Fővárosi Lapok 1881. július (147-173. szám)

1881-07-05 / 150. szám

Kedd, 1881. július 5. 150. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Filérre.............................8 írt Sfc#*y Idérre.......................4 fkrt. I Megjelenik bm feanep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ július—decemberi folyamára. A szerkesztőség és az »Athenaeum«, mint kiadótársulat, felhívják szépirodalmi lapunk nagy olvasó közönségét az előfizetések megnyitásaira. Mióta a »Fővárosi Lapok« folytonos melléklet által jelentékenyen megnagyobbodott s tartalma bővebbé, hírrovataiban változatosabbá vált, az előfizetők nagy száma évnegyed közben is jelentékenyen emelkedett. A szerkesztőség azon ész, hogy jeles írók közreműködésével állandóan fentartsa e szépirodalmi napi közlönyt az érdekesség, tartalmasság és jóizlés színvonalán. Az »Athenaeum«-társulat, mely a lapot megnagyobbítás a nélkül, hogy annak árát emelte volna, gondoskodik a kiállítás csinosságáról s a szétküldés pontosságáról. Az előfizetéseket — évnegyedre 4 t1, félévre, egész évre 16 forint — e cím alatt kéri beküldetni: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Egyszersmind a beküldés legcélszerűbb módjául a postautalvány használatát ajánlja. A jegyző kisasszony. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) III. Másnap reggel e méltóságaik kocsija készen áll az útra. Uj kereket tettek az összetört helyébe, a kocsi tengelyét is megerősítette a falu kovácsa, úgy hogy »elmehetnek azzal már most akár az Óperenciás tengerig.« Az idő is kitisztult. Ragyogó nap süt az égen, a fák zöldje elevenebb lett, a fűszálakon mintha apró gyémántok csillognának. A báróné arca ép oly derűit, mint az égboltozat s szép szemeiből ép oly nyájas sugarak szállnak a halandókra, mint a milyeneket a nap lövell e szegény föld gyermekeire. A felsőség tudata trónol a fejdelmi homlokon. A szép hölgy tudja, hogy az ő mosolyától mennyi függ; tudja, hogy derűt és borút képes előidézni az emberek lelkében, tetszése szerint. S a hatalom ez édes érzete csalja ajkaira azt a büszke mosolyt, mely ott lebeg most rajtok. Alárdi Simon ur, a szelid, csöndes férj lesütött fejjel áll előtte és sokkal komolyabbnak látszik, mint az különben passiv természeténél fogva szokása. A báróné virágbokrétát tart kezében. Az üde levelek, melyeken még egy-egy esőcsep is találkozik, mutatják, hogy csak ma reggel szakították le a virágokat a kertben. — Hát nem gyönyörű egy bokréta ez ? — szól a báróné s mosolyogva mutogatja férjének, mintha még nem látta volna az eléggé. — Hát nem kedves leányok ezek? Főkép az a kisebbik, az a szőke, a tündöklő szemekkel. — Mi szándékod van vele ? — kérdezi Alárdi Simon komoran. — Mi szándékom van vele ? — nevet a szép asszony. — Jaj, milyen tragikus hangon kérdezed ? Hát mi szándékom volna vele ? Meghívtam, hogy legyen egy darabig vendégünk Kolozsvárott. S hallottad, hogy az apja elfogadta a leány nevében a meghívást tegnap este. — De ez nem lehet tréfa tárgya, Natalie. Az a szegény leány egészen más körbe tartozik, mint mi, más viszonyokhoz kell magát szabnia s csak szerencsétlenségére válnék, ha kiragadnánk szerény köréből. Én valóban nem értem, hogy mit akarsz ? A báróné mosolyába egy kis gúny vegyül. — Oh, az nem először történik, hogy nem érted mit akarok. Pedig a dolog igen egyszerű. Ez a lányka megtetszett nekem s magamhoz akarom venni. — De minek ? Ez nem papagáj vagy ölebecske, hogy megtetszik, hát meg akarod szerezni. Arra is gondolhatnál, Natalie, váljon a leánynak használsz-e azzal ? A vén bolond apja, elhiszem, hogy elbocsátná, a leánynak is volna kedve talán eljönni, mert hát te nagyon szeretetreméltó tudsz lenni, ha akarsz s elkábítod a fejét akárkinek. A szép asszony pukkedlit csinál. — Köszönöm a bókot, mert gondolom, bók akart lenni és nem szemrehányás. — Mindkettő, — viszonozza a férj. — A szeretetreméltóság hatalmával sem kellene visszaélni, kedvesem. Az a szegény gyermekleány nem ismeri a világot. Minek neki megmutatni azt ? Minek becsepegtetni ártatlan szívébe a hiúságot, a nagyravágyást? Megutáltatni vele szegény sorsát ? Reményeket kelteni föl benne, melyek soha sem teljesülhetnek ? Gondoltál-e minderre, kedvesem ? Aztán én nem is tudom, hogy micsoda minőségben gondolod, hogy helyet foglaljon házunkban ? Micsoda minőségben ? És istenem! hát mint rokon. Vagy talán lehetetlen ? A báróné szemei éles, átható pillantással tapadnak férje piruló arcára. — Nem mondom, hogy lehetetlen, — viszonozza Alárdi Simon kedvetlenül, — meglehet, hogy rokonság boldogult első nőmhöz, nem kutatom. De ha úgy volna is, nem jobb volna-e meghagyni a szegény leányt mostani sorsában, mint megízleltetni vele az előkelő világ pompáját, élvezeteit ? Rövid ideig tartó mámorért megkeserítni egész további életét! Mert lásd, kedvesem, soha sem lehetne aztán boldog a szalmafedeles szülői házban, az alacsony környezetben, ha ismét visszatérne. — Ki mondja, hogy visszatér ? Nem is akarom, hogy visszatérjen, — feleli a szép hölgy, kit az ellenzés fölingerel. — Nálam fog maradni, míg férjhez nem megy. Legalább lesz egy hű barátnőm, lesz egy érző szív oldalam mellett, lesz valaki, aki az unalom hosszú óráit elűzni segít. A férj elhallgat. Látja, hogy szavaival csak olajat önt a tűzre s mennél inkább igyekszik lebeszélni nejét e szeszélyes vágyáról, csak annál jobban megerősíti őt abban, úgy, hogy ha a hiányzó toilette nem képezne akadályt, hát most rögtön magával vinné a leányt a báróné. Alárdi Simon nem is tesz tehát több ellenvetést s az időre hagyja, hogy kigyógyítsa a bárónét hóbortos szeszélyéből. Biztosan remélhetni, hogy két hét múlva elfelejti az egészet Natalie. A gondolatok, az óhajtások gyorsan váltakoznak nála, a mihez ma szenvedélyesen ragaszkodik s a minek elérhetéselegfőbb vágya, holnap már lanyha közömbösséget tanúsít az iránt. Ma még hadd biztassa hát ezt a szegény családot, hadd beszéljen a kis leánynak, a ki ámulva hallgatja őt, a kolozsvári víg életről, az előkelő körök mulatságairól; hadd csillogtassa szemei előtt azokat a tarka fényes ködképeket; hadd ígérje, hogy levelet fog írni Szliácsról. Dehogy fog írni! Alárdi Simon jobban tudja azt. Kissé restelli, hogy neje így bolondítja ezeket a szegényeket; de hát mit csináljon ? Igyekszik siettetni az indulást, hanem a bárónénak még annyi mondanivalója van s még oly nagy élvezetet nyújt neki a saját becses személye iránt nyilvánuló határtalan csodálat és elragadtatás, hogy sokáig nem bir megválni a két fiatal leánytól. Már-már azon gondolkozik, váljon ne vigye-e magával mind a kettőt ? De úgy véli, hogy az idősebb mégsem eléggé feltűnő szép, aztán a kezei nagyon vörösek, fölcserepezettek a durva munkától és arcán valami bánatos, bús kifejezés ül, amit ő méltósága nem szeret maga körül látni. Hanem azért kegyének sugaraiból juttat a nagylelkű hölgy ennek is. Bájosan mosolyog mindkettőjökre, megöleli mindkettőt, míg azok hódoló tisztelettel csókolnak neki kezet. — Adieu, kedveseim, — búcsúzik tőlük. A kisebbiket még egyszer oda inti magához, mikor már a kocsiba ült, még egy percig beszél vele, aztán kegyesen elbocsátja: — Viszontlátásra, gyermekem! Az inas beteszi a kocsi ajtaját s fölugrik a bakra a kocsis mellé, a lovak megindulnak, a hintó kirobog az udvarról. A meddig láthatják, az egész család utána néz, a két leány kipirult arccal, a jegyző úr hegyes szürke bajuszát pedergetve. Látszott, hogy teljes mértékben meg van elégedve magával. — Fáin úri nép, — szólt, véleményét kifejezve a távozók felől. •Feleletet azonban nem kapott, nem azért, mintha a két leány más véleményen lett volna, mert azok az elragadtatásnak még jóval magasabb fokán álltak, mint atyjok, hanem kebleik annyira telve voltak érzelmekkel, hogy nem bírtak volna azoknak hangot adni. De mikor a hintó az utána cammogó bagázsiás kocsival együtt már egészen eltűnt szemeik elől, a kisebbik leány pedig fölszaladt a padlásra, alkalmasint azért, hogy még egyszer utána tekintsen a távozóknak, — akkor megszólalt Zsuzsika. — Mégsem kellett volna megígérni, édesapám, hogy Etelka elmegy a méltóságos bárónéval. — Nem kellett volna? — förmedt föl a jegyző úr. — Hát már te mindig oktatni akarod az apádat, hogy mit kellene, meg mit nem kellene ? Hát nekem nincs arra elég eszem ? Tőled kell tanácsot kérnem ? Szeretném tudni, hogy mi kifogásod van az ellen a megtisztelő ajánlat ellen, melyet a báróné kegyeskedett hozzánk intézni ? — Oh! ne gondolja, édesapám, hogy hálátlan vagyok s nem tudom megbecsülni a báróné szívességét, jóságát, de látja édesapám, a mi mostani helyzetünkben . . . talán . . . — Mit talán ? — szakítja félbe apja. — Mit akarsz mondani azzal, hogy a mi mostani helyzetünkben . . .? Úgy hiszem, akármily helyzetben sincs okunk szégyelni magunkat. A Sulyok-familiának nem kell elbújni senki elől. A te apád asztalánál hercegek is ebédeltek, tudod-e azt, te leány ? Igaz, hogy most cudar helyzetbe juttatott az a sok zsivány hitelező, meg ez a német törvény... üssön bele a tüzes istennyila!.., s ebből a komisz jegyzőségből kell tengődnünk, de nem tart az soká, ne félj. A Romhányi örökséget meg kell nyernünk, ha csak egy csepp igazság van még a földön. A vén kanonok sem élhet örökké. Hát még a többi kilátásunk! Én nem akarom egész életemet ebben a rongy faluban, ebben a nyomorult viskóban eltölteni. Vissza kell térnünk a rangunkhoz, nevünkhöz méltó társaságba. És Etelkának most épen jó alkalma nyílik. Már micsoda bolond apa volnék, ha gátolnám a szerencséjét! Csak hadd mulasson, hadd ismerkedjék meg az előkelő körökkel. Megesketik, hogy még valami gróf, valami gazdag nagyúr veszi feleségül s akkor rajtunk is segíthet. — Apám! — kiált föl aleány s a fájdalom elfojtja szavát. (Folyt, következik.) A nők gyilkosa. (Francia regény.) Írta Hippolyte Audeval. (Folytatás.) Még nagyobbat prüsszentett Blanka. Egy pillanat múlva negédes hangon tévé utána. — Tehát ezzel tisztában vagyunk; én veled megyek. — Oh, — gondolá a férj, — mily bohó vagyok én! Őt gyanúsítani... őt!