Fővárosi Lapok 1881. április (74-98. szám)
1881-04-08 / 80. szám
Péntek, 1881. ápril 8. 80. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Virágról álmodám. Nyíló virágról álmodám, Mit a réten marokra szedtem. Együtt bolyongtam ott veled, És ifjak voltunk mind a ketten. Te egy kis lepkét üldözél, »Meg van!« — kiáltád ifjú hévvel. Kacagtam hozzá szívből én, S jutalmad csak lett ezerével. S tovább bolygónk a cserje közt, A hol az ibolyák fakadnak. Itt hangzott el az esküvés S hitelt adtam minden szavadnak. Oh minő égi volt az üdv : Örökre egyesülni véled. Tanúm reá a föld s az ég, Ilyent csak egyszer nyújt az élet! m- 9 S mig ajkam függött ajkadon : Ébrednem kellett. Oh de bánom ! Ifjúság, tavasz, szerelem, Csak álom volt, csak puszta álom. Hajnalka. -----*›#‡»•••----A testvérek. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Ő úgy tekinti öcscsét, mint az elegantia, a finomság, ízlés és gavallérság legfelsőbb fórumát. Az ő kijelentései döntő határozat erejével bírtak, az ő tetszésének nyilvánítása volt a legfőbb, amit Péter úr elérni törekedett. Tőle kérdezte meg, hogy mit tart a lovakról, a kocsiról, a kertről, a szobák beosztásáról. Tőle szokott tanácsot kérni ruha, nyakkendő, cipő és minden afféle tárgyban, már azelőtt is, mikor Károly még húsz éves fickó sem volt. Bámulni való volt ez a gyerek, hogy milyen finom tapintatot mutatott mindabban, ami az Ízlés dolgához tartozott, mily gavallérosan mozgott, beszélt, akár egy kis herceg, hogyan tudott öltözködni! »Én olyan voltam mellette, mint valami suszterlegény, aki vasárnap kicsípi magát.« — mondta Péter nem egyszer. Pedig hát kitől tanulta az a fiú? Senkitől. Vele született. Anyjára ütött, arra a szép, finom, halvány asszonyra, a ki oly szelíd és mégis oly büszke volt s a kire még most is oly áhítattal emlékszik vissza Péter. — Hanem én, én az apámra ütöttem, — mondja s nevetve mutogatja nagy kezeit, kurta nyakát, csámpás járását. Pedig mióta megházasodott, azóta nagyon szeretné magát mennél gavallérosabb színben mutatni. — Félek, hogy a feleségem majd veled talál összehasonlítgatni, — szólt tréfálózva öcscséhez, — s az nem nagyon üt ki a javamra. — Oh, ne félj, — viszonozza öcscse, — bárkivel hasonlítson össze, te fogsz lenni a legjobb és legnemesebb. — Hé, hó! — kiált föl Péter úr, ami sok, megárt. Ne csináljatok angyalt belőlem. Magam is azt hiszem ugyan, hogy nem vagyok épen rossz ember, de ha olyan karcsú, magas és olyan fiatal és olyan igazi úri kinézésű lennék, mint te vagy, hát mégis jobban szeretném. Tudja isten, ez a gondolat nem jutott azelőtt eszébe, csak mióta öcscse itt volt. Csak a deli és ritka szép ifjú mellett gondolt most először arra, hogy ő már bizony nem oly nagyon fiatal, ámbár kitépi azokat az átkozott ősz hajszálakat, ahol észreveszi, de biz azok mindegyre sűrűbben kezdenek mutatkozni, maholnap nem tagadhatja már el. Károly ugyan azt mondja, hogy amilyen viruló fiatal színben van, még versenyre szállhat akárkivel, de azért Péter tudja, hogy ha kettősök közt kellene választani, nincs olyan bolond lány, amelyik ne az ifjú tisztet választaná. — Kérdezd meg Rózát, — szólt az ifjú. — Róza, az angyal. Az, nem tudom, micsoda szemüvegen át néz engem, de fogadni mernék, hogy még egyszer sem vette észre ezeket a csúnya ráncokat itt a szemeim körül. Igaz, hogy két év előtt még nem is látszottak olyan nagyon s tudod, ő már most olyannak fog engem látni mindig, még hatvan éves koromban is, a milyennek látott, mikor vőlegénye lettem. Furcsa, hogy az ember nem vénül a felesége előtt s mindig egyforma marad, persze ameddig szeret bennünket a feleségünk. — Jöhetne oly idő, hogy téged ne szeretne ? — Lánchordtát! nem is akarom, hogy jöjjön. De nem is igen félek tőle, mert arra az egész lárifári beszédre, amivel házasságom előtt ijesztgettek, fitytyinget sem adok. Olyan szentül meg vagyok győződve Rózám hűségéről, hogy azt hiszem, előbb leroskad az égboltozat. Hanem azért nem szerettem volna megpróbálni, hogy együtt álltunk volna oda elejébe, te megad, s úgy kérdeztük volna: melyikünket választja férjéül ? — Téged választott volna. — Nem tudom. . . Gondolod azért, mert én vagyok a gazdagabb ? A vidám, mosolygó arc hirtelen elsötétedett. Egy felhő jelent meg a boldog élet láthatárán. El fog-e oszolni az s gyorsan tova tűnni? Vagy mindegyre nőni, terjeszkedni fog, mig az egész láthatár elborul szordan, vészesen kitör a zivatar ? Most még nem tudhatni. De az ifjú tiszt megdöbbenve tekint bátyjára. — Azt gondolom, szól némileg megzavarodva, akadozva — hogy nem mindig a legfiatalabbat vagy a leggazdagabbat választják, hanem néha a legérdemesebbet is. — No, azt legkevésbbé keresik a nők. Hanem azért igazad lehet, hogy nem mindig az ifjúság vagy a gazdagság hódít meg egy lányszivet, — szól Péter úr, elsimítva homlokáról a redőket, — Nem mindig. V. Csukás Károly főhadnagy szabadságideje hat hétre szólt. Négyet már eltöltött abból bátyjánál; most még egy barátját akarta meglátogatni, a kivel együtt szolgált öt évig s a ki legjobb cimborája volt az ezrednél. Berényi Ödönt. — Berényi ? — Péter urnák úgy rémlik, mintha hallotta volna már azt a nevet. — Nem az a fiatal gavallér, kinek oly hires lovai vannak ? Az idei lóversenyen is nyert. — Az. Nagy bolondja a lovaknak. Gondolom, hogy a kártyát is többet forgatja, mint kellene. Míg az ezrednél volt, mindig megkoppasztották szegényt. Hanem jószivű fiú s tetőtől talpig nemes ember; megosztotta volna barátjával az utolsó falatját is. Igaz, hogy ritkán volt valami kövér falat. Az örege szűken tartotta s mindig a rebuzeusokkal bajlódott szegény. Hanem most két éve meghalt az apja s azt mondják, hatvanezer forint évi jövedelmet örökölt Ödön . . . már tudnillik, ha úgy gazdálkodik, mint az apja, amiben azonban fájdalom, igen alapos okom van kétkedni ... Na de az az ő dolga. Én csak az ő nemes szivét, gavallér jellemét nézem. És engem, azt hiszem, még most is szeret. Mióta itt vagyok, már a harmadik levelet írja, pedig az írás nem igen szokott mestersége, hogy megtartsam ám az Ígéretemet, elmenjek hozzá. — Természetes, hogy meg kell tartani Ígéretedet, meg kell látogatnod őt, — fejezi ki véleményét Péter úr, kinek nagyon tetszik az, hogy öcscse ily nagy urakkal barátkozik. — Hol lakik a gróf? — Gömörben, — felel Károly, elmosolyodva bátyja buzgalmán. — Egyébként nem gróf, csak nemes ember, minden cím nélkül. — Nem gróf? — Péter ur kissé elpirul. — Azt gondoltam. . . úgy rémlett, mintha hallottam volna. . . — Igen, gróf Berényiek is vannak, de Ödön nem a mágnási ágból való. — Hát mégis jól emlékeztem, — diadalmaskodik Péter úr, — csak azt nem tudtam, hogy a grófi ágból való-e ? Tudod, az ilyen magamfajta ember nem sokat bajlódik a nagyúri családok genealógiájával. Hanem te, az már egész más, te köztük forogsz és jól teszed, közéjük való vagy. Aki megnéz, senkisem mondaná, hogy nem gróf vagy. A beszéded, a járásod, még a szemed pillantása is egészen olyan. Tegnap beszéltünk Rózával épen arról. Ő is azt mondja. És ha megházasodol, báró kisasszonyon alul nem ereszkedhetek az bizonyos. — De ugyan, Péter! — szakítja félbe bátyját a fiatal tiszt, nevetve is, meg boszankodva is. Hanem Csukás Péter urat nem lehet megingatni véleményében s mialatt élénk tagjáztatások közt sétálgat föl-alá a szobában, elmondja nézetét a dologról : — Tudod, én a magam részéről beérem a sorsommal. Az isten megáldott, elég gazdag vagyok, az üzletet abbahagyhattam s úri módon élhetek, kocsit, lovat tarthatok. .. a lovat mindig szerettem, az nemes passió. . . de ha én föl akarnék kapaszkodni az előkelő társaságba, az már nem járja, nagyon sok nyersbőr és gubics áll köztünk, bajos azon a barrikádon átmászni. Bolond volnék, ha próbálgatnám, mikor így nyugodtan élhetek. Hanem téged igazi urnák akartalak nevelni; gondoltam, hogy majd országgyűlési képviselő fogsz lenni, híres ember, talán miniszter is. Na de az se baj, hogy katona lettél; egy vagy két év múlva már kapitány vagy, negyven éves korodban ezredes lehetsz s bizonyos vagyok benne, hogy ha még húsz évig élek, vöröspaszomántos nadrágban látlak, mint tábornokot. A grófok, bárók társasága hát neked való , ki tudja, hogy te magad is nem kapsz-e idővel valami báró címet ? A fiatal ember hiába szakítja másodszor is félbe bátyját, Péter úr el szokta mondani a mondókáját, ha valamit a fejébe vesz. (Folyt. köv.) A m i h a s z n á ki. (Francia elbeszélés), irta Eduard Cadol. (Folytatás.) — Hisz ebben egész költészet rejlik! — kiálta föl Henrik. — Ne áltassa önmagát, —viszonzá a jegyző. — Igaz, hogy van ebben némi költészet... — csakhogy ez a költészet nem ama bizonytalan világból való, ahol a költő lángesze bolyong. Mi, rövidlátású emberek, talán az egyenes utat követjük, lesütött szemmel, nyugodt lélekkel, iparkodva élvezni ama poézist, mely önöknél mindennapi közhely, míg nálunk bizonyos örömek forrása. Henrik pillanatra gondolkozóba esett. Soha sem hallott ő hasonló eszméket fejtegetni. Nagyon szeretett volna nevetni, csupa gúnyos bajlamból, ámbár, anélkül hogy maga is tudta volna, több vonzalmat érzett a Desrives által jelzett életmód iránt, mint ama rendetlen, izgatott élet iránt, amelyet követett. — Ismét valami újat tanultam, — szólt a fiatal ember. — E szerint, önt nem háborgatják ellenállhatatlan vágyak . . . — Mire nézve? — kérdezé a jegyző, ki látta, hogy a fiatalember nem találja meg a kellő szavakat. — Teringettél! — kiálta föl a jámbor világfi, zavartan, hogy nem tud kifejezést adni oly dolgoknak.