Fővárosi Lapok 1880. július (148-174. szám)
1880-07-15 / 160. szám
Csütörtök, 1880. julius 15. 160. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. 92. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 írt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kiver mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« július—decemberi folyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A fekete kutya. (Elbeszélés.) Írta Abonyi Lajos. (Folytatás.) Fossz Pál folytatta hizelgő rábeszéléssel: — Ha egyet közülök megvigasztalna az ember egy marok bankóval, nem egy, hanem két-három nyár keresetét is nyugodtan pótolná, az szép jutalom volna, ugye, egy szegény embernek? Háznépét nyugodtan itt hagyhatná. Velem jót tesz, soha szemére nem vetem. Nem is vétek, mert az enyim, és én magam akarom. Ha mindjárt itt ezt a hatvan forintot foglalóul oda adnád neki, tudna-e ember lenni a talpán? A kinek, ha te szépen körülölelgetnéd, tudatnál-e a fülébe súgni valamit ? S tette utána nyomatékosan : — Amit azután se ég, se föld meg nem tud. A menyecske vidor csalfasággal mosolygott a szemébe. ■■— Aztán rám mer bízni ilyen rettentő titkot ? Az egész nyugodtan fogadta a kérdést, még vissza is mosolygott. — Hogyne! — felelt nevetve , — hiszen csak tudom tán a régi időből, hogy azért, akit szeretsz, még a magad életét is odaadnád. S az, akit szeretsz, tudom, hogy én vagyok. Jól is kivártad. Most már összehoz bennünket az isten. A menyecske nekipirult egészen , még jobb kedve lett neki, mikor felcsapott. Fossz Pál azzal vett tőle búcsút: — Aztán jól végezz. Az osztagokat nem fogja őrizni senki sem. Megcsókolta és elsietett. Mit volt tenni, mit nem, megengedte , pedig az ajkát szerette volna szétmarcangolni, a szemeit kivájni, midőn érintette. De hát csak hadd vakuljon egy csóktól is, higgje, hogy azért járt utána olyan nagyon, mert rég szomjazott arra. Ez ez ember bizony azt hiszi, hogy úgy szereti, hogy bele van bolondulva. Nagyot nevetett. Most nevetett csak igazán. S a karján vitt kis gyermeket százszor, ezerszer megölelte és megcsókolta. — Ez az. Ez az, akit én szeretek. Gyorsan letelepedett a gyepes, lapos oldalon és megpróbálta a gyermeket ölében táncoltatni. A pici lábak jártak, kalimpálóztak s a menyecske dalolt hozzá. Ha ezt valaki látta, hallotta volna. Gábris Marcsa dalolt. Bizony azt hitték volna, hogy most már csakugyan megbolondult. Pedig csak örült a szegény Gábris Marcsa, a szegény, rossz, bűnös Gábris Marcsa. Régen örült ilyen nagyon. Könytől, örömtől, szeretettől ragyogtak szemei. Csak a kukoricaszár zörrenése juttatja eszébe, hogy a játékot abbahagyja. Eloson fürgén, vigan. A kukoricaszár zörrenése sem bántja, hiszen a szél zörgette csak. Pedig sokszor nemcsak a szél zörgeti, járhat ott más valaki is, a csőszön kívül is, a kit kutya meg nem ugat. A varázsló, ki némává és bárányszelíddé teszi azt egy parányi szalmaszállal s megjelenését, távozását a csomborfű illatával, mely a szemet kápráztatja, titokba burkolja. A varázsló, kinek léptei könnyűk, suhanok, titkosak, mint a szellemés a hosszan beosont mértföldeken nem hagynak nyomot magok után; ismeretvidékről-vidékre, mint a hegyi patak, mely egyik völgyben a föld gyomrába tűnik el, hogy azután messze-messze bukkanjon fel egy másik távoli vidék völgyében. Az árokpart mögött, amely a kukoricát határolta. Marcsa távozása után egy nagy tasla gombáros kalap emelkedett fel a kukoricából. A csodálatos ember szemei könyben úsztak. Hogy szerette azt a gyermeket, hogy csókolgatta azt a gyermeket, — mondogatta magában. Kevesebbet gondolt a bűnös szándékra, melyet kihallgatott. De gondolt arra is, azt a tajtékpipa-tokot, melyet a kukorica között talált, figyelmesen megnézte s gondosan eldugta zsebébe. Letette nagy tasta kalapját az árokpartra ránkosul ősz feje alá. Félig csukott szemmel, egészen nyitott füllel elszundikál igy egész nap, s bámulja a szép fényes csillagokat egész éjszaka és elmélkedik, hiszi, hogy megtanulja az emberek sorsát intézni. Ma itt, holnap ott és közben az útban nem látja soha senki sem. .. Szép holdvilágos este "volt, mikor a Kranczler gépét Fekete Gábor uramtól Csetneki úrhoz elkuzatták. A két tanya jó három dűlőre feküdt egymástól. Hat ökör húzta a füstöst, a gépet is hat. Móric a gépész, Péter mester a sütő, vezetők gyanánt a gép előtt ballagtak, az időnyerés boldog elteltségével. A banda, tudniillik a férfiak és lányok vegyesen, hosszú elnyúló sorban hala.'’- é k az országúton, s a ragyogó csillagos egeket hasogatták nótájukkal, mely messze elhangzott a szép nyári éjszakán: Nem az ám a rózsa, mely a kertben nyílik; De azok a rózsák, kik egymást szeretik. Mi vagyunk a rózsák, mi szeretjük egymást, Szép piros hajnalig csókolgatjuk egymást. Csak Parázs Pali és Matus Terka hiányoztak a bandából. Jó messzire elmaradtak a gép mögött. Amiben különben semmi különös nincs, még csak tréfás megjegyzésekre sem adhat alkalmatosságot, mert egy leány — bármily szépecske, bármily szerelmes szivü legyen is — mindig elmaradozhat a sógorával beszélgetni, még ha özvegy is az a sógor, és olyan korású, hogy csak még most került a rezervála. Egész más lett volna, ha azzal a híres Dorka Jancsival maradt volna el, az csapda legény a leányok közül. Azzal nagyon könnyen birbe keveredhetett volna, mert már is ingerkedtek vele az emberek, hogy a héten egyszer kivette tűjével a tövist az ujjából. — De jó, hogy elmaradtál, édes Teruskám! — szólott hozzá Pali, mikor már jó hosszasan ballagtak egymás mellett szó nélkül. Teruska nagyot sóhajtott, mintha csak azzal magyarázatot akart volna adni a vele elmaradásnak, vagy pedig felhívni óhajtotta volna Pali sógort, hogy ő magyarázza meg, mi jó van abban, hogy így elmaradtak a többitől. Pali sógor csak ismét hallgatott, nem sietett a dolgot megmagyarázni. Mintha neki is nagy nehezére esett volna belekezdeni abba a beszélgetésbe, melynek — bármily jószivű leánynyal lett legyen dolga, s bármily bizodalmas volt is vele — mégis nagy feneket kellett keríteni. Talán épen azért. Mert hiába, be a nagy dolog az. Nagyon összenő az ember szive azokkal, kikkel együtt, egy fedél alatt él boldog családi életet, kik nemcsak tanúi voltak gyönyörű házas életének, a melynél, szebb, édesebb nem volt még a paradicsomban sem, de hű részesei, megosztói voltak fájdalmának is ama szörnyű eset után; vigasztalói, hű gondviselői magának, piciny gyermekének. Bizony csak összenőz ember szíve ezekkel, nemcsak háladatosság által, de a legforróbb szeretetben. Furcsa a! De hát mégis csak valamerre kell fordítani a dolgot. És elfolyt majd egy negyed óra, és mégis csak nem szólt többet. Nem tudott szólni. Úgy szerette volna, ha a leány kezdi valamiképen a beszédet, ha az találja ki, mit akar mondani, mit akar neki elbeszélni. A leány is hallgatott, mert az sem tudott olyan könnyen megszólalni, és attól hogy nagyon dobogott a szíve. Végre mégis rá szánta magát, őt illette úgyis a felelet, habár egy negyedóra múlva került is arra a sor. De csak szorongva bírta kérdeni: — Hát mi jó van abban, hogy elmaradtam ? És talán nem akarva, hanem egész önkénytelenül nem Pali sógornak, hanem Pali bácsinak szólította egész édesen. — No! mondja meg, Pali bácsi. Parázs Pali, — amint ott mentek egymás mellett, megfogta a kezét szelíden, s a mint mentek tovább igy kézfogva, kérdé szintén édesen, melegen: — Mi jó van abban ? Az, hogy van valakim a világon, a kinek kinyithatom a szivemet. S azon a kézen, melyet Pali fogott, sebesen lüktetett föl a vér a leány szivébe, nemcsak sebesen, de olyan jótékonyan, hogy Teruskának boldogságában egy pillanatra elhalt lélekzete. Ha Pali bácsi lesütött szép szemeibe nézett volna, látta volna, hogy égnek azok s tüzöktől még az arca is kipirul egyszerre. (Folyt. köv.) I_i i a. n e. (Francia elbeszélés.) irta Charles Deslys. (Folytatás.) Kétségkívül az volt a szándéka, hogy egész egyszerűen kimentse magát előttünk az okozott kellemetlenségért. Azonban mi sem ragályosabb, mint a félelem s ez Aliceról hirtelen rám ragadt, mikor láttam, hogy ijesztő rémünk nagy léptekben törekszik utánunk. Nos, én sem igyekeztem többé visszatartani Alicet, én úgy futásnak eredtem, mint ő s meg sem állottunk a Touquesig. Nagy szerencsénkre, a trouvillei omnibusz ép befelé haladt. Nem volt több hely rajta, mint két személy számára. De mindamellett is a parasztos Nimród megállította a kocsit s fölpattant a kocsis mellé. A vizsla meg az omnibuszt körülszökdécselve, megugatta a lovakat, melyek annál gyorsabban nekiiramodtak. — Bezzeg féltünk, — vágott közbe Alice, — hogy ha majd leszállunk, fölfal minket az a kutya, ha ugyan addig gazdája a magas ülésből alá nem zuhan ránk, hogy minket összezúzzon. Végre megállt az omnibusz. A vizsla, szerencsére, eltűnt, mi elsők voltunk a kiszállók közt s folyvást futva, a nélkül hogy hátra tekintgetni merészeltünk volna, érkeztünk haza. íme, uram, ennyiből állt az egész kaland. * Midőn Liane ekkér elbeszélte a velük történteket, minden habozás nélkül oda nyilatkoztam, hogy én az egészben nem igen látok valami rémítő dolgot. Sőt még azt is megjegyeztem, mely szerint nekem nagyon csodálatosnak tűnik föl, hogy Liane, ki rendszerint oly nyugodt és bátor, megvesztegetni engedte magát, nővérének gyermekies ijedtsége által.