Fővárosi Lapok 1880. december (276-300. szám)
1880-12-01 / 276. szám
Szerda, 1880. december 1. 278. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8.sz. XI. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8'frt Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeux-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy nő sírján, Keserű kehelytől elforditá arcát, Vívódó lélekkel végig küzdé harcát S pihen sik ágyban . . . Melyben lakozának magasztos érzelmek, Melyen pihent egykor sok szeretett gyermek Keblén két virág van. Egyet unokája adott játszi kedvvel, Fájó sejtelemmel, siri ágyra tett el . . . S gyászoló szivében, Sötét éjszakában derengő sugárka, Ébredő reménynyel a mely által járta, Temetve most mélyen. Másikat fiának koszorúja adta, Melyet a szeretet külde volt a hantra Fájó borúlattal. A megtört reménység kialvó sugarát, Örök éjszakának ködlő borongását Vitte alá azzal. Melyik lesz az égben : remény vagy a kétség, Melyik lesz istennél kedvesebb ajándék ?, Elborongva kérdem. A remény virágát hogy ha üdén tartja, A bánat virága, a bánat harmatja . Kedvesebb az égben ? Hegedűs István. ---- “«■ S ----Az élő múma. (Történelmi elbeszélés.) Írta Marcziányi György. (Folytatás.) Csak néhány órával ezelőtt még ott mulatott e palota emeleti termeiben, szive egyetlen kincsének társaságában, mennyei üdvösséget élvezve, boldogan, megelégedetten, édes terveket szőve a közeli jövőre; és most itt mellette, az imádott lénynek majdnem közvetlen közelében, viszik őt, titokzatos módon, ellenállást nem tűrő magas parancsnak címe alatt, bizonytalan útra, s ő azt sem tudja: miért és hová ? És ezalatt ott fent, a csipkés függönyök mögött, selyem ágyában boldog álmok által ringatva, Helén talán e pillanatban ő vele foglalkozik! A szegény talán hallja is a fogat csengőit, mely most szive választottjával sebes vágtatásban ablaka alatt elsiet, de ha hallja is a csengők vidám csilingelését, nem sejti, hogy e pillanatban szive nyugalma és boldogsága örökre elvesz s a tovasikamló szán talpára lopódzik, követvén azt a titokzatos bizonytalanság homályos vidékeire. A kapitány ekkor, a lelkében pillanatig támadó ösztönszerű sejtelem sugalmának engedve, bánatosan felpillantott az ablakra, jobbjával búcsúzólag felköszönt ama lakrész felé, melyben a drága lény lélekzik. Remegve susogta: »Isten veled!« Az est első óráit ők a cári szinházban töltötték, s az összegyűrt szinlap, melyet Helén később ruhája zsebéből elő vont s midőn jegyesével az ablakon kikönyökölt, leesett, a kapu fölötti címer kiálló díszítményében megakadva, még ott lógott s még egyszer szemébe tünteté a felpillantó kapitánynak a színdarab címét tartalmazó nagy fekete betűit: »L’ amour de la tomba.« A kis erkélyszoba ablakának párkányán s alatta az utcajárdán elszórva ott hevertek még ama hódító illatú szegfű- és bourbon-rózsa-bokréta foszlányai, melylyel Potemkin herceg tolakodó kedveskedése jelént ez este kitünteté, és melyet a fiatal pár az estély alatt, midőn egy alkalommal a termekben uralkodott rekkenő bőséges kábító illatár elől pár pillanatra az erkélyszoba nyitott ablakához menekültek, szerelmes suttogás és pajkos nevetgélés közt széttépett és kidobott. A te boldogságodnak is foszlányai ezek, szegény Habdank-Zelanskoj Alfréd lovag ! Eszébe jutott, midőn ez alkalommal a hatalmas kegyenc sajátos magaviselete felett, melyet ez Helénnel szemben tanúsított, aggodalmait kifejezé. Ekkor arája mind akét kezével megfogta az ő fejét és megcsókold szemeit és homlokát. — He gondolj e vén bolondra, — monda pajkosan. — Elégedjél meg azzal, hogy boldogok vagyunk és hogy csak téged szeretlek. — Igazad van, — felelte ő akkor, — s ha egyszer majd visszatekintesz az időkre, melyeket e pillanatban még jelennek nevezünk, ő rá legfeljebb mint furcsa ritkaságra emlékezel vissza, melyet szerelmi áldozataidnak gyűjteményében képezett. És aztán észrevették, hogy az utcán járókelők, a kapu felett sugárzó lámpa alatt megállva, föltekintenek és elcsodálkoznak, hogy ott fent az ablaknál egy fényes ruhájú gárdatiszt oly szabadon ölelkezik egy hölgygyel és Helén elvonta őt az ablaktól. — Mily vigyázatlanok vagyunk, az emberek ime felnéznek. Betették az ablakot és lebocsátották a függönyt. Mind e képek még egyszer átvillantak a lovag lelkében. Visszafordította fejét, ismét feltekintett az erkélyszoba ablakára és még egyszer integetett kezével : »Isten veled!« Amint a szán az orenburgi kozák-ezred kaszárnyája közelébe ért, egy lovas-osztály vágtatott ki annak nyitott kapuján, s az élén lovagló vezénylőtiszt kardintésére, két részre oszott, a tova siető szán felé tartva. A kibukához érve, az egyik csoport a jármű elé került, a másik pedig mint utócsapat csatlakozott hozzá. E lovasosztálynál levő két tiszt, valamint a legények, mind buta külsejű, borzas szakálú, vadul tekintő alakok voltak, kik közül Zelanskoj egyet sem ismert, sőt azelőtt egyet sem látott soha, noha már néhány év óta Moszkvában állomásozott. — Uprod! (előre!) — serkente a porkoláb a kocsist. Nem sokára elhagyták a vámsorompót is és a vologdai országútra tértek. Délben egy magányos kozák őrháznál megálltak, hol őket az őrség parancsnoka egy kis ebéddel várta. A szán elé más lovakat fogtak. Azoknak már nem voltak csengők a nyakukba akasztva. Rövid pihenés után tovább folytatták utjokat, mely egész délután tartott t estalkonyat beálltáig s mikor már csak kétes fény derengett a láthatáron, megparancsolá az udvari porkoláb az izvoscsiknak, hogy a legközelebbi őrháznál álljon meg. — Hova utazunk, Vazul? — kérdé a halovány tiszt. A megszólított most már nem is tartotta érdemesnek felelni, csak tagadólag vállat vont. E helyen töltötték az éjt s a következő napot is. A kapitány észrevette, hogy szigorú őrizet alatt van. Ezentúl csak éjnek idején utaztak, a napot pedig elszigetelten álló csárdákban vagy katonai őrházakban töltötték. A szánt kisérő lovasosztály naponként változott, ama környék helyőrségeiből, melyen a kapitány átutazott kísérőjével. Egy éjszaka, midőn épen a hold korongja előtűnt a sötét felhőtömegből és fehéres fényével bevilágítá a hóba temetkezett tájat, a lovag azt vette észre, hogy a szán már nem is rendes országúton mozog, hanem a ma Keleti-Oroszországban és különösen ennek ázsiai részében itt-ott mai nap is létező, úgynevezett »rue des colonnes«-ra tért, hol csak póznak jelölik az irányt. Nyílsebességgel haladtak a helylyel-közzel előtünedező, útmutatók gyanánt a földbe ütött kozák-lándzsák mellett, melyeknek begyére sisak és lámpás volt akasztva. A holdvilágos éj láthatárán sötét óriásbegyláncolatok emelkedtek ki. A kapitány egész valójában megrezzent. E pillanattól fogva a borzasztó valóság nem volt többé előtte titok. Meg volt győződve, hogy sorsa el van döntve. Sokkal jobban ismerte ő azt az irányt, mely felé a »rue des colonnes« vezet, semhogy tévedhetett volna. Ráismert a ködből kimagasló fekete bércekre is: ezek az Európát Ázsiától elválasztó Uralhegység láncolatához tartoztak. A »Csapatoszlopok uta,« melyen a kozák kisérte szántova csúszott, Szibériába visz. A következő pillanatban Vazulnak olyan érzése volt, mintha valaki buzogánynyal ütötte volna le. Pillanatig elkábult s azt sem tudta, mi történt vele ? Az ökölcsapást, melyet arcán érzett, a kapitány nehéz arany pecsétgyűrűs keze mérte rá, s mig egy-két másodperc múltán ismét magához tért, az ez idő alatt a kibukából kiugrott tisztet keresztül-kasul látta már futni a beborította bokros talajon. A kozák-kíséret emberei ezalatt mit sem véve észre a történtekről, lehajtott fővel, előrenyújtott felső testtel, jobbjukban a hosszúnyelű dárdát tartva, balkézzel pedig a nyeregkápára támaszkodva, nyugodtan tova ügettek, legföljebb olykor annyi időt vévén maguknak semmivel törődő egykedvűségükben, hogy a sűrűn leszállongó pillék által ruházataikon képződő hóréteget eltávolítsák vagy időnkint az oldalaikat verdeső tábori kulacsokból egy-egy korty pálinkát futtában felhörpentsenek. Vazul, ki a szánt rögtön megállíttató, az apathikus közömbösségükből fellármázott kiséret egy részével nyomban üldözőbe vette a szökevényt, kit a vastag hópelyhek fátyola csakhamar egészen elfödött az utána iramodók látköréből. A kozákok lovai a süppedékes ingoványos mezőn, melyet csak vékony fagylemez borított, térdig sülyedtek, s ez a körülmény a menekülőnek előnyére vált, mert mig a dühöngő porkoláb ordításaira a lovasok a nyeregből leszállva, az üldözést gyalog folytatni kezdték, a kapitány már nyomtalanul eltűnt. Lélekszakadva futott keresztül árkonbokron, majd egyenes irányban, majd, hogy az üldözőket elámítsa, hosszú, hegyesszögletű vonalakat képező szikszegekben. Időnkint, egy bokor mögött lebújva, tartott pillanatnyi pihenést, s csak a pirkadó hajnal felderengésében, midőn már a távoli láthatáron rózsás fény kezdé körülvenni az ural bérceit, kopogtatott egy magányosan álló korcsma ajtaján, melynek egyik kis ablakából kipislogó fény indította ez irány követésére. (Folyt. köv.) Az uzsoras. (Francia elbeszélés.) Írta Champfleury. (Folytatás.) Ha a közvádló mindig a vétkes ellen beszél, a biztosítótársulatok ugyanazt a szerepet játszák a tűzügyben. Gyakran tapasztalni lehetett a törvényszéknél, hogy oly emberek vádoltatnak gyilkossággal, kik fiatal korukban hanyagoknak mutatkoztak az iskolában. A »pensum«-ok akkor a közvádló ajkán újabb bizonyságokká válnak, hogy a vádlott bizonynyal vétkes a tolvajságban vagy gyilkosságban. A biztosított emberek, kiknek házuk leég, és oly körülmények közé jutnak, mint ama vádlottak, kik kiskorukban kozhelyeknek bizonyultak. Ha valaki néhány száz frankkal az érték fölött biztosítja házát, a biztosítótársulatok e körülményben a bűnnek nyilvánvaló bizonyítékát látják. Gretlnél, szerencsétlenségére, ily körülmény mutatkozott. A » Vigilante« társulat igazgatója kinyilatkoztatta, hogy a majorság kétszeres értékben volt biztosítva; annálfogva a vád még súlyosabban fordult Grelu ellen, mivelhogy őt a tűz egyedüli okozójának tartották. IV. Miképen bukkant a jámbor Guerillon egy vad nőre ! Midőn a bérlőnő az útszélen egyedül maradt meghalt gyermekével, egészen megzavarodott. Átlátta, hogy nincs többé hajléka, ahol fejét nyugton lehajthassa ; hogy nincs többé fia, aki iránt anyai gyöngéd