Fővárosi Lapok 1881. március (48-73. szám)
1881-03-01 / 48. szám
— S hogy szándékozol vele megismerkedni ? — kérdé St. Albans egyik ablakmélyedésből. Szeme szikrázott s ingujjait rendezte. Brabanton mosolygott: — Bele furcsa kérdés! Hát séta alkalmával fogok hozzá közeledni, úgy, amint más nőhöz is már közeledtem. De talán ismered az én kis szépemet ? — Mi lehet a neve ? — kérdé St. Albans s cigarettjét szorongató fogai közt. — Marchmont, úgy hiszem. A legcsinosabb, legszeretetreméltóbb teremtés a világon, valódi takaros kis jószág. És becsületemre mondom, becsületes. Oh, ha ismernéd — St. Albans türelmetlenül pödörgette bajszát, egész felhő borúit homlokára. — A júniusi legragyogóbb este, a méla holdvilágnál, a viruló virágok közt a legszebb virág! Szent Györgyre! — kiáltá Brabanton,te elnyerted Grey Stoyal-lal a nagy díjat, de én többet nyertem: fölfedeztem e páratlan szépséget s megkerítem a magam részére. — Megállj ! Megbolondultál ? — kérdé Cziril, de mielőtt tovább szólhatott, az felugrott és sietni akart kifelé, de St. Albana úgy megragadta, hogy mozdulni sem tudott. — Mondd még egyszer, mit mondtál ? A többiek csodálkozva néztek. — Csak nem szerezted meg magad számára a kiadói jogot ? Kérdé Brabanzon. — Mondd, mert az a nő a feleségem.! Brabanzon merevülten állott. — Feleséged ? Igaz isten! Azt hittem Avarina... — Nem nekem való; nem volt s nem is lesz az! Ez a nő az én nőm. Bizonyos okokból házasságunk eddig titok volt, de most már nem titkolhatom többé, nehogy efféle megkerítési kísérleteknek legyen kitéve. Nemsokára bemutatom nektek hivatalosan St. Albans Cirilnét! VI. — Tizenkét órára mondtam Cirilnek s már rég elmúlt s ő még mindig nincs itt. Soha életében nem volt pontos! Csakis másnap reggel köszöntött be. — Jó reggelt, mondá a marquis, mikor másnap a reggelinél ült és St. Albans belépett. Ciril egy támlásszékbe vetette magát, hátát oda fesztté a támlának s úgy lógatá a lábát. — Jó reggelt atyám. Eljöttem, hogy veled beszélgessek, ha úgy tetszik ? •— Beszélj, beszélj drága fiam, mosolygott a marquis kegyesen. Gyanítom már, miért jöttél, de azért csak szólj ! — Nem tudom, jól értettem-e kívánságodat? Azt kívánod, hogy megnősüljek ? — Nagyon jól! Azt, azt kívánom, a legkomolyabban kívánom, hogy nősülj meg ! — Azt hiszem, nem is tehetek okosabbat ? — Helyes, igen helyes! — Örvendek, hogy ezt hallom, mert nem szeretek vitatkozni s tudod, igyekeztem mindig tetszésedre cselekedni. Jer tehát, hadd mutassalak be nőmnek, nos ? A marquis nevetett s megkavarta csokoládéját. — Kedves Cirilem, szivemből gratulálok hozzá; nagyon bölcsen cselekedtél; hidd el nekem, a legnagyobb boldogságot kívánom s remélem meg is lesz! — Magam is remélem! — Hányszor mondtam neked: tedd. Nem volt rá időd. Tanácslom, siettesd a dolgot, mert a zsidók — — Lehetőleg siettem vele, kikerültem minden ceremóniát s biztosíthatlak, hogy egy hó óta nős vagyok. A marquis egész oda lett bámulatában. — Ceremónia nélkül? Bocsáss meg gyermekem, nem tudom, miről beszélsz ! — Arról, hogy megházasodtam! — Istenem! Hát Avarina ? — Avarina elveszett reám nézve. Nagyon szívesen nőül vettem volna, de megelőztem tanácsodat. Azt mondtad különben mindig, a házasság emelni fogja tekintélyemet. Megnősültem aznap, mikor először ajánltad a nősülést. Tovább is titokban tartottam volna, de azok az átkozott zsidók, meg aztán nem is kell többé titkolnom, az utolsólóversenyen fogadáson és a nagy díjat annyit nyertem, hogy mindenkit kifizethetek. Nem kell magamat eladnom, az az enyém, akit szeretek. Ne haragudjál drága atyám! Violetta drága kincs! — Violetta! — ismétlé a marquis, elhalványodva és nagyot sóhajtva. — A szegény Marchmont lánya, még csak gyermek, valóban gyermek. Emlékszel, az atyja leesett a lóról s meghalt. Nincs senkie, árva szegény. Alig volt tizenhét éves, mikor atyja szerencsétlenül járt. Én Párisban ismerkedtem meg vele igen regényesen, de nem beszélem el, hisz te úgy sem szereted a regényes dolgokat. Elég az hozzá, egyedül állott, boldogtalannak érezte magát s én nőül vettem Párisban, hogy legyen védelmezője az életben! Az öreg marquis haragosan kelt föl s csak enynyit mondott: — Tizenhét éves, árva, senkije sincs és te mégis elvetted! Szerencsétlen ! St. Albans is fölkelt: — Igen lord, én elvettem! Ez a kis jó az életben, amit cselekedtem! A marquis készült el hazulról, de mielőtt az ajtóra tette kezét, így szólt: — Nem az én kívánságomat teljesítetted s e naptól fogva — mondhatnám — nem ismerjük egymást, hanem fiam vagy. Nem foglak többé zavarni. Elvenni egy lányt fillér nélkül! Jóságos isten! És ez az ember nevezte magát eddig világfinak ? St. Albanse bocsánatot kért, neki kell innen távoznia. Az öreg hátradőlt fauteuijében s valószínűleg azon gondolkozott, mily kudarcot vallott diplomáciája, így veszett el Glen lord fogadása. Nem is beszéltek az egész idény alatt egyébről. A marquis haragudott és St. Albans boldog volt. Nem bánta meg, amit tett.A Violetta forró szerelme kárpótolta Avarina kincseiért. A marquist elveszett gyermekinek nevezte, de ő örvendett, csakhogy boldogságát megtalálta. Különben az öreg marquis is megvigasztalódott, mert elsőszülött fia, Fainéaut, ki egy ideig Athénben ült, visszatért s elvette Sansreproche Avarina bárónőt, s megszerezte a sok kincset, mit Ciril nem akart. A marquis ezt a menyét különösen szerette. Ciril «ostobaságát» sohsem akarta volna megbocsátani, de Violetta jóságával, erényével, szeretetreméltóságával végre mégis kicsalta a felhők mögül a napot: Glen lord bocsánatát. (Angolból.) Szépfaludi. Egy kis művész-telep. (Dr. P.) A József-város egyik legnevezetesebb bérháza kétségkívül a »Szabó-udvar.« Ismerős pont, mert az adóhivatal és a bíróság is ott rezideálnak benne. De nem ezekről lesz szó, hanem a Szabó-udvar szellemi gyarmatáról, mely valóságos »plebs contribuens litterarum et artium.« Tagjai egy élclap-szerkesztő, ki, mint a háziúr névrokona, alkalmasint nem bánná, ha az »udvar«-t ő róla neveznék; továbbá egy fiatal írónő, kit csinos tárcáiról ismernek sokan, egy kitűnő novellista, egy tevékeny színmű- és regényfordító, meg egy elbeszélő, ki közelebb népszínműi pályadíjat nyert. Ezek mind a toll bajnokai. A mi látogatásunk különben nem őket illeti. Följebb, a harmadik emeleten, közelebb az éghez, laknak a festők. Ők is vitéz nép, fegyverük az ecset, pajzsuk a paletta. Térjünk be hozzájuk. Összesen hárman vannak, a legszebb békességben, dacára, hogy ugyanegy irányt mívelnek: a tájképfestést, sőt közös műbarátjuk is van, ki megrendelésekkel halmozza el őket. A művésztelep feje Greguss János, ki itt nagy szállást bérelt ki, melyből egy kis termet vendégének, Mészöly Gézának engedett át, egy másik lakosztályt pedig Tölgyessy Arthurnak. Mind a három festőnél egész sora látható az új képeknek, melyek méltók a megtekintésre. A műtermek világítása kifogástalan, ami pedig egyik föltétele a festő munkakedvének. Ez a kedv mégis folyvást kerüli a házigazdát Greguss Jánost. Évek óta nem láttunk tőle képet a műcsarnokban. Míg naphosszat a mintarajztanoda növendékeivel bajlódik: otthonában, festő állványain, idegen képek készülnek. Igazábban ő a vendég, aki nem lakik, csak tartózkodik a saját lakásán. Az már valóságos vakációs ünnepnap, mikor pipára gyújt s egy futólagos vázlat megkezdésére való órát tölt otthona. Hiába: nálunk a kenyérkereset és művészet még mindig egymást kizáró fogalmak, nem úgy, mint akár a németeknél is, kiknek közmondása: »Die Kunst geht nach Brod ». Ahová e tágas szobákban a szem néz: mindenütt tervek, aláfestett vázlatok, hevenyészett tanulmányok láthatók. A művész valósággal »romok közt andalog«, melyek sohasem voltak ép művek és félő, hogy sohasem is lesznek azok. Egyik-másik tájképet csak valami stanage-alakkal kelene eienkieni szeretbe tenni, hogy a kiállításba juthasson. Különösen szép egy »Fasor«, égnek meredő topolyákkal, melyek hosszú, sötét árnyékot vetnek a széles útra, melyen — szemközt a nézővel — ökrökkel vont szalmás-szekér jő, tetején a gazdával, mig a fürge menyecske gyalog megy és nógatja a lomha igásokat. Igaz ihlet terméke e terjedelmes vázlat, sikerült napsütéssel — s gondos előtérrel. A kárpáti tanulmányok, apró négyszögű táblákra festve, egész gyűjteményét képezik a hegyesvölgyes, víz zuhatagos, fenyő-erdős látképeknek, vedutáknak, melyekből éveken át válogathat motívumokat a tájképbó. Greguss János azonban csak két hónapig, a szünidőben művész, a többi tiz hónapon át tanár. Mészöly Géza néhány hónap előtt látogatóba jött Budapestre, abba hagyva Szent-Ivánon megkezdett nagy vadászképét, melyet gróf Zichy Jenő számára fest; de a főváros művészei többé nem eresztették el. Úgyszólván úti készülődései közben egész sorát vett vászonra, illetőleg fatáblára a táj- és állatképeknek. A mostani tél valóban nagyon kedvezett a festőnek. Mióta Münchenből hazajött, anélkül, hogy az Izár melletti műtermén túladott volna , aránylag keveset alkotott, sőt bizonyos művészeti meghasonlás vett rajta erőt. Ellenségei már csak modorosságot láttak újabb képeiben s szemére hányták, hogy önmagát ismétli; míg végre a Zichy-család új és fris tevékenységre bírta, számos megrendeléssel lepvén el őt. Az utóbbi évben készült képek a festő működésében külön időszakot jeleznek. Mintha egészen más szemmel nézné a természetet: a színezés, hangulat, jelleg mind megfelel ismét a valónak s a mivel évekkel azelőtt a német és angol műbarátokat elragadta: a rendkívüli közvetlenség, mely szinte meglepi a nézőt, ismét belső becsét, úgyszólván költészetét képezi mélyen átérzett és biztos kivitelű képeinek. Az ilyen váratlan átalakulás valamely festőnél a ritkaságok közé tartozik; annál jobbn örülhetünk, hogy Mészöly Gézánál e fordulat beállt Mostani ideiglenes műtermének minden kész és megkezdett képe, vázlata, az újonnan föléledt alkotási kedv mosolygó terméke. Amihez a művész ecsete ér, azt a színek éltet adóerejével megeleveníti. S a buzgalom sohasem ragadja el annyira, hogy gondatlanná tenné; a lelkiismeretesség, e régi erénye, melyet gyakran a túlságig vitt, most sem hagyta el, a mikor »la arresio« eraemeite mello. ) Számos képe közül négyet dr. Királyfi Ármin rendelt meg. A »Balatoni táj «-on végtelen nyugalom ömlik el, mintha a természet egy percre visszafojtaná lélekzetét; az előtérben vadregényes nádas, a szokott csónakkal, rajta halászháló; a parton tarka tehenek csoportja, pásztor fiúval, — egyszerű, de igaz kis idyll. A »Pihenő« című már ismert motívumot tüntet föl: útmenti fák alatt szegény fuvaros család telepedett le; az ekhóskocsi egyetlen sovány gebéje ki van fogva, ennek is, ha volna mit; a gazda, feleségével s három kis gyermekével, a földre telepedett. A részletek, különösen a staffage-alakjain, finomak. Érdekes egy »Somogyi falu utcája« is, őgyelgő s jól megfigyelt népalakokkal; míg az »Esti idyll« című kép, mely a Balaton partján estebédet főző asszonyokat s magányos lovas embert tűntet föl, a fölkelő hold s a vígan pattogó tűz ellentétes világítása által kelt figyelmet. Ez utóbbi művet egy londoni s egy müncheni műkereskedő is megrendelte a festőnél, kit ily megtisztelő ajánlatokkal gyakran fölkeresnek a külföldiek. Különösen kisebb állatképeit nagyon szeretik. Az oly apró kabinet-műveket mai nap csak a franciák mivelik nagyobb szerencsével s a magyar festő e csecsebecséi évről évre kapósabbak lesznek. Egy »Tyúkcsalád«-ja, mely színes rucák társaságában a patak partján sütkérezik, igen gondos kompozíció. Az alárendelt s mégsem bizonytalan háttér, a baromfiak tarka csoportjával, ritka érzékkel van összeegyeztetve. A sok tanulmány, befejezésre váró vázlat közt a heverő vadászkutyák, repkedő galambok, nyúlprédán lakmározó rókák, nagy feszesen sétáló kakasok, megannyi élet-eleven, jellemzetes apróságok, melyek bepillantani engednek a festő alkotási módjába. A szomszéd tág szobában Tölgyessy Arthur rendezett be magának egy kis művészi otthont. Ami a híres, nagy műtermek fantasztikus díszét, választékos rendetlenségét képezi, azt itt kicsiben mind föltalálhatjuk. A falakon minden hüvelyknyi tért befestett vászondarabok, kartonok lepnek el, az egyik sarokban jelmezek függnek, melyekből egy kisebb, afféle házi kosztümbál összes vendégeinek juthatna, akár * Luca Giordano-t, a leggyorsabb ecsetű olasz festőt »Fa-Prestó«-nak nevezték el. Folytatás a mellékleten.