Fővárosi Lapok 1880. november (252-275. szám)
1880-11-06 / 255. szám
„Tipic ai ne.“ (Avec une preface par Alexandre Dumas fils. Paris, Calmann Levy.) A francia regényirodalom matadorjait nálunk mindenki ismeri, de közkatonáit annál kevesebben. Pedig ezek művei közt sok figyelemreméltó akad, így például a Gérard Andre nem rég megjelent »Tropjolie«-ja sokkal inkább megérdemli az olvasást, mint Zola »Assomoir«-ja, mely eredetiben és fordításban Budapesten is számtalan példányban fogyott el. Gérard az emberi szív kitűnő ismerője, egy valóságos kis Marivaux, ki a csöndesebb érzelmeket, ezek finom árnyalatait annyi igazsággal és költészettel rajzolja, hogy egy pár női alakját apró remekeknek merjük nevezni. Igen vonzóan itt regény jelent meg a napokban Dubut de Laforeste is: Les dames de Lametes címmel, mely a francia vidéki életet kiváló szerencsével festi; e mű éle a vallási türelmetlenség ellen fordul s hősnője érdekesen, rokonszenvesen vázolt alak. A Gréville Henri — mely név alatt egy szellemes írónő rejtőzik — »Croquis«-jait sajátságos tárgyuk s elegáns irályuk szintén igen kellemes olvasmánynyá teszik. De nagyon megérdemli a figyelmet az a kis regény is, melyet ismertetni szándékozunk s mely névtelen szerzőtől, Dumas fils előszavával, néhány héttel ezelőtt jelent meg. A Dumas fils nevének, melynek fényét társadalom-bölcsészeti röpirataival sem homályosíthatta el, ma is van annyi varázsa, hogy ajánlása kiragadjon egy névnélküli művet az ismeretlenség homályából. »Tiphaine«-t senki sem olvasta volna a Dumas film előszava nélkül, mely biztosítéka volt annak, hogy a regény szerzője nem közönséges ember: a híres író ritkán nyúl tollához csak azért, hogy valakinek szívességet tegyen. Hanem az az olvasó, kivel csak a kíváncsiság vágatja fel e könyv lapjait, nem sokat okar az előszóból: nem talál abban semmi oly ismertető jelet, mely után a szerző kilétét gyanítgatni lehetne. »Hárman mondhatnák meg a »Tiphaine« szerzőjének a nevét — írja Dumas fils — maga a szerző, a hősnő, meg én. Egyikünk sem fogja azt elárulni, mert az elbeszélés igaz, minden személye él, még pedig igen magas állásban. Az egyik boldog férj, becsülésre méltó minden tekintetben, kit neje szeret s kinek már méltóságát is tisztelni kell; a másik egy nő, kinek szennytelen hírnevéhez a gyanú árnyékának sem szabad férnie; a harmadik a regény hőse és szerzője, ma már nős férfi és családapa, aki mester a maga foglalkozásában, nagyhírű ,és épen ezért ismeretlen akar maradni. Művész ? Államférfi ? Tudós ? Szónok ? Katona ? Nem mondom meg. Egyik legelső a maga pályáján, melyet megmondani annyi volna, mint őt megnevezni. Magamnak is érdekemben áll e név titkát megőrizni; akadni fog ember, a ki nekem tulajdonítja mind a kalandot, mind az elbeszélést s én csak nyerni fogok e tévedés által, mert a kaland érdekes, a regény pedig igen csinos.« »Tiphaine« bizonyára érdekes mű, de nagy tévedés volna szerzőjéül Dumas fils-t gyanítgatni. Nem hiteti el ezt a mű nyelve sem, mely csillogós színekben gazdag, mint a »Kaméliás hölgy« szerzőjéé. A névtelen szerző regénye nem vall a Dumas fils irányára, legkevésbbé arra, mely utolsó munkájában:a »Les femmes qui tuent et les femmes qui votent«-ban nyilvánul. A Dumas nőit nem környezi a szemérem s becsületesség nimbusza, mint e regény hősnőjét; az, a ki a szabad szerelmet tette eszményévé, nem írhatta meg a kötelesség regényét. Ha »regény«-t mondunk, akkor e szót csak köznapi értelmében használjuk, mert a szerző inkább az elbeszélés, mint a regény követelményeit tartotta szem előtt, ha egyáltalában gondolt valamely aeszthetikai műfajra. Az egész mű egy szerelem fejlődését vázolja. A hőse: Perem György, építőművész, mint atyja és nagyapja volt,komoly s nagyratörő férfi, aki egész szenvedélylyel szerelmes művészetébe; nincs egyéb álma, mint a »grand prix de Borne« s egyéb hibája, mint (az olvasó előtt kissé unalmas) prózai józansága. Egy ünnepélyen találkozik először Tiphaine-nel. Első ismeretségük meglepő routine-nal van leírva. A tizennégy éves, rövid ruhás lányka háttérbe szorul fejlettebb,szebb társnői mellett s György csak természetes gyöngéd érzésének enged, mikor megkettőzi udvariasságát a mellőzött kislánynyal szemben; ez viszont hálát s rokonszenvet érez a legelső férfi iránt, ki őt figyelmére méltatta. De György ép oly meglepetve veszi észre Tiphaine elméjét s tudnivágyását, mint a lány a Perem műveltségét s keresetlen modorát. Tiphaine rajong a művészetért s bizonyos hódolattal tekint Györgyre, ki mester abban. Ez megörül, hogy talált egy lányra, kivel nemcsak báli ruhákról meg más emberek hibáiról beszélhet, de mint buzgó tanítvány hallgatja őt. Az első kapcsolatot tehát szellemük idézi elő. (Egyáltalában e regény alakjainak sokkal több az eszék, mint a kedélyük.) Még ez első találkozás alkalmával történik az a társadalmi képtelenség, hogy Tiphaine anyja, akit a szerző nagyon derék s okos nőnek fest, egyedül ereszti lányát az akkor először látott férfival egy távol levő zárdarom megtekintésére. E találkozás után néhány órával mindig a Tiphaine képe lebeg a György szemei előtt, gyermekes hangja még fülébe cseng, de másnapra elfelejti. Elfelejti azt a kis papírlapot is, melyre a lány egy sort írt azzal a feltétellel, hogy György csak másnap nézze meg, s mikor nagy idő múlva megpillantja az elfeledett sort: »Souviens-moi, car peut-être, à rapide etranger . . .« eszébe jut az is, minek e sor után következnie kellett volna, de amit a lány nem mert leírni: »Ton souvenir reste a Tiphaine.« Ez csakugyan nem feledi el első gavallérját, még akkor sem, mikor ábrándjait egyenként eltűnni látva, Caradoc hercegnek nyújtja kezét; anyjával meghivatja menyegzőjére Györgyöt is, akit eddig becsvágya s a munka foglalt el. Eljön. Látja, hogy a gyermeklányból gyönyörű nő fejlődött ki, megtudja, hogy a herceg Tiphainet csak millióiért veszi el, úgy veszi észre, hogy rég nem látott ismerőse elvesztette gyermekies vidámságát s azt hiszi, hogy hangja remegett, mikor megköszönte eljövetelét; csak ekkor kezdi érteni és érzeni veszteségét. De büszkesége ekkor sem engedi közeledni ahhoz, a kit már szeretni kezd, mikor hallja, hogy a herceget egy becsületében megsértett férj meggyilkolta. Szabad, szerencsétlen, szeret — de húsz milliója van. Hanem a Négrisné asszony (Tiphaine anyja) meghívását, hogy falusi lakásukat űzze meg s esetleg szépíttesse ki, nem utasíthatja vissza. Kénytelen végig hallgatni a Tiphaine házassága történetét, (mely, közbevetőleg legyen mondva, oly szép s oly nemes, hogy Feuillet-nek is díszére válnék) de nem az ember, a ki az ábrándokat megértse, Tiphaine bizalmát félre magyarázza; az esküvő óta — 1264 - 11 veszély fenyegeti-e Fritzet; Glickéné asszony pedig, hogy várjon Zsuzsa ... no de azt még sem hiheti! — Isten őrizzen! — kiálta föl Fritz. — Nem, de aztán szent legyen köztünk a titok . . . én . .. Ép e szempillantásban lépett be a házi szolga, egy csomó újságot és levelet nyújtva át, melyet a levélhordó hozott a városból. Néhány levél, mely a házi ur érdeklődését igénybe vette, feledtető egy pillanatra Bernátunk titkát s miután ez látta, hogy az érkezett csomagok által a figyelem meg volt oszolva, ő is hevenyében a kezébe vette a kereskedelmi lapot és a »belföld« rovatot kereste, melyet megtalálva, olvasott s ezt olvasá: »Ő felsége, Van Bavik A. D. urat B . . . polgármesterévé kinevezni kegyeskedett.« Van Bavik! Van Bavik A. D. ur! Valóban igy állt a hírlapban, nem pedig Fritz Bernát. Édes olvasónk, mi nem tudjuk, vájjon szánakozó szivű vagy-e. Ha nem, akkor bizonynyal hevesen fölkacagsz vala, ha látod a mi hősünk arcát, ép úgy, mint nevetsz, ha a vasárnapi gavallért a paripa az utcai csatornába veti, habár ez talán karját vagy lábát törhette. Ám, ha felebarátodat szereted, mint önnönmagadat, akkor ép oly kevéssé nevetsz a történtek fölött, mint a mi szegény barátunkon, ki először láng vörös, majd krétafehér lett, még mindig ama két sorra meresztve szemét, melyek Van Bavik úr kinevezését jelenték , mintha még lehetséges volna abból »Fritz Bernát«-ot olvasni ki! Sokáig bámult a hírlapra, de úgy, hogy arcát egészen elfödte ez s mig a papa a leveleket, a mama a »harlemiek«-et és Zsuzsa más egyéb apróságot olvasott, addig a mi Flitzünk szeme előtt táncoltak a betűk s mind ama pompás képeket fölidézték lelkében, melyek agyában az utolsó hetekben fölmerültek. Csodálkozás az egész faluban! . . . Látogatások ... Szerencsekivánatok ... Valamennyi tanácsbeli nála lesz a reggelinél. . . még Saffern, Haspels, Meyer urak, sőt a bremi lelkész is . . . Aztán Zsuzsának az öröme! . . . Talán egy »fiat« a nagy kérdésre! . . . Mind a rendőrszolgák, kik most oly gorombák, az ő alattasai lesznek . . . Mily tisztelettel fognak majd ezek ő feléje közeledni. . . »Tekintetes polgármester úr!«.... — Fritz — tekintetes polgármester! . . . Kaszinót . . . »kör«-t, mindent létre fog hozni . . . Mindenütt az első hegedűt fogja játszani. . . »Jó reggelt, polgármester úr! Hogy aludt?« »Köszönöm!« — Kihihi! . . . Az első héten Hágába rándulni be, köszönetét fejezni ki . . . Bevonulása . . .be . . . lovaslegények ... zene .. . »éljen a polgármester úr! éljen, éljen!« Mindenfelé zászlók ... A lelkész felköszöntője .. . Egyháztanács, községtanács, mind ünnepi öltözetben . . . Talán este egy kis kivilágítás vagy tűzijáték, záradékul bengáli lángok s egy koszorúban kék tűzből e név: »Flitz Bernát!« De hajh!, a hírlapban ez állt: »Van Bavik A. D. ur« és igy minden oda lett! — Nos, hát az a titok, Flitz ? — kiálta föl végre Glicke ur, miután a leveleket átolvasta. Flitz épen nem volt kiváló tehetség s a községnek bizonynyal meggyűl a baja, ha őt nevezik ki a helység fejévé; egyébiránt annyira még sem volt ostoba, hogy a pocsolyán gázoljon át, mikor szárazon is maradhatott. Gyorsan rendbe szedte tehát magát, jelentős pillantást lövett Zsuzsa felé s igy válaszolt: — Az én titkom . . . nos, ... ön is olvashatja azt. Lássa ön, ime itt áll: az uj pol. . . gár .. . mester! Fritz nem csalódott, a midőn barátnőjének a hallgatagságában bizott. Zsuzsa csak mosolygott magában — de hallgatott, hallgatott csaknem egész este. Az uj polgármesternek a kineveztetése ez este különös élénkséget nyújtott a beszélgetésnek s a kiábrándult fiatalember meglehetősen jó képet vágott a dologhoz, habár kártya közben három ízben is megtévesztette a tromfot s két ízben vesztette el a bizton kijátszható sans prendre-t. A kineveztetés a következő nap szájról-szájra járt és Fritz teljesen igazat adott Jan-nak, aki azt állította, nagyon jó, hogy fiatal ember jó fölrázni a hálósapkákat, mert hát az utca kövezése s a falu világítása nagyon szomorú állapotról tanúskodik, azonban egy hangos »Valóban !«-nal igazat adott Klas-nak is, hogy a község kormányzását balgaság egy fiatal tigrifülesre bízni, ki itt legkevésbbé tudja a dörgést, mintha bizony nem találhattak volna a faluban erre az állásra érdemes férfiakat. — Hiszen ön vagy én, sokkal alkalmasabbak lettünk volna erre a hivatalra, a tévé után a nagy hirtelenében a csalódott férfiú, az első »valóban!« fölkiáltása után. De hát akár tetszett, akár nem B.-ben a kinevezés, az új polgármesternek mégis csak meg kellett jelennie. Egy héttel később Fritz, a reggeli kávé után ott ült a jegyző irodájában íróasztala előtt, az új polgármesterre gondolva, ki az előtt való nap délután tett látogatást főnökénél. Bernát, fájdalom, nem látta őt s rendkívül szerette volna Saffern urnak e vendégére vonatkozó ítéletét hallani, még pedig a legkevésbbé kedvező ítéletét. Alighogy a jegyző belépett, Flitz nem volt képes e kérdéstől visszatartóztatni magát: — Nemde, önt is megtisztelte Van Bavik úr látogatásával ? — Bizonynyal, Flitz, s mondhatom, derék polgármestert kaptunk. — A — úgy — ? — Pompás, életrevaló, szellemes és elmés férfiú ő — folytató a jegyző, kezeit dörzsölgetve, — igazán, ő nagyon használható ember lesz... kivel jól lehet majd »szántani-vetni.« Majd meglátja, Fritz, nemsokára egészen más községi igazgatásunk lesz, mint ama vén álmos ember, a boldogult Haller, idejében. Ő alkalmilag tudakozódott községi szervezetünk után, továbbá a helység vagyona felől s kérdezte, vájjon van-e a helységben baromvásár — tudja ön, ez az én kedvenc tervem, melynek Haller urat, e vén hálósapkát, soha sem tudtam megnyerni. — De ő még nagyon fiatal lehet, —jegyzé meg Fritz kedvetlenül. — Fiatal bizony, de nagyon derék ember; fogadom, a község örömét fogja benne lelni. Ezt mondá a jegyző s midőn Saffeliné asszony reggelizés után az irodába lépett, ő is azt bizonyítgatta, mely szerint nyilván látható, hogy az uj polgármester diák is volt. Oly élénk, oly kedves társalgású, a mellett zenél és szaval. (Mintha bizony Flitz nem értene mind a kettőhöz!) Aztán gyönyörű kis oldalszakála van, fekete akár az ébenfa. (Mintha Flitz nem növeszhetne magának oldalszakálat, ha nem lenne is az tökéletes fekete!) — Szóval, — végző Seffeliné asszonyság dicsőítő szavait — ő valóságos példánya a mi fiatal falusi urainknak ; tökéletes finom francia modorú ember. Ez a szó »francia,« a jegyzőné asszony előtt különös jelentőséggel birt. (Folyt. köv.) III.