Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)

1881-05-01 / 99. szám

Vasárnap, 1881. május 1. 99. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt. Negyedévre.....................4 írt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Máté Biri: Nagy, koszorús csűrben muzsikálnak szerpen, Van az ifjúság széles jó kedvében, Cifrázza a legény a ropogós táncot, De izzad a lány is, a­kit kara átfog. Szegény öreg asszony a vidám seregbe Csak belép hirtelen, búsan, keseregve: »Jöszte Máté Biri, jöszte édes lányom ! Jaj, fekszik a fiam már halálos ágyon, De nem tud meghalni nagy szerelme miatt: Egyre téged kiált, egyre téged hivat. Jöszte hát, jöszte hát hamarosan vélem, Állj meg csak egy percet ágya közelében; Fogjad meg a kezét, kérdezzed a nevén, Legalább könnyebben meg tud halni szegény !« Hallja a lány, hej de kevés gondja van rá ! Az egész beszédet teszi hallatlanná. Hogy is hallgatná meg szegény asszony szavát: Fekete Imrével most járja a javát, S félbe azt nem hagyná széles e világért, Széles e világnak könnye hallásáért! Szegény öreg asszony szomorún megy haza, Panaszosan nyögdel siránkozó szava : »Ne jöjj hát, mulass hát Fekete Imrével, Csapodár, rossz szived új szeretőjével! Hitegessed őt is, mint fiammal tetted, A míg a szerelmét büszkén emlegetted, A míg a jó isten kegyes volt iránta, S piros egésséget halálnak nem szánta!« Alkonyodik — a nap erdős hegyek megett Vörös fátyojával alá ereszkedett: Vége van a táncnak, a muzsika hallgat, Legény is, leány is vígan haza ballag. S Máté Biri, a­mint hazafelé halad, Megdöbbenve áll meg egy kis ablak alatt, Szegény öreg asszony vigasztalan gyászban Kiáltó jajszóval kesereg a házban , Mossák a halottat, bontják a nagy­ágyat, Tükör alatt készül a szegényes gyászpad. Hallja Máté Biri a keserű jajszót, Nyitja is mindjárt a szomszéd udvarajtót. Betér azon haza, beszalad a házba . Kíséri lelkének ébredező vádja. Sötét lesz az arca, nehéz lesz a szive, Hálót húz egy pár köny fekete szemb­e. Elfekszik a világ a szomorú éjjel, Ott ül Máté Biri Fekete Imrével. Incselgve öleli, súgó szava édes, Marasztaló csókkal simúl kebeléhez. Hanem csókra csókot hiába váltanak, Mert bizony a legény csak levert, hallgatag. A nyitott ablakon, a halottas házból, Virrasztók éneke szomorúan átszól. Mikor aztán az éj úgy éjfélbe hajlik, A halottas házból újabb sírás hallik : Öreg asszony újra megkesergi fiát, S a hűtlen kedvesre nehéz átkot kiált: »Lelkem szép virágom, szívből szakasztottam, Jaj, hogy még meghalni sem tudtál nyugodtan! Gonosz Máté Biri, verjen meg az isten, Semmiben a földön de meg ne segítsen, Isten is elhagyjon, ember is elhagyjon, Ölelésed helyén betegség fakadjon; Hova csókod esik, ott a halál járjon, Istenkáromlássá imádságod váljon!« Öreg asszony átkát Máté Biri hallja, Szivét minden egy szó kétszer átnyilalja. Fekete Imre is úgy megborzad erre, Lelankad ölelő két karja egyszerre . Hallgat egy darabig, azután meg így szól: »Hallod Biri, hallod , a szomszédban mi foly ? Hej, nehéz átok az­ özvegy asszony átka, Megfog az még téged, akárki meglássa! Rossz is vagy te Biri, hideg a te lelked. Egykor azt a legényt csókoltad, ölelted, De nagy romlásában azután elhagytad, Hiába kesergett ágyában miattad. Velem is úgy tennél, ha most nem , majd máskor jobb is, ha elválunk idején egymástól. Úgyis átok van már a te szerelmeden, A te szerelmed már csupa veszedelem. Vesztemre maradnék, ha maradnék itten, Elmegyek hát Biri — áldjon meg az isten!« Nem szól Máté Biri, csak reszket, mint elébb, Görcsösen megkapja szeretője kezét. Rimánkodik, sír, de nem tarthatja sehogy . Ott marad egyedül s keservében lerogy. Jaj, kínos lehetett az idő reggelig! A hajnal mogorván nyitja föl szemeit. Felhős az ég boltja, hideg eső szitál, Sovány szél csavarog a fák lombjainál. Máté Birit pedig csak keresik egyre. A házat, az udvart veszik mind tűhegyre. Kérdik fűtől, fától: várjon merre lett el ? De senki sem felel kívánt felelettel. Mind hiába verik fel az egész falut, Ki tudná , mi történt, mig a világ aludt ? Legfölebb a molnár mondhatna valamit, Nagy folyóvíz mellől Valami szomorút — az isten tudja , mit!... Jakab Ödön. A m­ohásznak. (Francia elbeszélés), irta Éduard Cadol. (Folytatás.) — Nos, — szólt Tréviéres ép oly heves han­gon, szinte kedvét lelve az ellenkezésben — úgy ér­tem azt, hogy ön nem a legjobb indulattal van irán­tam, mert föllépésem összeütközésbe jó önnek a ma­gánérdekeivel. És ha önt e magyarázatom sérti, saj­nálom, de nem az én hibám, mert én öntől semmi támaszt, semmi kegyet nem kérek. Mivelhogy Geno­véva kisasszony önnél lakik, nagyon természetes, ön­höz kell fordulnom, szándékom kinyilatkoztatása végett. A fölött sem fejezhetem ki eléggé csodálkozá­somat, sőt őszintén szólva gyanúmat, igen, gyanúmat, hogy ön akadályt látszik tervem elé vetni, holott ön nem is atyja a leánykának, hanem csupán hivatalosan kinevezett gyámja. Mesnard, bármennyire tudott magán uralkodni, türelmét mindinkább fogyni érzé. — Ön . . . háládatlan ember! — szólt, még­­ mindig mérsékelni iparkodván magát, önnönmaga iránt való becsületből. — háládatlan és rossz ember. A mikor önt tervéről lebeszélni igyekeztem, csak nagylelkűséget akartam gyakorolni, meg akartam önt kímélni a határozott visszautasítás okozta gyötre­lemtől. — Ejb ! — viszonzá a báró, — hát hogy tudja ön oly határozottan, hogy én visszautasíttatom, ha egyszer semmi hatalmat nem gyakorolhat rokona fölött ? — Becsületszavamat adom önnek, hogy minden legkisebb beavatkozást kerülni fogok, — monda Mes­nard. — Házam nyitva áll ön előtt. — Cselekedjék úgy, a mint jobbnak véli. Hugóm már nagykorú és sorsa fölött függetlenül határozhat. Jó estét! S hátat fordítva neki, a gyár felé ballagott vissza. Mihelyt Tréviéres egyedül volt, rögtön meg­bánta boszúságból keletkezett kifakadását. Különben, ő épen nem kételkedett legkevésbbé sem, a siker fölött. Bizonyos emberek — ama boldogok, kik ma­goknak a szentirásból a mennyeknek országát ígérik — rendszerint oly véleménynyel vannak önmaguk iránt, hogy őket mi sem hangolhatja le. Minden si­kertelenséget ellenségeik ármányának tulajdonítanak. Tréviéres is imígy gondolkozott magában: — Ejbe akár egyezik bele a kancellária, akár nem, mégis csak Tréviéres bárónak hívnak engem s hazám arisztokráciájához tartozom; igaz, hogy anyagi­­ viszonyaim nem a legfényesebbek; de én azért aka­rom, hogy egy szépség nélkül való, nem magas szár­­­­mazású leány legyen feleségem. Genovéva dísztelen­­ kis polgárhölgy, s ha őt megnyernem nem sikerülne,­­ csak is Mesnardnak lehet tulajdonítanom, ki bugának , a millióját hasznára óhajtja fordítani, hogy magát a­­ bukástól megmenthesse. így áll a dolog! Eközben viszszatért a korláthoz, a­hová paripá­ját kötötte. De, mily meglepetés! A paripa sehol sem volt! Pedig már besötétült a táj és neki másfél órai utat kellett tenni a roszszul kövezett országúton. Azon­ban mégis elszánta rá magát. A ló alkalmasint visz­szatért az istállóba. A­mi Mesnard-t illeti: a báró célzása szeget ütött a fejébe. Tehát már a városban is tudomással bírnának zilált anyagi viszonya felől . . . Mert ha ő nem téved, Tréviéres erre célozhatott. A szegény ember szorongó szívvel ballagott hazafelé. Az ő ügyeiben nem lehetett a középutat választani, vagy szerencsésen keresztül kell vergődnie bajain, vagy becsületességét vonják kétségbe. Bármi történjék is, az az egy vigasztalta őt, hogy legalább tisztán fönntarthatja becsületét közvetlen környezete előtt. Hazaérkezve, a ház csöndesnek és komornak tűnt föl előtte. Átment a szalonon s Genovévát ugyanazon a helyen találta, karszékbe mélyedve, a­­­hol őt elhagyták. El volt merülve gondolataiba. — Ez jó alkalom lesz! — gondolta Mesnard. A nélkül hogy sokáig habozott volna, oda ment hozzá s egy irat csomagot vont elő zsebéből, melyet pillanatra összegöngyölve tartott a kezében. — Kedves gyermekem ! — szólt. — Íme már jó ideje,mióta gyámatyai számadásomat megkezdtem, be kellene azt végeznünk. — Tisztában vagyunk mi már egymással e te­kintetben. — Egymással, igen, — viszonzó Mesnard, meg­hatva e bizalom által. — De nem egyedül mi vagyunk ezen a világon, édesem ; ennélfogva szükséges, hogy megállapítsuk kölcsönös viszonyainkat. Oh, ez unal­mas, — tévé utána, — tudom én azt jól. De, ugy­e rászánod maga­dat ez iratok átvizsgálására ? Tedd meg ezt érettem! — Szívesen, — viszonzá a leány. — Valóban unalmas az, mikor köztünk számadásról van szó. Külön­ben is, én nem sokat értek az egészhez. Annálfogva, engedelmeddel, egyszerűen aláírom a nevemet. — Nem! — kiálta föl Mesnard, — kérlek nézd át a tételeket sorról-sorra. Hát oly kínos dolog az ? Egyébiránt, hogy megkíméljelek a nagyobb fáradság­tól , vagyoni helyzetedről rövid kivonatot csináltam, melyben a főtételek tisztán láthatók. íme, nem több mint húsz sor az egész, a­mit át kell olvasnod. Vizs­gáld át ezt s aztán félreteheted. — De mi szükségem van nekem erre ? — Tudomást kell erről szerezned. Meglehet, később hasznát veszed. Midőn vagyonodat elhelyez­tem, bizonynyal mindent a legjobban iparkodtam elin­tézni ; azonban mégis szükséges, hogy legalább tudo­másod legyen arról, hol és miképen van vagyonod el­helyezve? Végre, ha te ezt átnézed: Desrives, kinél megvan ennek a párja, majd első s fölkér nevednek aláírására. Genovéva nem látta oly fontosnak ez utóbbi formaiságot, bármily lényegesnek tüntette is azt föl bátyja, s átvevén a csomagot, föltette magában, hogy ő ugyan egyetlenegy sort sem fog abból elolvasni soha. Mindamellett, abban a pillanatban, midőn Mes­nard épen távozni akart, visszatartotta. — Nemde, a tőkét saját magadnál, a gyárban helyezted el ? Mesnard tagadólag válaszolt s Genovéra meg­lepetve kérdezte ennek okát. (Folyt. köv.) ----■«'O*-—

Next