Fővárosi Lapok 1881. június (124-146. szám)
1881-06-01 / 124. szám
Szerda, 1881. junius 1. 124. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 írt. negyedévre.............4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szerelem és Halál. (Delpit A. után.) A teremtés után az Úr, Látván, hogy az ember szenved. Létre szólitá vigaszul A Halált ás a Szerelmet. »Szálljatok le — így szólt — ketten, Minden sebre gyógyírt visztek, Legyetek ti, úgy rendeltem, Szerelem ás Halál ikrek.« És ők szállnak, szerte járnak, Égi tisztük’ hűn betöltve ; Mit az ember tőlük várt csak, Vigaszt hoztak ők a földre. Földi lát sebát gyógyítva, Tündér szárnyon szállnak szerte, Mindkettőnek ajzva írja, De teli van még is tegze. És szünetlen nyilak szállnak, De nem vaktában röppennek : Szerelmet az ifjúságnak, Halált nyújtva az öregnek. Egy szép nyári este ketten, Elfáradtan lehevernek Az illatos puha gyepen, Karján altató szendernek. Harmatos szál zsong felettük, Arccal fordulnak keletnek, Szerelem ás Halál együtt Lágy mosolylyal így pihennek. Száll az idő. Hold világa Arcuk’ elárasztja fánynyel Rájok hajol a cser ága, A hát istent igy fedvén el. Egyszerre az éjszakába’ Melyet betölt balzsam-illat, Egy oroszlán ordítása Fölriasztja az alvókat. És riadtan hogy felszöknek, Tegzüket fölkapják menten, Futnak a sirit erdőnek Elrejtőzni mind a ketten. Hejh, de félnek, kezök reszket, Fegyverük lehull a földre, És nyila akát tegeznek Akkor elegyült úgy össze. Mind egyforma a nyíl itten, Hogy ismerjék meg egymását? Sem egyik, sem másik isten Nem ismeri a magáét. Hát egyformán osztják ketté Ok legottan minden nyiljok’, Ezért jön rajtunk végzetté, Hogy ember ne legyen boldog. Mert azóta kormányozza Éltünket vak és ádáz sors : A szerelem irányozza. Mégis hány nyila halálos. Hegedűs István. ------sék®:**----Egy őrült emlékirataiból Frankenburg Adolftól. (Vége.) Közeledvén az egyikhez, a dolgozóasztalnál egy tarka hálóköntösbe burkolt száraz alakot pillantok meg, melyről eleinte nem tudtam, emberi lény-e vagy gép v úgy el volt mosódva rajta minden, ami emberi, s csak ha dolgozott, lehetett észrevenni, hogy mozog valami benne. A csendes éjben csak tollának recsegése hallatszott, ő maga pedig, az iratok halmazától eltakarva, egy elevenen eltemetett lapplandihoz hasonlított. Úgy tetszett, mintha a földalatti nyüzsgést már a felvilágon akarta volna megízlelni, mert hideg homlokán a részvét és szenvedély nyoma sem látszott, s a gép élettelenül ült az akták moly- és szvette koporsójában. Egyszerre meghúzatik a láthatatlan drót, mire a csörgő ujjak megragadták a tollat, s az asztalon fekvő iratot aláírták. Éles szemeim azonnal kivették, hogy az irat halálos ítélet volt. Mellette a büntető törvénykönyv legújabb kiadása hevert: a bábnak személyesített lelke. Mindez rendén volt, s kifogást vagy gáncsolni valót nem találtam. A hideg bíró olyannak tűnt fel, mint a halálgép, mely önkénytelenül lesurran, dolgozóasztala mint a vesztőhely, melyen a halálos ítélet egy perc alatt végrehajtatik. Istenemre mondom, ha közte és a szegény bűnös közt választanom kellett volna, inkább szerettem volna ez, mint az első lenni. E percben egy hölgy lépett a szobába, ugyanaz, kinek ismeretségét ezelőtt néhány órával tettem. A gép lekapta házisipkáját, s fölemelkedett helyéről. — Még most se feküdt le ön ? Kérdé a nő: mily rendetlen életmód, minek annyira megfeszíteni a képzelő erőt ? — Képzeleterő ? dümmögött a gép; mit ért ön ez alatt? Ifjabb időben oly szokatlan kifejezéseket tetszik használni, melyek teljesen ismeretlenek előttem. — Elhiszem, mert nem érdekli önt a magasztos, a tragikai. . . — Tragikai ? sőt igenis, tessék ide nézni: éppen most írtam alá egy halálos ítéletet. — Szörnyűség! — Azt gondoltam, hogy örömet szerzek vele önnek, miután azon könyvekben, melyeket ön annyira olvasni szeret, halomra ölik és gyilkolják egymást az emberek. S azért, hogy kellemesen meglepjem önt, a halálos ítélet kihirdetését önnek nevenapjára tűztem ki. — Hah, idegeim . . . — Ön most oly sokszor szenved e hajban, hogy szinte aggódni kezdek . . . — Hagyja el, ön úgyse segíthet rajta: menjen inkább, és feküdjék le. S férj uram letörülvén homlokáról a hideg verejtéket, aludni ment. Szánakozó mosolylyal néztem utánna, s elhatároztam magamban, hogy megmentem őt a papucs uralmától, s nejét bírói hatalmába kerítem. Nemsokára azután Mars uram besompolygott Vénuszhoz. Nekem a Vulkánhoz, miután tyúkszemem miatt amúgy is kissé sántikáltam, nem hiányzott egyéb, mint az aranyháló! Ezt tehát néhány arany erkölcsmondással szándékoztam kipótolni, S torkomat erre kellőleg kiköszörültem. Eleinte nem volt szükség az intervencióra. Hősöm csupán a poézis ellen vétett, midőn ömlengései igenis realisztikus irányt követtek. A nyugágy fölötti eget csupa nimfákkal s pajkos szerelemistenkékkel föstételi, s az odavezető utat rózsákkal hinté be, melyeket mézes szavak s szívszakasztó sóhajokban szétszórván, a töviseket, melyek itt-ott lábait megsérthették volna, ügyes fordulattal kikerülte. Midőn azonban az ifjú úr mindinkább belemélyedvén költői elemébe, a morált szögekre akasztani készült, s a lámpa halványabban kezdett égni: idején véltem rejtekemből kilépni, s a szobrásznál még munka alatt levő Themisz istenasszony számára, szemközt a biró íróasztalával, üresen hagyott talapzatra felszökvén, ott mozdulatlanul megálltam. Az okozott neszre a szerelmes pár a költészet mámorából, férj uram meg mély álmából fölriadván, mindhárman egyszerre siettek be az üvegajtókon a szobába. — A kőszent! — kiáltott elsáppadva, s kényelmű esküjére emlékezvén az úrfi. — Az igazság istennője ! — dümmögött álmos szemeit dörzsölve a biró: — mily kedves meglepetés, csakhogy valahára elkészült. — Merő tévedés! — szólaltam meg a talapzaton. Themisz istenasszonyt még most is a szobrász műhelyében vésik, s én csak ideiglenesen foglaltam el e helyet, hogy üresen ne álljon. Tudom, hogy nem illet engem ez az állás, mert az igazságistennő oly hideg, mint a márvány, s nincs szíve a kőkebelben; én pedig szelíd, vajpuha érzelmű ember vagyok, akinek nincs egyéb hibája, mint, hogy gyakran elragadja őt költői fantáziája, mit a közönséges emberek őrültségnek neveznek. Különben jó az ilyen vendég néha a háznál, aki a körülményekhez képest hallgatni és beszélni is tud, nem ül hívatlanul az asztalhoz, s nem dobja ki utoljára a gazdát a házból, mint ezt az úgynevezett házibarátok teszik, akik nemcsak maguk melegednek meg, hanem megmelegítik a háziúr homlokát is, mint ezt számos példa mutatja. — Mit jelent ez ? — hebegé az öreg úr. Azt, hogy a némák beszélni kezdenek, a minek a korszellem frivolitása az oka. Az ördögöt sohasem kell a falra festeni. Uracsaink ezt elfelejteni látszanak, s visszaélnek a gyönge lelkek hiszékenységével, hogy hősies oldalról mutassák be magukat náluk, így történt, hogy én is szavánál fogván egyikét közülök, az általa idézett kőszent helyett megjelentem, hogy idején korán esküjére emlékeztessem. — Nem értem — szólt rám meresztett szemekkel Themisz szolgája. — Nem is szükség, — felelek — csak az értsen a kihez szólok. Ön pedig, mint kitűnő biró, legjobban megítélheti, várjon helyes volt-e a szent Krispint,mint tolvajt megbüntetni, s azután kanonizálni? Ha igen, úgy ön is jogosan cselekszik, ha ezt az ifjú urat előbb a házából kidobja, s azután, mint házibarátot befogadja, miután csak azért vétett ő a büntetőtörvénykönyv nem tudom hányadik paragrafusa ellen, hogy a házi békét föntartsa, s ez a fő! Hány nő van, a ki férjét halálig kínozná, ha nem találkoznék házibarát, a ki csupa moralitásból gazemberré lesz! De hagyjuk el, nem akarom tovább feszegetni a dolgot, mert, amint látom, a vádlottak már ájuldozni kezdenek, s azért jó lesz kis szünetet tartani. — A vádlottak ? — kérdé gépszerűleg a hálósipkás alak: hol vannak ? nem látom őket. — Szerencsés biró, aki szintoly vak, mint az igazság istennője. — Nem tudom, álmodok, vagy ébren vagyok-e ? De kicsoda ön tulajdonképen ? — Én, kegyes engedelmével, alvajáró vagyok, a ki éjjel a háztetőkön szokott járni, s onnan betekint néha az ablakokon, s ha az egyiket vagy a másikat nyitva találja, belép a szobákba is, így történt, hogy ide is betévedtem, s valahogy Themisz istenasszony talapzatára kerültem. Csiklandós dolog, mert megeshetik, hogy tolvajnak tartanak, s szigorúbban megbüntetnek, mint másnemű tolvajokat, akik sokkal veszedelmesebbek azoknál, kik csak pénzünket lopják el, és Sokkal vakmerőbbek is, miután a károsított ritkán tudja, hogy meglopták, s ha észreveszi, rostos lármát csapni, hogy magát nevetségessé ne tegye. S ezzel leszállván a talapzatról, magamat a jelenlevők jóvoltába ajánlva, az ajtóhoz közeledtem, s azon akadálytalanul távoztam. Velem osont ki egyszerre a szerelmes kalandor is, s az utcán nyakamba borulván, megkért, hogy hálául diskréciómért ezentúl s tegezzük egymást. Nagy kitüntetésnek tartottam, miután ő gróf én meg egy szegény író vagyok. És a házaspár ? Szinte fogadni mernék, a kedves nő elhitette férjével, hogy mi ketten csakugyan tolvajok voltunk, akiket ő jókori megjelenése által szerencsésen elriasztott. A bíró megörült, hogy nagyobb alkalmatlanság nélkül megmenekült a ravasz vendégektől.