Fővárosi Lapok 1880. augusztus (175-199. szám)
1880-08-01 / 175. szám
175. szám Vasárnap, 1880. augusztus 1. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeura-épület) a kiadóhivatalba küldendők. a. Runeberg idylljeiböl. Szerencse-jelek. János napja éjjelén a lányka Zöld tövis-bokornak gyenge ágin Más meg más selyemszállal csomót köt; Reggel aztán ott van újra, nézni Mily szerencsét olvas a jelekből: Nézzed aztán mit tesz a leányka: Hogyha a bú ága, a sötét nőtt: Bús panaszszal szól a többi lánynyal; A piros ha nőtt, az öröm ága • Vig örömmel szól a többi lányhoz , S ha a zöld, szerelme ága hajtott: Hallgat akkor, — és szivében örvend. A hajnalcsillag. Szólt az ifjú a reg csillagához: »Hajnal csillag, ég szelíd leánya, Mondsza, lánykám mit csinál ha fölkelt S könnyű fátyolát magára vonta?« Rá a csillag ezt felelte, mondván: »Jó fiú, ha kedvesed fölébredt És a fátyolt fölveté magára : Ablakához lép, — és feltekint rám, Könnyet ejt, aztán nyugotra pillant « Erre így felelt viszont az ifjú: »Jó hogy a reg csillagára felnéz: Ez mutatja szive tisztaságát; Jó az is, hogy köny ragyog szemében: Az mutatja milyen lágy a szíve: Ámde legjobb hogy nyugatra pillant: Arra fekszik ifjának lakása!« A Rém. Parti fenyvek közt játszott a gyermek A megénekelt Saimen-öbölnél. Tengerárból a Rém észrevette, Megszerette a szép, kedves ifjút És magához bé akarta csalni. Mint öreg szállt partra legelőször : De a vig fiú futott előle. Akkor ifju képen jött a partra : Ám a vig fiú de most se várta; Végre vad csikóvá változott át, Partra kelt s a fák közt nyargalózott. A fiú meglátva a csikót most, Hívogatva hozzája lopózék, Megragadta gyorsan a sörényét, Rája pattant, nyargalózni vágyva ; Ámde a Re’m, abb’ a pillanatba’ Szép zsákmányával letűnt a mélybe. Majd a gyermek anyja jött a partra, Bús sírással a fiát keresve. Őt is a Rém látva a habokból Megszerette a szép, kedves asszonyt És magához be akarta csalni. Mint öreg szállt partra legelőször : De a bús asszony futott előle. Akkor ifjú képen jött a partra: Ám a bús asszony be így se várta; Most a víg fiú képét vévé föl, S a habon vidáman ringatózott. Látván siratott fiát az anyja Nyomba vizbe ugrott karja közzé, Hogy kimentse gyermekét az árból: Ámde a Rém abb’ a pillanatba’ Szép zsákmányával letűnt a mélybe. (Svédből.) Győry Vilmos. ----4KOH&----- Magyarország nem volt, hanem lesz! (Egy álomlátó naplójából.) Írta Frankenburg Adolf. (Folytatás.) Nem hittem fülemnek s ámulatomban képtelen valék e különös vádra csak egy árva szócskát is felelni. A biró kérdezett: igaz-e, a miről vádolnak ? — Itt az óra, melyet tőle elloptam, — mondá a vádló. — Tessék megnézni, tagadhatja-e, hogy az öné ? Meg kellett vallanom, hogy az óra az enyim, mire a biró ötven forintba marasztalt el, melynek felét a tolvaj kapta jutalom fejében. — Micsoda törvények divatoznak ez országban ? — kiáltok föl bosszúsan. — Hát bün-e, ha meglopatom magamat; s nem a tolvaj lakói értté, hanem a károsult ? — Úgy van, — jegyzé meg a biró, meg nem foghatván, hogy a világ mily elrejtett zugából tévedhettem ide, hogy az ország törvényeit nem ismerem? s fölvilágosított, — miszerint és miképen a büntető törvénykönyv 1374-dik §-a szerint a lopás nem tartozik a vétkek közé, hanem úgy tekintik, mint következményét mások vigyázatlanságának s azért nem a tolvajt büntetik meg, hanem azt, a ki nem vigyázott s a bűnre alkalmat adott. Sokáig tartott, mig e törvény bölcsességéről meggyőződtem. Utóbb azt találtam, hogy már a tizenkilencedik század másik felében is megkezdtük e törvényt, ha elméletileg nem is, legalább gyakorlatilag alkalmazásba hozni. Mit volt tennem ? A tolvajnak kifizettem a jutalmat, a bírónak a perköltséget s bölcsen mint Szolon és szegényen mint Hiób, távoztam a teremből. Nem messze a Themisz templomától másik nagyszerű épületet pillantok meg, melynek homlokzatán óriási aranybetűkkel ez volt olvasható: »Tudakozódó intézet.« Bemégysz, — gondoltam magamban, — hogy megkérdezd, hol lehet eladni azt a pár ékszert, amit a plombérozó hivatal, meg a törvényszék meghagyott. A comptoire-ban tisztességes külsejű matróna ült. — Szeretnék ... — Értem, — vágott szavamba az illető nő, — tessék néhány percig várakozni. S ezzel kiment. Rövid idő múlva három igen csinos fiatal hölgy lépett a szobába, félreismerhetlen jelek által értésemre adván, hogy e tudakozó intézet nem az, a minőnek én képzeltem. Kisült, hogy egy divatos házasítási bureau-ba botlottam.Vissza akartam menni, de még jókor eszembe jutott, hogy 1980-ban vagyunk. — Az emberiség egy egész századdal haladt előre, — mondám magamban, — az előítéletek korlátai ledőltek, a fölvilágosodás fortusa kitört s a mi 1880-ban gyönge csemete volt, ma már hatalmas fává nőtte ki magát. Midőn a főnöknőnek megmagyaráztam tévedésemet, hangosan nevetett. — Látszik — mondá, — hogy nem haladt előre a korszellemmel. Tudja meg tehát, kedves uram, bölcseink mintegy félszázad előtt arra a gondolatra jöttek, hogy a régi házassági bilincset, mint oly békét, mely kigunyolja a korszellemet, le kell rázni s helyette a próbaházasságot behozni. A házasulandó e végett az ilyféle hivatalhoz fordul, mint az enyim. Itt láthat, választhat s házasodhatik próbára. Ha az illetők huszonnégy óra alatt megtetszenek egymásnak, hónapokra és évekre megköthetik a frigyet. Tudnék igen sok tisztességes urat nevezni, kik egy év alatt tizenkétszer is megházasodtak. — De hát a kedves magzatkák ? — replikáztam ; — ki viseli ezeknek gondját? — Ezek az illető községek terhére esnek, s ezek költségén neveltetnek terjedelmes gyermekintézetekben, melyek száma városunkban százhuszonnégyre megy. — Ő tempóra, o mores! — kiáltok föl méltó csodálkozással. — Que voulez vous ? — folytatá információit a pörgenyelvű asszonyság; — egyike világbölcseinknek rövid idő előtt azt a javaslatot tette, szüntessék meg a kétszemélyes házasságokat s hozzák be e helyett mindkét nembeliek részére a polygámiát. Történtek is már e tekintetben kísérletek s az eredmény azt mutatta, hogy az ily házasságokból származó gyermekek sokkal több természeti tehetséggel bírnak, mint azok, kik az amolyan kétigás házasságokban születnek. Minthogy farkasok közt voltam, nem maradt egyéb hátra, mint azokkal ordítani. Elhatároztam tehát magamat, ily divatos házasságra lépni egy fiatal, barna leánynyal, s mondhatom, hogy sohasem bántam meg. A legboldogabb próbaférj voltam, akit csak képzelni lehet; szeretetreméltó nem huszonnégy órai együttlétünk alatt egyszer sem szegte meg a hűséget irántam, mi a legkedvezőbb véleményt nyújtá nekem a huszadik század erkölcsi miveltségének állapotáról. Forró csókkal váltam el tőle, s örök hűséget esküvénk egymásnak a jövő reggelig. Azalatt beesteledett. A toronyóra nyolcat lőtt. Egy erőművész oly mesterséges órát talált föl, mely az idő lefolyását ágyulövésekkel hirdeté több mértföldnyi távolságra. A kalapács és harang helyett kanócbotot alkalmazott, melynek vége kénsav által gyuladt meg s egy löveget sütött el, melyet bizonyos elmés mechanizmus minden lövés után újra megtöltött. Egyik nagyobb piacon igen sok embert láttam egy kupolás épület felé sietni, s annak belsejében eltűnni. A főváros egyik nevesebb színháza volt. A színlap nagyszerű látványos darabot hirdetett oly hosszú címmel, mely még a múlt századbeli vidéki cédulákon is kifogott. Főcíme volt: »A nyers erő uralma.« A személyek vérszomjas zsarnokokból, részeg zsoldosokból, tönkretett hölgyekből, őrült apákból s kétségbeeső lányokból álltak, kik vészharangok kongása, ágyúdörgés s égi zivatar, égő romok és földúlt sírhantok közt szerepeltek. Rászántam ez élvezetre utolsó filléreimet s nem volt okom a költséget megbánni. (Vége köv.) Xia, ne. (Francia elbeszélés.) Írta Charles Deslys. (Folytatás.) Körültekintettünk mindannyian egész a szomszédos halmokig és lapályokig, a meddig csak belátott a szem. Sehol egy lelket sem vettünk észre. Anthime lőportartót s golyókat letéve a földre, puskáját felénk nyújtva, igy szólt: — Uraim, győződjenek meg arról, hogy e fegyver egészen uj, következéskép én ezt még soha sem használtam. Marasca és én, megvizsgáltuk a fegyvert s azt még soha nem használtnak találtuk. Barberean átvette aztán újra a fegyvert, de csak azért, hogy azt Stéphennek adja át. — Töltse meg ön saját maga, — szólt Anthime , — én igy teszek én az ön fegyverével. Az algróf, fejének udvarias bólintásával nyilvánítá beleegyezését s a fegyvernek mind a két csövét tölteni kezdte. Aztán átnyújta azt ellenfelének, ki hasonlóan cselekedett a maga részéről. — E párbajt nem lehet elfogadni! — kiáltottam én; — mi visszavonulunk, nehogy bűntársakká váljunk . . . — Úgy van, visszavonulunk! — ismétlé Marasca . —■ mi nem egyezhetünk belé . . . — Én őszintén fogom sajnálni, — vágott közbe az algróf, — de mivelhogy a mi párbajunknál nincs szükség tanúra, én maradok. — Én is, — szólt Anthime; — ketten is igen jól vadászgathatunk. — Isten önökkel tehát, barátaim, — mondá