Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)
1881-05-04 / 101. szám
Verses könyvemből. Te adtál lelket . . . Te adtál lelket e daloknak, Nekem szerelmet adva, Egy elsuhant boldog tavasznak, Te voltál eggy napja. Öledbe hintem ím virágit, E csengő dalfüzérben, Egy-két bimbót fűzzél szivedhez, Ne szórd el mind kevélyen! S ha a rózsák közt válogatva, Ábrándokban pihenve, Egy bántó hangra fölriadnál, S ujjad tövisre lelne : Ne fájjon az ! — Viszonzásképen, Kacagd ki újra híved. Te adtál lelket e daloknak, De sebet is e szívnek ! Az én napom. Olyan vagy, mint a nap, Mely oda fenn ragyog : Körötte bolygónak Mind, mind a csillagok. Olyan vagy, mint a nap, Forró és égető , Emésztő lángra gyűl Ki véled összejö. Olyan vagy, mint a nap, Szivem szerelmese, Te is, miként a nap, Foltokkal vagy tele! Isten veled. Tehát már vége minden köteléknek, Mely lelkeinket egybekapcsold ? Oh szép leány, bár üdvöm összetépted, Azért ne tartson bánatod soká. Találhatsz még te játszva uj szivet, Miként virágot lenge kis ruhádra. Emezt is, mint amazt, letörheted, — Hisz egy virágnak oly csekély az ára . S ha összejönnénk, óh ne födje arcod Talán a megbánásnak fellege. A láthatárról azt egy röpke szellő, Egy kis sóhajtás messze elvigye. Ne érje lelked fájó vád gyanánt E halovány arc, könnybefúlt tekintet. Óh a szerelem sokat megbocsát, S te nem tudod, hogy oly nagyon szeretlek ! Szerelemvágy. »Ne higyj te senkinek, így sohasem csalódol!« — De én bízom, hiszek, És ajkam egyre csókol. Virág, virág után, Szerelem, szerelemre, S ha pályám megfutám, — Letünök valamerre. De kétkedés miatt, Nem nyúlni a pohárhoz, Rettegve, hogy mit ad? Üdvöt avvagy halált hoz? Így tengni untalan, Lemondva, mégis égve, Pusztulni lassatan, A visszás küzködésbe: Nem élet, nem öröm. — Inkább csalódás érjen ! Inkább kettétöröm Magam minden reményem. S mosolylyal ajkamon Várom be a halálom ; Legalább mondhatom: A boldogság nem, álom ! Ebeczky Béla . Szerda, 1881. május 4. fel. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre......................4 firt. Megjelenik ** ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadói hivatalba küldendők. Iliána titka. (A román népéletből), irta dr. Tóth Sándor. (Folytatás.) »Menekülnie kellett. Csak azóta tudta meg, hogy apja, anyja átkozta meg az életét. — Azok nem akarták, hogy Rechilája az övé legyen. »Most békességre van szüksége, míg meggyógyul a lelke, vagy belehal. »Mert rosszabb a szerelem baja az örök kárhozatnál, a legszörnyűbb átoknál. »Az őszinte szó szivére hatott a gvárdiánnak. Másnap egy kalugyerrel több imádkozott az Úr zsámolyánál. »Az uj páter komoly, csöndes természetű volt. Ha imádságát elvégezte, rendesen odabújt a könyvei közé, s addig olvasott-tanult, míg újra be nem szólította a »tonka« könyörgésre. »Néhány hónap múlva vidámabb lett az arca. Az öreg gvárdián már nagyon megörült, hogy gyógyul a »betege,« aki legkedvesebb kalugyer-társa jön a kolostorban. Le-le kezdett járni a kertbe is, elsétálgatott órahosszat a fasorok közt. Ez volt az időtöltése. A másik meg az, hogy éjjel fölkelt nyoszolyájáról, végigosont a folyosón és nagy titkon belopózott a templomba. Elimádkozik ott hajnalig is sokszor. A két fráter gyakorta észrevette ugyan az új kalugyer sétáit, de jó szerivel hagyta menni. Úgy is tudták, hogy az éjjel nappallá szeretné tenni az isten dicsőségére. Hiszen maholnap esik az utolsó »felavatása.« A »felavatott« ember pedig az Úr szentje. Csak az öreg kertésznek tűnt fel kissé a fiatal kalugyer gyakori sétája, annyival is inkább, mert papírszeletkéket látott néhanapján kezében, s mind zavartabb és nyugtalanabb volt az arca, ahányszor cellájába távozott. »Eleinte elnézte, amit látott. A »szent« ember az Úr útjait jobban ismeri, mint a szegény bűnös lélek, nem lesz jó beleavatkozni hát szándékába. »Egyszer azonban sok munkája rászorította, hogy hosszabb időre fennmaradjon. — Zivataros éjszaka volt éppen. Amint legjavában cikázott a villám és dörgött az égi háború, hirtelen megnyílik a templom mellékajtaja, s hosszú ködmenbe burkolt alak surran tova a mellékúton. Szerencsére megismerte a kalugyert, különben rákiáltott volna, így csak a lépteit követé. »A kert hátsó része odanyúlt a tó vizéig. Sűrű cserjebokrok közt egy ifjú nő várt reá a padon, s mikor lépteit ballá, felszökött és eléje sietett. »Eljöttem leányzó — szólalt meg halkan a kalugyer — mert kívántad. Leveledből legalább azt értettem meg. Rechilája, mért kisérted az Úr szolgáját ? Szerelmed nem volt igaz, azért hagytalak el. Rád fogták ugyan, hogy meg is csaltál! de azt nem hittem el. Most már különben egyre megy, a mi utaink kettéváltak: maradj te örömeid közt, annak születtél ; majd én csak a jó »fekete kalugyer« leszek itt, ahol igazán szeretnek. Csöndes emberek közt vagyok, akik nem tudják, mi a szerelem, boldogság és örömök ; ezeknek egy a boldogságuk: az isten. Ezt tanultam el tőlük és hidd el, sokkal többet tudok azóta. — A szivet lehet zaklatni, de ha megtört egyszer, érzéketlen a további zaklatások iránt. Lásd Rechilára! volt idő, mikor nagyon, nagyon szerettelek és most a lemondást gyakorlom. Ebben is nyilatkozik az ihlet és mámor egy neme, csakhogy szent annak a neve. Mondj le rólam és tanítsd örömökre azokat, akiket helyettem szerettél: a szegény kalugyernek nem szabad többé tudnia, hogy szeretted. Mert a kalugyer is gyarló ember és az ő bűneit jobban felszámítja az Úr mennyekben. Hogy itt látsz, megnyugtatásodra akar szolgálni; de én is örültem, hogy láthatlak, mert azt mondták rám, hogy őrjöngésemben megöltelek. Most a lelkem nyugodt, szálljon a te lelkedre is az Úr békessége!« »A lány reszketni kezdett e szavakra, mint a nyárfalevél; aztán odatérdepelt a kalugyer elé, megragadta két kezét, összecsókolgatta , könnyeivel megáztatta és igy szólt : »»Fábiánul megátkoztál, mikor így fogadtad Recbiláját. És nincs a földnek elhagyottabb zuga, mint az én szivem ; és nincs a ki többet vesztene, mikor elüzesz, mint az én bolygó lelkem. Mert áldásodban elmondtad azt is, hogy nem volt igaz a szerelmem és imádkozni tanítasz, mikor magad se tudsz. A te lemondásod nem őszinte, Fabiána! Azért mondtál le rólam, mivel elhitették veled és te magaddal, hogy kárhozat jár a szerelmemmel. Pedig annyit küzdöttem érted, s ha volt vétkem ellened, van most okom elég a bocsánatra««. »Leányzó! mit kívánsz tőlem azok után, miket tőlem hallottál ? — kiáltott közbe reszkető ajakkal a kalugyer. Én az Úr szolgája vagyok, hagyd meg nyugalmamat. Eleget szenvedtem úgyis. Távozzál ha szerettél.« »Akkor újra elkezdett csengeni a lány. De meg-meglassúdó beszédeket töredékesen érthette csak már. Végre azt látta, hogy a kalugyer odaroban szép kedveséhez, szilajon átöleli és forró csókjait önti njakára. »A vihar még zúgott körülöttük, az összetornyosult fellegek árja megszakadt és hosszú csatornákban ömleszté alá az esőt. »Hanem az őrült szerelemnek nem szegheti útját a természet, szilajabb és rettentőbb az még az orkánnál is. Nem lassú hervadás jár a nyomában, egyszerre dúlja fel a szivet, hirtelen semmisít. . . »Hideg borzongás futotta át az öreg kertész idegeit: szeretett volna futni a helyről, hol két boldogtalan az istent kisérti; de lábai megtagadták a szolgálatot. »A következő pillanat pedig egészen leverte a lábáról, majd félholtan rogyott össze. »Roppant csattanást hallott, s utána felszökött a kalugyer, átszorította kedvesét, és mint az őrült sodorta magával árkon-bokron keresztül, le a tó vizéig. »Most már aztán végkép erőt vett a kertészen a lázas félelem, összefüggő részletekre nem is emlékezek. Annyit látott, hogy sajátszerű fény vette körül őket, mintha sárgás füstgomoly lepné el a tó vidékét. És tüzes sziporkák hullottak alá egyenesen a vízbe, annak mélyéből szökellve föl. Mindenféle alakok hullámzottak ide s tova, egyik is, másik is beléjök csimbajkodott, s vonszolta magával tehetetlen bábokként. »Végre eltűntek. Hült nyomukat találta, mikor utánok indúlt. »Sietett azonnal fel a gvárdiánhoz, vájjon nem álom volt-e a látomása? A »fekete kalugyer« valóban nem volt a cellájában, hírét se hallották azóta. »Hanem az öreg kertész elbeszélését mégis csak mesének tartották. Fabiána elszökött bizonyosan, megunta a magányosságot. »Csak több hétre rá kezdett felkavarodni a tó felszíne, mint valami óriási üst, melynek megtelt az öble csordultig, s kiömlésre vár. »Éjjel aztán, éppen tizenkét órakor, megeredt a kongás mindenfelé az »Ördögüstje« körül: kisebbnagyobb félig emberi, félig állati alakok bukkantak fel a mélységből, szemvakító fénysugarak lövelltek szerteszét, mint cikázó villámfolyamat és a víz magas hullámoszloppá erősödők, de megint tehetetlenül öszszeomolt, messze kilökve helyéből a pihenő tömegeket. (Folyt, köv.)