Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)
1880-06-20 / 140. szám
Vasárnap, 1880. jumius 20. 140. szám Tizenhetedik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Vili_*llérre .................................. frt. Negyedévre..........................4 . Megjelenik ünnep utáni napokat kivévFŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-terv, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« július—decemberi folyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Novella. (László Mihály barátom esküvőjére.) írhat valamennyi író: A lumenek, a lángelmék, Tökéletes szerkezettel, A legérdekesb mesével, Legélethűbb alakokkal, Szerelemről, boldogságról, Melynek vége szörnyű, rémes, Hogy feláll a hajad szála, Oly szenzációs novellát, Avagy írhat rettenetes Cselekményü rém-regéket, De melyeknek fejlődése Boldog idyllben végződik, Mint midőn a vésznek múltán Szellő lesz a vad viharból, Az ég haragos szemöldje, Az a borzas, sötét felhő, Lesimul a napsugártól, S örömfényben úszik minden, Sem ez, sem az nem lesz oly szép, Oly érdekes, oly hibátlan Szerkezetben s alakokban, Mint az a novella, melyet Te nem írtál, — de ma átélsz. Milyen egyszerű novella, Mégis mily szép, mily fenséges! Csak három alak van benne: Menyasszonyod, te meg a pap, Ki az ég áldását kéri Szigetek örök frigyére; S az benne a tökéletes, Hogy ott kezded, hol más végzi, Ott az oltár lépcsőjénél; És mint ama nagy művészek, Elhallgatva sok előzményt, Mit csak sejt az olvasó, hogy Még annál szebbnek találja Azt, ami a költészetnek Fátyolába elburkoltan Jelenik meg csak előtte. Ez aztán pompás novella! Egy rövidke fejezetben Mennyi minden el van mondva! Egy egész világ — egy szóban: — Szereted-e e leányzót? Szereted-e ezt a férfit ? »Szeretem !« — ti azt mondjátok. Ez egy szóban van meg minden, A mi szép, mi jó az égből Visszamaradt itt a földön, Boldogítni a világot. Szivetek legyen a könyvtár, Melyben őrzitek betűit; S mentül inkább olvassátok E csudálatos novellát Egymás szemein keresztül: Annál messzebb lesz a vége, Végre végtelenné válik, S a bölcs kritikus: az élet, Látva, hogy hibát felel már A ti szép novellátokban, Nektek adja koszorúját. Komlícsy József. ----Hívott.---- Néma szerelem. (Egy halott irataiból.) " Sziemienszki Lucián lengyel beszélye. (Folytatás.) — A főnöknő, — folytató a beteg, — a minap megint irt nekem és nem dicsérheti eléggé a leány szeretetreméltóságát, gyöngéd, jámbor szellemét. A rajongó Mignonnak tetszik a kolostor és már alig várhatja az őszt, hogy apácává avattassa magát. Én elleneztem, mert nagyon megbántam, hogy a végrendeletet ily szigorúan végrehajtottuk. Nagy kár volna a leányt teljesen elvonni a világtól. Talán boldogíthatott és boldogabb lehetett volna. E szavak teljesen legyőzték e nő iránti ellenszenvemet. Önkénytelenül lehajoltam és fonnyadt kezét megcsókoltam. Oh, a halálnak nagyon engesztelő hatalma lehet, hogy közelsége még a kőszivet is meglágyítja! — Néném, — mondom gyorsan — talán még nem késő, talán lehetne a dolgon változtatni. — Magam is gondoltam erre, — viszonzá. Tedd ki szekrényemből a legalsó fiókban fekvő csomagot. Téged bízlak meg végrendeletem e részének végrehajtásával. Add át neki. Tétováztam. Követhetem-e felhívását, mely kívül esik szerepemen ? Ez ügy szerencsés kimenetelétől függött minden — legalább Mignonra nézve. A beteg, ki észrevette vonakodásomat, ismételte felszólítását és hozzátette: — Érzem, hogy perceim számlálvák, nagyon gyönge vagyok. Vedd a csomagot. Az eredeti végrendelet a jegyzőnél van, de másolata és a szükséges magyarázatok a csomagban foglaltatnak. A szekrényhez léptem, kikerestem az illető csomagot és átadtam neki. A beteg visszadőlt a vánkosra és gyönge kezével megtapogatva a csomagot, helyeslőleg bólintott fejével. Remegtem, midőn eszembe jutott, hogy nem is tudom, melyik kolostorban tartózkodik Mignon. De közel rokon szerepét játszva, hogy kérdezhettem volna ilyesmit? És lelki kínomban mégis megkérdezem: — Néném, hol van az a kolostor? A nő ajka megmozdult, de semmit sem hallottam. Kimúlt. Hevesen csengettem. A parasztasszony belépett, én az ágyra mutattam, azután gyorsan elhagytam a házat és az ellenkező után tértem vissza a városkába, mivel nem volt nagy kedvem a várt igazi unokaöccsel találkozni. Csak a kocsiban szedtem rendbe gondolataimat. Elővettem a csomagot, sokáig néztem és azzal a gondolattal áltattam magamat, hogy én fogom átnyújtani Mignonnak, ki talán velem együtt fogja a kolostort elhagyni. Édes reményeim feledtették velem az akadályokat, nehézségeket, pedig még azt sem tudtam, hol tartózkodik. A kocsi lassan robogott tovább. Szerettem volna, hogy mindjárt hozzá röpítsen. Kéltem, hogy beesteledik és már nem ismerhetem fel az embereket Radomban. Pedig mit bántam én a radomi arcokat, mikor imádottam oly távol volt tőlem ? Nem tudom, mi jött rám, de ujjongtam, midőn a Radomira habzó vize a homályban fölcsillant s kedves zuhogása megint megütötte fülemet. Kihajoltam a kocsiból, midőn a kövezeten végig robogott, hogy lássam, vájjon nem jár-e Mignon karcsú alakja az utcán, vájjon nem bukkan-e ki egyik fátyol mögül az ő arca. Mert hozzá hasonló nem létezik — és ő ? Képzeletem kirúgta maga alól a tér fogalmát. A kocsiból kiugrottam és a szívélyes háziaszszonyt alig köszöntve, lakásomra rohantam. Pillanat alatt fönn valók, felrántottam az ablakot és szememmel kényszeríteni akartam a szemközti házat, hogy ablakait tárja fel és mutassa meg belsejét, vájjon a kedves, halvány, apácaszerű fő fehér kezére hajolva nem ábrándozik-e? Oh, a ház nem értett, oly csendes, zárkózott, kihalt maradt, mintha Mignon sohasem lépte volna át küszöbét! A zongorához ültem, üdvömet és fájdalmamat hangokba öltöztetem, azután az ablakhoz ugortam, hogy odaát nem nyílik-e egyik ki, mint néha megtörtént, mikor a boldogság ismeretlenül oly közel volt hozzá. De az ablakok zárva maradtak és lassankint hozzá kellett szoknom a kegyetlen valóhoz, hogy ő nincs itt, mit különben már a haldokló is mondott. Fáradtan dőltem a székre. Oh, mennyire meguntam már ezt a várost. A csomagra esett tekintetem, gyorsan utána nyúltam, de be volt pecsételve. Úgy látszik, már az volt végzetem, hogy minden keserűséget egyszerre kell éreznem. Éjjel elhagytam a házat, kivándoroltam a temető kerítéséhez és letekintettem Mignon Gethsemanéjébe, a helyre, hol az isten előtt imádkozott. Golgotájára, hol megváltójával lemondott a világról és földi életét feláldozta neki. Mennyivel szentebb volt e hely most előttem. Eljött az éjfél és én forró, keserű könyeket sírtam azon a helyen, hol ő egykor imádkozva összerogyott. De mit rajzoljam a napokat, melyek félelem és remény közt tűntek el ? Mit beszéljem el az éjeket, melyekben olykor csak az álom tett boldoggá és legboldogabbá az, ha öntudatlanul elaludtam ? Megérteni úgyis csak az a szív fogna, melyben a szerelem és fájdalom, kétség és édes remény hasonló bőséggel váltakozott. Ha fölébredtem a kincsemet, a csomagot, kivettem biztos rejtekéből és mielőtt lefeküdtem, sokáig néztem kínzó határozatlansággal. Csak egy mód volt hátra erőszakosan fellépni. Ettől irtóztam, mert e rám bízott kincset nem mertem megszentségteleníteni. Napról-napra drágább lett előttem; ameddig nálam van, mindig lehet az a reményem, hogy Mignont feltalálom. (Vágó köv.) Deák-mauz oleum. Zichy Antaltól. A kupola szobrára pályázatot tartottak. A bíráló bizottság az öt versenyző közül, de melyből három nem számít, a Kiss György mintájának, a »Szamaritánus« derék alkotójáénak, adott elsőbbséget. Az építész, ki műve harmóniája iránt természetesen érdeklődik, felszólalt a geniális Huszár mellett, s ennek Géniuszát óhajtja látni az ő kúpja tetején. Ily körülmények közt tán helyén van a sajtónak, illetőleg a közönségnek beleszólni, s bírálatot gyakorolni úgy a pályázók, mint a bírálók eljárása felett is. Szólni most legalább még nincs későn. Mielőtt e beleszólási jogot igénybe venném, egyen szabad kissé kifejtenem, illetőleg igazolnom, miért tartom én szobortervek és szobrászati művek megbírálásánál a legszigorúbb kritikát alkalmazandónak. Sokan, úgy vettem észre, nincsenek ez iránt tisztában , sőt csodálkoznak rajtam, aki más téren, valamint magam is gyarló kísérletekkel léptem egyszermásszor a közönség elé, úgy másokra is inkább buzdítólag mint elriasztókig hatni, a tehetségnek némi jeleit is örömmel üdvözölni, s egy-két sikerült részletet is elismeréssel fogadni szerettem és óhajtottam mindig. Miért vagyok épen a szobrászok iránt, de nálunk új tért foglalnak, oly kérlelhetetlen ? Megmondom. Lásd, ha én egy rossz verset írok, ugyan kit bánt az ? A lapnak, mely véletlenül fölvette, legközelebbi száma már eltemeti. Ha egy hiábavaló könyvet írok, az olvasó szépen félreteszi. Ha tökéletlen színdarabot írok, leveszik a repertokrról, s vége van. Legfölebb egy pár száz embernek rontottam el vele egy estéjét, s ők azt hamar el fogják felejteni. Vagy rá festő vagyok s kiállítom mázolásomat, elmegy mellette az úgyis gyér közönség, s hátat fordítanak neki a még gyérebb műértők. Szükség esetében egy jobb festő, miként erre a festészet történetében eklatáns példák vannak, ugyanarra a vászonra, vagy falra más jobb képet fest az előbbinek hegyébe, s azt örökre eltakarja. Egy csúnya építményt is meg lehet korrigálni. Utóvégre, ha dísztelen egy templom kül-