szám Tizenhetedik évfolyam. Szombat, 1880. május 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ................................ Negyedévre 8 frt. 4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barát,ok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A gyöngéd férj. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) — Te rossz ember, milyen sokáig megvárakoztattál ! — csevegett a kis menyecske, csábítón pillantgatva férje szemei közé. Arca olyan piros volt, hogy majd kicsattant s szemei talán még soha sem ragyogtak igy, — vélte Siráky Pál úr, ki bizony gyarló ember volt s a mint igy ránézett az ő mosolygó szép kis feleségére, nem birt tovább haragudni rá. — Hát igazán szeretsz még ? — dadogta, ajkaihoz szorítva a két kis kezecskét, melyek jobbról, balról tréfásan egyet-egyet legyintettek arcára. — Megérdemelted, te, te haragos mormogó medve. A boldog férj szorosan átölelve tartja szép nejét. — Hát eljösz velem, ugye, kedvesem? Visszamegyünk oda, ahol oly boldogok voltunk. — Ugyan miért mennénk vissza ? Te nagy bohó! Hát nem vagyunk-e itt is boldogok? — mosolyog a nő. — Ne csak maradj csöndesen. Ne bámulj úgy rám. Mindent rendbe hozunk, beszéltem már Szentesyvel. O jó barátunk, kész segítni rajtunk. — Segítni? . . . Szentesy? — kiáltott föl a férj. — Te beszéltél vele ? — Persze hogy beszéltem, — viszontá mosolyogva a nő, ki férje felkiáltásában nem látott egyebet, csak a bámulat kifejezését. — Hogyne beszéltem volna ? Hiszen látom, hogy nekem kell rendbe hozni, amit te elrontottál . . . No, gyere hát, de gyónj meg mindent hűségesen. Halljuk, mennyi összesen az az adósság ? Hanem amint most férjére pillantott s látta annak eltorzult arcát, merev pillantását, összeráncolt homlokát, megrémült. — Pali! Pali! Az istenért, mi bajod? S a gyöngéd kezecske cirógatva érintette a sápadt, kövér arcot, de Siráky Pál mogorván húzódott odább. — Miért akarja kifizetni Szentessy az adósságainkat ? A fiatal nő vidám, csengő kacagása felelt a mogorva férj tépelődésére. — Miért ? Ej, istenem! mert nagyon sok a pénze s mert. . . kissé bolondul utánam. Hát nem vetted még észre ? E naiv vallomás, e gyermekded, vidám kacagás lefegyverezte a férj gyanúját. Lehetetlen volt el nem mosolyodnia. — De ennek mégsem szabad megtörténnie, — jegyzé meg aztán komolyan. — Tudod, a világ mindenfélét mondhatna. — Mondhatna, mondhatna . . . Hát mikor nem mondhatna ? . . . Ha nem hagyjuk most ezt, majd beszélünk róla holnap. Hiszen tudod, hogy nekem soha sem volt más kívánságom, mint a tiéd . . . Tudod! Siráky Pál úr ugyan nem tudta, de ráhagyta. Ki vitatkozott volna olyan kedves kis feleséggel, aki csókokkal tapasztja be a férj száját ? Régóta, nagyon régóta nem hajtotta már le fejét oly elégülten álomra Siráky Pál, mint ez éjjel. Nem állíthatói ugyan, hogy ne búsult volna vagyonának romjai felett, de ha már megesett rajta a szerencsétlenség, áldja az istent, hogy legalább visszaadta neki az ő édes kedves feleségét, kit már félig majdnem elvesztett. Most újra az övé lesz Vilma, messze elkerülik a nagy világ zaját, pompáját, egymásnak és gyermeküknek fognak élni, a boldogság beköszönt kis hajlékukba s takarékossággal talán ismét szereznek egy kis vagyont. Rózsás álmok közt szunnyadt el Siráky Pál úr. A jövő nem látszott már előtte oly sötétnek, oly kétségbeejtőnek. Gyöngyösön olcsón megélhetni. Aztán úgy lehet, hogy a hitelezőkkel kiegyezkedhetik évenként törlesztendő részletekre, talán a ház sem kerül árverésre. Oh, most egész máskép fog beszélni az emberekkel, most lesz bizalma önmagában s bizalmat fog önteni másokba is. Kár volt idáig is úgy kétségbeesni s oda dobni mindent, hadd veszszen. Lám, mily könnyen meg lehetett értetni a dolgot Vilmával ! Mennyi keserűséget, mennyi fájdalmat és mennyi veszteséget ki lehett volna kerülni, ha határozottan, férfiasan közbeavatkozik már előbb! Hónapok óta most először aludt nyugodtan. Megerősödve kelt föl reggel, mosolyogva csókolta meg feleségét. Örömmel tapasztalta, hogy már Vilma is fenn van. — Megállj, — szólt a kis menyecske, — most számoljuk össze az adósságainkat. Hadd tudjuk, hogy állunk. A férj mosolyogva engedelmeskedett. Oda ültek egymás mellé, elővettek egy hosszú papirost s följegyeztek mindent. — Nem felejtettél még el valamit? — Nem gondolnám. — Na jó, úgy, — szólt a kis menyecske, összehajtogatva s zsebébe téve a jegyzéket; — ezután pedig okosabb légy, azt megmondom. Most már mehetsz a hivatalba. Egy gyöngéd kézszorítás, egy csók, egy ölelés, aztán Siráky Pál úr csakugyan elindult. Hanem az ajtóból még egyszer visszafordult s még egy csók, még egy ölelés következett és következett volna talán több is, ha a kis menyecske gyöngéden ki nem tolja férjét az ajtón. — Délben jókor hazajövök, kedvesem, — kiáltott vissza a férj az ajtón kívülről. Valóban jókor hazajött, még alig múlt fél tizenkettőre, de már vendéget talált otthonn. Mosolygó arca egyszerre elborult. — Méltóságos uram, — szólt kellemetlenül meglepetve. — No, no, soh’se ceremoniázzunk, — viszont a méltóságos ur s nyájas leereszkedéssel oda nyújtotta kezét, mit azonban úgy látszott, hogy Siráky Pali nem vett észre! — Tekintsen engem őszinte jó barátjának. Siráky Pál dadogott valamit, a miből a méltóságos úr egy szót sem értett ugyan, de a mi mégis valami köszönetféléhez hasonlított. Ő méltósága kegyesen helyet mutatott egy széken a töredelmes bűnbánónak, ő maga a divánon foglalt helyet a háziasszony mellett. — Látja, édes barátom, — kezdés méltósága, — sajátkép derekasan meg kellene pirongatnom önt. No, maga ugyan gyönyörű dolgokat mivelt, így belekeveredni az adósságokba, mint valami könnyelmű, éretlen fiatal fickó! Kedves neje, Vilma húgom......... ön talán tudja, hogy rokonságban vagyunk......... Siráky Pál eddig valóban nem tudta. Gépiesen meghajtja magát. Örül, hogy szerencséje van. Gúnyos mosoly fut át ő méltósága fonnyadt arcán és Siráky Pál urnák úgy rémlik, mintha annak a gúnymosolynak visszatükröződését pillantaná meg a saját neje szemeiben. — Vilma húgom mindent elmondott, — folytatja a méltóságos úr s kihúzza zsebéből a jegyzéket, melyet a férj és feleség ma reggel készítettek. Még többet is mondott a méltóságos úr, hihetőleg jóakaró baráti tanácsokat, melyekből azonban Siráky Pál úr mit sem volt képes megérteni. A boldogtalan ember oly állapotban volt e pillantban, hogy se nem látott, se nem hallott, fülei zúgtak, szemei karikákat hánytak, csak azt a gúnymosolyt látta folyvást a ráncosképű vén kéjenc ajkain s a szép aszszony szemeiben. Minden csepp vére föllázadt s úgy érezte, mintha a forró áradat egész testéből mind agyára tódulna. A szelíd, báránytermészetű embert ismeretlen vakdab szállta meg. E pillanatban talán mindenre képes lett volna. Izmai meg-megrándultak karján s ujjai görcsösen húzódtak össze. De mégis türtőztette magát. — Köszönöm a méltóságod kegyességét, — szólt tompán, elfojtva egy percig a szivében dúló haragot és fájdalmat, — köszönöm; de adósságaimat majd csak magam akarom elintézni s kérnem kell méltóságodat ... Minden kimondott szó után jobban kezdett akadozni s erősen törülgette izzadó homlokát. A méltóságos ur komoly fensőséggel szólt közbe : — Jó, jó, de hát mire akar kérni? — Arra, hogy méltóságod legyen kegyes viszszaadni azt a jegyzéket, mely nem volt a méltóságod számára szánva. A miniszeri tanácsos úr bámulva nézett a dadogó, homlokát törölgető emberre, aztán kérdőleg fordult a fiatal asszony felé, ki eleget integetett szemeivel férjének; de a boldogtalan ember nem akarta megérteni. — Nem a méltóságod számára volt szánva, —ismétlő növekedő ingerültséggel. A méltóságos ur ajkai körül újra megjelent az a finom, gúnyos mosoly s kissé megrándultak vállai. Arcának kifejezése olyan formát jelentett, mintha azt akarná mondani: ne komédiázzunk! Csakhogy sokkal udvariasabban öltöztette azt szavakba: — Becsülöm férfias büszkeségét, édes barátom, hanem, mint mondtam, a rokonságnál fogva, mely engem az én kedves Vilma húgomhoz csatol . . . tetszik már érteni engem ? . . . Aztán hiszem, az egész dolog bizalmas családi körben köztünk marad ... De foglaljon hát helyet, igy, itt mellettem, meglátja, hogy mindjárt tisztába jövünk. Siráky Pál állva maradt. — Nem szükséges tisztába jönnünk, — viszontá komoran, — és kérnem kell méltóságodat . . . — Pali! —• kiáltott közbe a kis menyecske. A férj egy pillantásra sem érdemesítette nejét, hanem csak folytatta: — Kérnem kell méltóságodat, hogy egyátalán ne méltóztassék az én ügyemben magát semminemű fáradsággal terhelni. (Vége köv.) Daniela. (Francia regény.) irta Étienne Énault. (Vége.) Grandchamp asszony gyakran meglátogatta Daniélát. A derék, jó asszonyság sokat segített a Daniéla iránt keletkezett rossz indulatot a nép kebeléből kiirtani s a rokonszenvet iránta újra fölgerjeszteni. Mihelyt a szegény leánynak a terve felől értesült, azonnal igyekezett őt arról lebeszélni jó szíve sugalatából, noha másrészt, anyai önzéséből kifolyólag, szinte örült, hogy lebeszélésének semmi sikere nem mutatkozott. Daniela észrevette ezt, mi újabb okot szolgált arra, hogy szilárdul megmaradjon szándéka mellett. Egy reggel, ámbár még gyönge volt, kijelentette, hogy ő már eléggé erősnek érzi magát az elutazásra. Ezúttal senkivel sem közölte, merre fog menni, még unokabátyjának sem mondta meg. Talán még maga sem tudta jóformán s a véletlenre bízta utjának irányát.