Fővárosi Lapok 1880. május (100-122. szám)
1880-05-05 / 103. szám
Szerda, 1880. május 5. 103. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A méhecske. (Heine.) Kis méhecském, jól vigyázz, Megégsz, hogy ha lángba szállsz!« De a kis méh nagy bolond, Nem hallja, mit anyja mond. Köpköd, száll a láng körül, »Zum-zum-zum!« és úgy örül: Mit sem ér a bölcs tanács : »Kis méhecském, jól vigyázz!« Fiatal vér, balga vér, Szárnya csapkod, lángot ér; Most egy könnyű lobbanás ! . . »Kis méhecském, jól vigyázz !« Tűz-sebével tovaszáll, Tűz-seb után tűz-halál. »Kis fiacskám, bölcs szavak: A lánykáktól óvd magad !« Endrődi Sándor: Hová lett a tavasz ? (A »Tavasziból.) Megénekelte sokszor s százszor szebben, Mint mostan én, ezernyi más, Hogy nincs többé tavasz a természetben, Oly hirtelen a változás. Nincs, mert mint itt a földön minden szépnek Bántója, boszantója sok . Útját állják, himes sleppjére lépnek Poéták, virágárusok. Ezért mernek el .8 ott var» félre ágyán Jótékony asszonyok szivén, Menyasszony gondolatján, gyermek álmán S anyáknak édes örömén. Rákosi Jenő. -----•=«~©‹*=‹----A bíró gyámleánya. (Elbeszélés.) irta Bay Ilona. Hazánk éjszak-keleti részén, a Tisza mentén, erdőktől áthasgatott s a messze távlat kékjében úszó hegységtől szegélyzett tágas rónán több falu fekszik, köztük Bálmos, szegény házaival, vén templomával s nagyon sugár tornyával. A helység derekán áll egy nagyon vén házikó, repedezett falakkal s az utcára dűlő kiskerttel, melynek sövényére barátságosan kúszik föl dús leveleivel a komló-inda. E kis kertecske arasznyi utakkal barázdált ágyaiban élénkszinű virágok bólintgatják kelyheiket, az épület tűzfalánál pedig ágas-bogas szilvafa emeli föl lombos fejét s kékülő gyümölcscsel megrakott ágait fáradtan hajtja le a ház korhadt szalmafedelére. Égető meleg nyári délután volt. A házikó elé nagy tömeg nép gyűlt s a sok komoly arcról az volt olvasható, hogy rendkívüli esemény szinhelye most ez a kis házikó. Egyszerre hullámzani kezd a nép, mert a közel fekvő pároddá udvaráról ostorcsattogás közt robogott a ház elé az ifjú járásbiró négyes fogata s a hajdú kipödört bajuszszal, zsinóros dolmányban pattant le a bakról. — Hátrább az útból, — szólt hetykén s a vesszőből font kerekes, talpas kaput fölrántva, segélyes lépései alatt csak úgy pengett a sarkantyú, a mint a csinosan kisöpört keskeny udvaron áthaladt. Megállt a ház szúette ajtajában, megbillentő paszomántos sipkáját és beszólt a pitvarban egymás közt tanakodó esküdt emberekhez. — Mondják meg a bentlevőknek, hogy a kocsi itt áll s vinni akarja az orvos urakat vissza a vármegye székhelyére. Az orvos urakkal, kik egy szomorú halálesetet vizsgáltak meg, gyorsan gurul végig a kocsi a rögös utcán, a falu kutyáitól űzőbe véve. A hátramaradt porfellegben pedig halkan lépdelt fölfelé az öreg harangszó a templom melletti harangláb létráján, mely árva csalánnal van körülnőve s fagerendákból összetákolva. A »gyűlő« harangszóra kihozták aztán a ház halottját az udvarra, iskolás fiúk rikoltó éneke mellett. Hat sugár legény és fehér gyolcsba öltözött hat fiatal leány vitte felváltva az ifjú legény holttestét. Ifjú lehetett, mert a fekete bakacsinnal bevont koporsóra fris virágokból koszorút fontak a falu leányai. De még a koporsó oldalán fényes nagy gömbölyű szögekkel ki is van verve: »Rostás Miklós élt 24 évet.« A harang folyvást zúgott s szomorú, egyöntetű kongása átrezgé a csendes vidéket, mig a temetőbe ért a gyászkiséret. Ott a frisen ásott gödörbe ereszték le a holttestet s a koporsó födelére tompán zörögve hullottak alá a föld göröngyei. — Ereszszetek engem a sirhoz, hadd látom még egyetlenegy gyermekemnek, az én vénségem gyámolának koporsóját!— sikoltja a halott anyja szívszakgató fájdalommal, eltolva az őt visszatartó asszonyokat. Hangos zokogással roskadt a sír szájához. A körülállók szemeiből szintén kicsordult a köny, mert a sorssal veszeklő édesanya panaszát nagyon nehéz hallgatniuk. A szegény lesújtott asszony mellett állt egy fiatal leány. Ott állt, mióta az anyaföld méhébe tették le a holtat. Nagy fekete szemeivel merev nyugalommal nézett a derűit kék égre, melyen fehér bárányfelhők szeszélyes alakzatokban úsztak. E feltűnő szép leány még igen fiatal; kis lábain magas sarkú fekete kordovány csizmát visel, karcsú derekán átkötött fekete csipkekendőt, s fodros fehér gyolcs kurta szoknyája nagyon jól áll neki. Gesztenyeszin haja, mint a többi halottvivő leányé is, föl van bontva és hosszú fátyolként hull a vállára. A koporsónak már csak egyik szöglete van künn a földből s a halvány leány, mintha álomból ébredne föl, oda tekint, sima fehér homlokából kisimítja zilált fürtéit, lehajol, egy marok földet vesz föl, gépileg veti alá a koporsóra, miközben ajka s szive reszket. A jelenlevők összesúgnak és bámulják a leány nyugalmát, mert az újra merev-hidegen néz az égre. A halott anyja ösztönszerűleg e leányra mereszti mélyen bent ülő s a sok sírástól kivörösült szemeit, s vastag kék erekkel átfutott csontos kezét redős homlokára nyomja, mintha a fájdalom alatt megbénult emlékezetét kivánná rendbehozni. Fonynyadt arcát vörösre gyulasztja ki a fájdalom s fölegyenesülve, vézna karjaival kapkod a levegőbe, éles, majd elhaló fuldoklás közt könyörögve átkozódik. — Verje meg az isten, a ki ezt okozta. Az asszonyok mind a szép fiatal leányra néznek, kit merev egykedvűségével felrezzent ez átok és a rá szögezett szúró, vádló pillantások, melyeknek súlya alatt meghajolni látszik karcsú, büszke alakja. De aztán fölveti dacos fejét, ragyogó szemét az ártatlanság kifejezésével veti körül a tömegen s gyors léptekkel hagyja el a temetőt. A sírt fölhantolták, s fris gyöppel tetézék körül; a szép virágkoszorút pedig oda függeszték a fej fára. — Látták kendtek, hogy az a Lidi még most is milyen kevélyen hordja a fejét, — jegyző meg a tömegesen hazafelé siető asszonyok egyike. — Úgy ám, mintha neki szántanák a félfalu határát, — nevetett a másik. — Oh, a csapodár! — Több annál, nagyon szívtelen egy leány. — Jól mondja, édes szomszédasszony, hisz egy könyet sem ejtett a szegény fiú után. — Lelkem nénémasszony, higgye meg, a Lidi sorján én ebben a pillanatban a föld alá bújnék szégyenletemben, csipegte kárörvendő mosolylyal egy a koros asszonyok közé elegyedett menyecske. — Meghiszem, más fajtából vagy te, — viszontá a menyecske szomszédja, egy öreg asszony, ki öblös tenyerét a menyecske vállára nyomta. — De nem is olyan fában ringatott téged megboldogult édes anyád. Jámbor lélek volt, még a légynek sem vétett, szegény áldott jó komám .... — Megkövetem kendet, nénémasszony, soha se agyarkodjék ellenem! — Hát ki bántja biróné asszonyomat? — Hiába szineskedik, jól értettem én, hová kíván vágni, mert úgy tudja meg, sok gyűlt már össze a rováson. Azt tartják: leányomnak szólok, menyemasszony értsen róla. Nénémasszony is minduntalan megragadja az alkalmat, hogy ellenem köszörülhesse nyelvét! — vágott közbe hévvel a szabadkozó anyóka mellett lépegető termetes biróné. — Hallod-e, hogy fölcsattant, a lelkem, — feleli az anyóka, oldalba taszítva a menyecskét. — Mintha bizony ő kelmére céloznék! — s apró, éles szemeit sokat jelentőleg hunyorgatta a markukba nevetgélő asszonyok felé. — Tisztességes az én egész familiám, — mondá a biróné. — Lidiért sem pirul az arcom, de nem is tűrök el végette semmi dorgálást, mert az a leány nekem nem rokonom; örökbe fogadtam föl s édes gyermekemként iktattam ?, jóra , tehetek-e róla, hogy a rá pazarolt sok jó szóból falrahányt borsó lett! Mig ezt mondá, a biróné arca a fölindulástól kipirult, s rátartó neheztelése közben meg-megszagolgatta a négyszögletre vasalt fehér gyolcs zsebkendőben szorongatott bokrétát, mely török majoránnából, bazsalikomból és teljes violákból volt kötve. (Folyt köv.) Blossom Thankful: Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) — Azt hiszem, hogy menned kell már, Allan, — mondá neki a leány, amaz anyai tekintettel nézve rá, melyet még a legfiatalabb lányok is szoktak kedveseikkel szemben használni, mintha babájuk rögtön nemet cserélve, emberi nagyságúvá növekedett volna. — Menned, kell szivem — atyám távollétem miatt pörölne. Szerdán ismét élj ősz kedvesem és — ugye nem mégysz a bálokra, nem mégysz Judith úrhölgyhöz és nem veszesz ismét leányt magad elé fekete lovadra, ugye? És tudatod velem, ha éhezel? Barna szeme oly kedvesen, oly benső gonddal és kérelemmel nézett fel hozzá, hogy a kapitánynak meg kellett őt csókolnia. Ezután jött a zár ölelés, melyet a kapitány nyugodtan, és tekintettel a magához vett szükségletekre, végzett. Miután tapogatózva, tojásai biztonságáról meggyőződött, utolsó istenbozzádot intett Thankfulnak s azután eltűnt. Néhány perc múlva már hallatszott lova patkóinak kopogása a jéggel borított dombom De a mint annak tetejére ért, két lovas ugrott elő az árnyékból és megállítá őt. — Brewster kapitány —ha a holdfény nem csal? — kérdő az előlálló nyugodt udvariassággal. — Az. Van Zandt őrnagy, gondolom? —felelé Brewster haragosan. — Helyesen gondolta. Sajnálom, Brewster kapitány, hogy kötelességem önnel tudatni, miszerint ön foglyom.