Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)

1880-09-01 / 200. szám

Szerda, 1880. szeptember 1. 200. szám, Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 írt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Töredelem. Kínos napok, gyötrelmes éjek, Könyhullatás, töredelem . Sötét vádtól gyötörve, tépve Mellem’ bűnbánóan verem. Én vétkem, én nagy szörnyű vétkem, Hogy féltő­ indulat, harag, Habár csak percre, elvakított, S méltatlanul vádoltalak. A bűnt még uj bűnnel tetéztem : Engesztelő szavak helyett Daccal fordultam el szivedtől, Vérezni hagytam mély sebed’. Te meg vagy már, meg vagy beszúlva: Sebed begyógyult, behegedt; Engem most ver csak bűnöm átka: Meggyilkolom szerelmedet. Csak hulljatok bűnbánó könyek ! A köny sok vétket eltöröl; De mit használ, ha azt, mi halva, Vezeklés, köny sem kelti föl ? Mit ér, ha bűnöm, megbocsátod, Feledést, fátylat vetsz reá; Ha nincs erő, mely hűlt porából Szerelmed feltámasztaná! és Nekem nem üdv a bűnbocsánat, A vigasznál is kevesebb ; Csak egy virágos szemfedö az Takarni holt szerelmedet._— A , .... ~ ' Én vétkem, én nagy vétkem, melylyel A sors haragját kihivám ; Oh, e mosolytalan szemekben Megirva már tragédiám. Zanathy Kálmán. ----HMM»*----­Beilina. (Elbeszélés egy volt­ tengerész naplójából.) Közli Fang-Gyurtó Izabella. (Folytatás.) Anyja és Stella ott álltak ágya mellett. Arcá­ról eltűntek a rózsák, halvány volt az. Szemet merően a szoba padlására tekintettek, melle gyorsan emelkedett s mint sirás közben elaludt gyermek, mind­egyre szakadozott zokogást hallatott. Megálltam az ágy lábánál, nem mertem köze­­lebb menni hozzá. — Oh signor Gino! — szólíta meg Stella halk, siró hangon — ha figyelt volna rám, ha meg akart volna hallgatni! Mindennek én voltam az oka. Múlt­kor Velencében voltam, Guidó felkeresett, kételyei­ről, szomorú sejtelmeiről beszélt nekem; elpanaszolá, hogy Beilina nem felelt leveleire s kért, hogy ha hazatérek, tudassam vele, ha akarja-e Beilina még egyszer, habár utoljára is kihallgatni. Megszántam a szegény fiút, elég balga voltam s rávettem Bellinát, fogadja el őt egyszer az ön távolléte alatt s vessen véget az egész dolognak egy őszinte nyilatkozattal. Bocsásson meg, belátom, hogy hibáztam. Szótlanul megszorítom kezét. Eközben az anya közelebb vont a beteghez s annak kezét az enyimbe téve, halkan suttogá: »Nézd, édesem, itt van Gino!« A kéz hideg, majdnem élettelen volt; én csók­jaimmal melengetem, aztán gyöngéden végig simítom homlokát. Pár pillanat múlva megszűnt tekintetének me­revsége, lassan körüljártatá szemeit, mig végre raj­tam akadt meg tekintete. Rá­hajoltam, gyöngéd szavakat súgtam fülébe. Lassankint melegedni érzem kezét, szemeibe mind több-több élet szállt, mig végre mély sóhaj emelé kedlét s alig hallhatóan e szavakat susogá: »Te vagy, Gino!« Aztán oda vonta kezemet arcához, ráhajtá fe­jét s boldog mosolylyal ajkain, mély, csöndes álomba merült, így találta őt az orvos látogatása. — Mondtam ugy­e, hogy itt többet tehet ön, mint én ? — mondá amaz. — Nehány óráig e csen­des álom, s minden hajón túl leszünk. Az éjt ágya mellett, ébren töltém s csak har­madnap, mikor az orvos megengedte, hogy ágyát elhagyj­a, mentem vissza Velencébe. * A mint hajómra léptem, inasom két névjegyet adott át s elmondá, hogy azok az urak már többször kerestek s ma délben ismét el fognak jönni. Nagyon könnyű volt kitalálnom, miért ke­restek. A párbajjal való hősieskedésnek soha sem vol­tam pártolója, de azt mégis beláttam, hogy a jelen esetben lehetlen azt kikerülni. Délben a két tengerésztiszt pontosan megjelent a hajón. Elfogadtam a kihivást s tudatom velük, hogy egy óra múlva a »Caffe Specti« előtt be fogom nektek mutatni segédeimet. Partra lépve, az első ismerős a kivel találkoz­tam, Tóni volt. Ez épen jó »Geschäft« lesz az ő szá­mára, — gondolom s közlöm vele a dolgot. Annyira el Volt ragadtatva tőle, hogy alig birt­oki igát komoly képet vágni. — Bizd csak rám Egészen, — mondá— »csino­san« el fogok­ intézni m­innent. Második siskévül leg­jobb lesz valami olyan átfutó, idegen ismerőst felszó­lítani, igy minden utólagos pletykának be lesz vágva az útja, a­mi mindig kívánatos, ha — a­mint gyaní­tom — nő miatt van a párbaj. — Itt van mindjárt a fiatal principe di Partana, holnapután elutazik s épen a napokban panaszolta nekem, hogy még soha sem vett részt párbajban. — Igen jó lesz, legalább rajta is segítünk. Ezzel Tóni elsietett s másnap reggelre mindent rendbe hozott. Miután én is rendbe hoztam ügyeimet, másnap reggel Tónival s Partana herceggel hajómon regge­lizve, készen voltunk a kijelölt helyre, a Lidonak egy ily esetekre alkalmas pontjára, elindulni. Meglepetésemre a grófné gondolája várt ránk, még pedig a gondolások teljes díszben, címeres gomba, sárga selyemhajtókás bőrruhában, aranyroj­­tos sállal derekukon, fehér harisnyával, csatos ci­pőkben. Az ellenfeleket már a helyszínen találtuk. A segédek rögtön dologhoz láttak. Legelőbb is megtették a szokásos kísérletet a kibékítésre. Merően tekintek Guido arcára, én, megvallom kész lettem volna nemcsak a békülésre, de még arra is, hogy nya­kába borulva, töredelmesen bocsánatot kérjek tőle. De ő a felszólításra tagadólag intett, halvány, feldúlt arcán látszott az engesztelhetlen harag; láttam, hogy itt békének helye nincs. A két lövés egyszerre dördült el, Guido sér­tetlenül állt, én készakarva a levegőbe lőttem, az ő golyója balvállamat horzsolta egy kissé. A segédek átvették fegyvereinket, én Guido­­hoz sietek s jobbomat nyujtom feléje. Ő alig érintvén ujjaival kezemet, segédeivel eltávozott, mig a velünk jött orvos az én csekély sebem bekötésével foglal­kozott. Az idegek túlfeszültségét rendesen kimerültség szokta követni. Velem is igy történt. Hajómra érve oly bágyadtnak érzem magamat, hogy le kelle fe­küdnöm s nemsokára mély álomba merültem. Midőn egészen felüdülve fölkeltem, szobám asztalán egy szép virágcsokrot s egy levélkét ta­láltam. Mindkettő a grófnétól volt. A levélben örömét fejezte ki párbajunk szerencsés kimenetele felett s kért, ha sebem nem gázol, mennék el hozzá ebédre. Ebben semmi rendkívüli sem volt, siettem is eleget tenni a meghívásnak, csak az lepett meg, hogy az egész ebéd alatt olyan különös, mondhatni ünne­pélyes hangulat uralkodott. Nem tudtam mire ma­gyarázzam a grófnénak irántam való, komoly méltó­sággal tanúsított kitüntetéseit; az egésznek olyan színezete volt, mintha a társaság valamely titoknak lenne birtokában, a melyet mindenik tagja ismer, de csupa diskrécióból egyik sem beszél róla. A talányt Partana herceg szavai oldák meg, ki a mint ebéd után együtt távozánk, e szavakkal vett búcsút tőlem: — Isten önnel, boldog halandó, kinek megada­tott egy oly szép nő ügyéért vérzeni. Ön valóban irigylendő ember. — Bocsánat, nem értem szavait, — felelém. — Ugyan ne tettesse magát — viszontá ő — mintha nem mindenki tudná, hogy ön ama tiszt elle­nében egy, szép háziasszonyunk felett mondott kétes vélemény miatt fogott fegyvert. — Egyébiránt bo­csásson meg őszinteségemért s bízzék bennem, hall­gatni fogok. — Tehát így vagyunk ? — gondolom s még ma sem vagyok tisztában, ha Tóni — kitől­e hit eredt — valóban így hitte-e, vagy csak felhasználta az alkal­mat nővérének érdekessé tételére. Nem igen maradt időm megtudni a dolgot, mert másnapi jéggel term­eretet kaptam, a mely­­öf "* rancsnokomhoz szólított. Megvallom, nem minden remegés nélkül enge­delmeskedtem ; valami azt súgta bennem, hogy ez a rendelet a tegnapi esemény következése. " Nem csalódtam. Egy tekintet parancsnokom máskor oly szívélyes, most katonai szigort mutató arcára, meggyőzött gyanúm alapossága felől. — Úgy esett értésemre, — szólt hozzám minden szót nyomatékosan hangsúlyozva, miután hidegen vi­szonozta köszöntésemet, — hogy kapitány urnak régi óhajtása egy hosszabb utazást tehetni keletre. Ez óhajtását én igen helyesnek találom ; fiatal embernek — mondá különös tekintettel kísérve szavait — nem jó soká egy helyen maradni, mert könnyen olyan dol­gokba elegyedhetik, a­melyek komoly következmé­nyeket vonhatnak maguk után. Nem bírtam tovább kiállani, kénytelen valók egy pillanatra lesütni szememet fürkésző tekintete előtt. Mintha csak ezt várta volna, rövid szünet után igy folytatta: — Az »Arethusa« gőzös hosszabb időre keletre indul. Máltát s Görögországot érintve Konstantiná­­polyba, aztán Kis-Ázsiába s onnan Alexandriáb tér. S én felhasználva e kedvező alkalmat az ön régi vágyainak teljesítésére, ezennel kinevezem önt eme hajó másodkapitányává. Mélyen meghajtam magamat s igyekeztem meghatottnak látszani e nagy kegyért, a mely hóna­­pok előtt, igaz bő vágyamat teljesítette volna, de most — aggálylyal töltött el. — Az »Arethusa« holnap reggel indul, utódja már várja önt az »Iris«-en, hogy még a délelőtti órákban átvegye a hajó parancsnokságát, mert dél­után önnek kell átvennie új hivatalát. Nem tartózta­tom hát tovább, hanem szerencsét kívánok útjára. Kábultan, mintha mámoros lettem volna, hagy­tam el, — miután­jj, néhány értetlen szót rebegtem, a­mikkel köszönetemet akartam kifejezni — a parancs­noki­ hivatalt. Ez­­az utazás, a­mi pár hó előtt vágyaim neto­vábbját képezte volna, most kétségbeejtett. (Folyt, köv.)

Next