Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)
1880-09-01 / 200. szám
Szerda, 1880. szeptember 1. 200. szám, Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 írt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Töredelem. Kínos napok, gyötrelmes éjek, Könyhullatás, töredelem . Sötét vádtól gyötörve, tépve Mellem’ bűnbánóan verem. Én vétkem, én nagy szörnyű vétkem, Hogy féltő indulat, harag, Habár csak percre, elvakított, S méltatlanul vádoltalak. A bűnt még uj bűnnel tetéztem : Engesztelő szavak helyett Daccal fordultam el szivedtől, Vérezni hagytam mély sebed’. Te meg vagy már, meg vagy beszúlva: Sebed begyógyult, behegedt; Engem most ver csak bűnöm átka: Meggyilkolom szerelmedet. Csak hulljatok bűnbánó könyek ! A köny sok vétket eltöröl; De mit használ, ha azt, mi halva, Vezeklés, köny sem kelti föl ? Mit ér, ha bűnöm, megbocsátod, Feledést, fátylat vetsz reá; Ha nincs erő, mely hűlt porából Szerelmed feltámasztaná! és Nekem nem üdv a bűnbocsánat, A vigasznál is kevesebb ; Csak egy virágos szemfedö az Takarni holt szerelmedet._— A , .... ~ ' Én vétkem, én nagy vétkem, melylyel A sors haragját kihivám ; Oh, e mosolytalan szemekben Megirva már tragédiám. Zanathy Kálmán. ----HMM»*----Beilina. (Elbeszélés egy volt tengerész naplójából.) Közli Fang-Gyurtó Izabella. (Folytatás.) Anyja és Stella ott álltak ágya mellett. Arcáról eltűntek a rózsák, halvány volt az. Szemet merően a szoba padlására tekintettek, melle gyorsan emelkedett s mint sirás közben elaludt gyermek, mindegyre szakadozott zokogást hallatott. Megálltam az ágy lábánál, nem mertem közelebb menni hozzá. — Oh signor Gino! — szólíta meg Stella halk, siró hangon — ha figyelt volna rám, ha meg akart volna hallgatni! Mindennek én voltam az oka. Múltkor Velencében voltam, Guidó felkeresett, kételyeiről, szomorú sejtelmeiről beszélt nekem; elpanaszolá, hogy Beilina nem felelt leveleire s kért, hogy ha hazatérek, tudassam vele, ha akarja-e Beilina még egyszer, habár utoljára is kihallgatni. Megszántam a szegény fiút, elég balga voltam s rávettem Bellinát, fogadja el őt egyszer az ön távolléte alatt s vessen véget az egész dolognak egy őszinte nyilatkozattal. Bocsásson meg, belátom, hogy hibáztam. Szótlanul megszorítom kezét. Eközben az anya közelebb vont a beteghez s annak kezét az enyimbe téve, halkan suttogá: »Nézd, édesem, itt van Gino!« A kéz hideg, majdnem élettelen volt; én csókjaimmal melengetem, aztán gyöngéden végig simítom homlokát. Pár pillanat múlva megszűnt tekintetének merevsége, lassan körüljártatá szemeit, mig végre rajtam akadt meg tekintete. Ráhajoltam, gyöngéd szavakat súgtam fülébe. Lassankint melegedni érzem kezét, szemeibe mind több-több élet szállt, mig végre mély sóhaj emelé kedlét s alig hallhatóan e szavakat susogá: »Te vagy, Gino!« Aztán oda vonta kezemet arcához, ráhajtá fejét s boldog mosolylyal ajkain, mély, csöndes álomba merült, így találta őt az orvos látogatása. — Mondtam ugye, hogy itt többet tehet ön, mint én ? — mondá amaz. — Nehány óráig e csendes álom, s minden hajón túl leszünk. Az éjt ágya mellett, ébren töltém s csak harmadnap, mikor az orvos megengedte, hogy ágyát elhagyja, mentem vissza Velencébe. * A mint hajómra léptem, inasom két névjegyet adott át s elmondá, hogy azok az urak már többször kerestek s ma délben ismét el fognak jönni. Nagyon könnyű volt kitalálnom, miért kerestek. A párbajjal való hősieskedésnek soha sem voltam pártolója, de azt mégis beláttam, hogy a jelen esetben lehetlen azt kikerülni. Délben a két tengerésztiszt pontosan megjelent a hajón. Elfogadtam a kihivást s tudatom velük, hogy egy óra múlva a »Caffe Specti« előtt be fogom nektek mutatni segédeimet. Partra lépve, az első ismerős a kivel találkoztam, Tóni volt. Ez épen jó »Geschäft« lesz az ő számára, — gondolom s közlöm vele a dolgot. Annyira el Volt ragadtatva tőle, hogy alig birtoki igát komoly képet vágni. — Bizd csak rám Egészen, — mondá— »csinosan« el fogok intézni minnent. Második siskévül legjobb lesz valami olyan átfutó, idegen ismerőst felszólítani, igy minden utólagos pletykának be lesz vágva az útja, ami mindig kívánatos, ha — amint gyanítom — nő miatt van a párbaj. — Itt van mindjárt a fiatal principe di Partana, holnapután elutazik s épen a napokban panaszolta nekem, hogy még soha sem vett részt párbajban. — Igen jó lesz, legalább rajta is segítünk. Ezzel Tóni elsietett s másnap reggelre mindent rendbe hozott. Miután én is rendbe hoztam ügyeimet, másnap reggel Tónival s Partana herceggel hajómon reggelizve, készen voltunk a kijelölt helyre, a Lidonak egy ily esetekre alkalmas pontjára, elindulni. Meglepetésemre a grófné gondolája várt ránk, még pedig a gondolások teljes díszben, címeres gomba, sárga selyemhajtókás bőrruhában, aranyrojtos sállal derekukon, fehér harisnyával, csatos cipőkben. Az ellenfeleket már a helyszínen találtuk. A segédek rögtön dologhoz láttak. Legelőbb is megtették a szokásos kísérletet a kibékítésre. Merően tekintek Guido arcára, én, megvallom kész lettem volna nemcsak a békülésre, de még arra is, hogy nyakába borulva, töredelmesen bocsánatot kérjek tőle. De ő a felszólításra tagadólag intett, halvány, feldúlt arcán látszott az engesztelhetlen harag; láttam, hogy itt békének helye nincs. A két lövés egyszerre dördült el, Guido sértetlenül állt, én készakarva a levegőbe lőttem, az ő golyója balvállamat horzsolta egy kissé. A segédek átvették fegyvereinket, én Guidohoz sietek s jobbomat nyujtom feléje. Ő alig érintvén ujjaival kezemet, segédeivel eltávozott, mig a velünk jött orvos az én csekély sebem bekötésével foglalkozott. Az idegek túlfeszültségét rendesen kimerültség szokta követni. Velem is igy történt. Hajómra érve oly bágyadtnak érzem magamat, hogy le kelle feküdnöm s nemsokára mély álomba merültem. Midőn egészen felüdülve fölkeltem, szobám asztalán egy szép virágcsokrot s egy levélkét találtam. Mindkettő a grófnétól volt. A levélben örömét fejezte ki párbajunk szerencsés kimenetele felett s kért, ha sebem nem gázol, mennék el hozzá ebédre. Ebben semmi rendkívüli sem volt, siettem is eleget tenni a meghívásnak, csak az lepett meg, hogy az egész ebéd alatt olyan különös, mondhatni ünnepélyes hangulat uralkodott. Nem tudtam mire magyarázzam a grófnénak irántam való, komoly méltósággal tanúsított kitüntetéseit; az egésznek olyan színezete volt, mintha a társaság valamely titoknak lenne birtokában, a melyet mindenik tagja ismer, de csupa diskrécióból egyik sem beszél róla. A talányt Partana herceg szavai oldák meg, ki a mint ebéd után együtt távozánk, e szavakkal vett búcsút tőlem: — Isten önnel, boldog halandó, kinek megadatott egy oly szép nő ügyéért vérzeni. Ön valóban irigylendő ember. — Bocsánat, nem értem szavait, — felelém. — Ugyan ne tettesse magát — viszontá ő — mintha nem mindenki tudná, hogy ön ama tiszt ellenében egy, szép háziasszonyunk felett mondott kétes vélemény miatt fogott fegyvert. — Egyébiránt bocsásson meg őszinteségemért s bízzék bennem, hallgatni fogok. — Tehát így vagyunk ? — gondolom s még ma sem vagyok tisztában, ha Tóni — kitőle hit eredt — valóban így hitte-e, vagy csak felhasználta az alkalmat nővérének érdekessé tételére. Nem igen maradt időm megtudni a dolgot, mert másnapi jéggel termeretet kaptam, a melyöf "* rancsnokomhoz szólított. Megvallom, nem minden remegés nélkül engedelmeskedtem ; valami azt súgta bennem, hogy ez a rendelet a tegnapi esemény következése. " Nem csalódtam. Egy tekintet parancsnokom máskor oly szívélyes, most katonai szigort mutató arcára, meggyőzött gyanúm alapossága felől. — Úgy esett értésemre, — szólt hozzám minden szót nyomatékosan hangsúlyozva, miután hidegen viszonozta köszöntésemet, — hogy kapitány urnak régi óhajtása egy hosszabb utazást tehetni keletre. Ez óhajtását én igen helyesnek találom ; fiatal embernek — mondá különös tekintettel kísérve szavait — nem jó soká egy helyen maradni, mert könnyen olyan dolgokba elegyedhetik, amelyek komoly következményeket vonhatnak maguk után. Nem bírtam tovább kiállani, kénytelen valók egy pillanatra lesütni szememet fürkésző tekintete előtt. Mintha csak ezt várta volna, rövid szünet után igy folytatta: — Az »Arethusa« gőzös hosszabb időre keletre indul. Máltát s Görögországot érintve Konstantinápolyba, aztán Kis-Ázsiába s onnan Alexandriáb tér. S én felhasználva e kedvező alkalmat az ön régi vágyainak teljesítésére, ezennel kinevezem önt eme hajó másodkapitányává. Mélyen meghajtam magamat s igyekeztem meghatottnak látszani e nagy kegyért, a mely hónapok előtt, igaz bő vágyamat teljesítette volna, de most — aggálylyal töltött el. — Az »Arethusa« holnap reggel indul, utódja már várja önt az »Iris«-en, hogy még a délelőtti órákban átvegye a hajó parancsnokságát, mert délután önnek kell átvennie új hivatalát. Nem tartóztatom hát tovább, hanem szerencsét kívánok útjára. Kábultan, mintha mámoros lettem volna, hagytam el, — miutánjj, néhány értetlen szót rebegtem, amikkel köszönetemet akartam kifejezni — a parancsnoki hivatalt. Ezaz utazás, ami pár hó előtt vágyaim netovábbját képezte volna, most kétségbeejtett. (Folyt, köv.)