Fővárosi Lapok 1882. április (75-99. szám)
1882-04-08 / 81. szám
81. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szombat, 1882. ápril 8 Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizenkilencedik évfolyamának második negyedére nyitva áll az előfizetés. Szépirodalmunk ez egyetlenegy napi közlönye, jeles írók közreműködésével, folyvást arra törekszik, hogy változatos és értékes közlemények, élénk hírrovatok és a jó ízlés szolgálata által a hazai művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. Az „Athenaeum“, mint a lap kiadója, kéri a lejárt előfizetések megújítását. Előfizetési ár: évnegyedre é ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A postautalványok és pénzes levelek igy címezendők : „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.“ A 63 sz. 1—gy. p. (Novella.) Pálffy Alberttel. (Folytatás.) Kezet fogott vele, de ugyanazon mozdulattal e kezet meg is csókold és karjára emelé, s aztán mint rablott zsákmányt vitte tovább a kert kanyargós utai felé, a lehető legmesszebb a ház környékétől.A leányka pedig ellenkezés nélkül követé őt, mint a ki megengedett dolgot mivel és semmi okot sem talál a félelemre, vagy tartózkodásra. — Hugóm — monda az ifjú, a midőn az utánok lelkendezve bukdácsoló nevelőnőt jól hátra hagyták — most mindjárt ezen első pillanatban ki kell jelentenem, miért jöttem ide s miért jövök ezután is, ahányszor csak engedelmet nyerek a látogatásra ? — Valami különös ok miatt jött, Gábor bátyám ? — Nagyon különös ok miatt. Azért, mert szeretlek, és életemnek egyedüli célja, hogy visszonthajlandóságodat megnyerjem. — Oh,ha csak ez az ok,kedves bátyám, akkor már minden kívánsága előre beteljesedett. Mert mihelyt mondta Klári néni, mily közel rokonok vagyunk s családunk mindig szorosan együtt tartott, annyira megszerettem Gábor bácsit, hogy sírtam is eleget, a midőn beszélték, mily veszedelemben forgott élete azon rossz ember miatt. Oly leírhatatlan egyszerűséggel, végtelen természetességgel felelt a leány, hogy csak két eset volt lehetséges. Vagy példátlanul őszinte s a bámulatig naiv e gyermek, vagy kora ifjúsága dacára, már remek színésznő, aki tükörből tanulta be ezen elbájolón bizalmas arckifejezést. Gábor báró e pillanatban önmagától borzad vissza, ha ezen utóbbi esetre gondol. Tehát folytatá: — Halld meg szavamat. Hogy rokonságban vagyunk, azt csak szerencsés körülménynek tekintem arra, hogy könnyebben nyerjek alkalmat beszélni veled más érzelmeimről is. Mert engem e rokoni szeretet ki nem elégít. Ennél sokkal többre vágyom. Én azt óhajtom, hogy ha jobban megismersz, s meggyőződél, mennyire igazán és híven szeretlek, a te szívedben is sokkal melegebb érzelem keletkezzék, mely egész életre terjedő kimondhatatlan boldogságot igér, s melyet az emberek, rövid szóval, szerelemnek neveznek. — Szerelemnek ? — felelé legcsekélyebb zavarodás nélkül a leányka, — van-e különbség a szeretet és szerelem között? Én ha olvastam e szót: szerelem, mindig egyértelműnek hittem a szeretettel. Ezen gyermekes beszéd s mellé az elfogulatlanság, mely a szavakat kisérte, túl ment a hihetőség minden határán. Ilyet szem nem látott, fül nem hallott, sőt a színpadon is csak akkor lehetséges, ha fehér rizspor takarja az arc elpirulását. Gábor báró megütődve állott. Eszébe jutott, a mit e leányról hallott, hogy hévvel s romboló szenvedéllyel szerette a grófot s az alatt mégis különbséget tudott tenni a szegény és a gazdag férj között. És mit látott most ? Ha a leány angyal, akkor a nevelőnő nyomorult áruló, elvetemedett rágalmazó. Azonban az udvarlás mesterségében szerencsés uton indulván, kísérletet tett egy lépéssel elébb hatolni és határozottabban nyilatkozni. — Lásd, édes húgom — folytatá, a leány szereti atyját, anyját, testvérét, rokonát, barátnéját; de szerelmet széles e világon csak egy lény iránt érez, ez pedig férfi s rendesen fiatal ember, mint én vagyok, így szólok tehát hozzád: Hugóm, te szép vagy; arcod nyájassága elbájol, szemed fénye lángra gyújt; termetedben gyönyörűségemet, lelkedben földi üdvömet lelem. Én véghetetlenűl szeretlek s ha te is szeretsz s nincs kívülem más férfi, a ki iránt igy érzesz, boldogságom teljes. Nyújtsd jobbodat, s légy az én örökre imádott kedves hű kis feleségem! De ezt már tökéletesen megértette. Elpirult, lesütő szemét s a nagy félelemtől reszketni kezdett, sőt ha természetes ösztönét követheti, hanyathomlok megfutamodik. Gábor bácsi azonban, aki e beszéd alatt karján vezette húgát, megelőzte az elillanni készülő őzikét s a birtokába vett hófehér kart oly szorosan magához vonzotta, hogy a lányka keze épen az ifjúnak dobogó szívéig emelkedett. Szegény Janka,még soha sem volt megfogva, igy elvárhatatlanul leláncolva. Azután igy egybefűződve, gyors lépésekkel jártak a kertben, legtöbbnyire nem is az utakon, hanem tüskén-bokron, néha a legszebb virágágyakon is keresztülkasul. Két óra múlva az augusztusi napon már teljes sötét volt s csak a telni kezdő hold világított. Ekkorra azonban az ifjú báró már kellőleg meggyőződhetett, hogy kedves bugocskája, ha rögtönözve is, de jól megtanulta, mi a szerelem ? Lehet, hogy eddig is volt némi homályos sejtelme róla, de bizonyos, hogy ma értette legelőször, s ma értesült, mi a neve ezen eddig ismeretlen érzelemnek. Természetes, hogy az egész idő alatt Gábor bácsi vezette a társalgás folyamát s a leányka legfölebb egy szótagból álló feleleteket adott. De látszott rajta, hogy nagy érdeklődéssel hallgatja rokonának heves szónoklatát, mely eleinte általános megjegyzésekre szorítkozott, de lassanként úgy áttért a részletek leírására, hogy a midőn vacsorára hívták őket, a kis lyány lelki szeme előtt teljesen feltárult azon boldogságnak képe, mely rájuk vár, ha a néni beleegyezése folytán házaspár válhatik belőlük. Vacsora alatt Gábor báró, aki mindig a szélsőségek embere volt és épen úgy engedé át lelkét a legsötétebb gondolatok marcangolásának, mint a körülmények változtával még a szoba boltozatán is ragyogó csillagokat tudott felfedezni, a társaság előtt is tartózkodás nélkül szórta bókjait gyönyörűséges kis bugára, úgy hogy ez folyvást pirult, a néni pedig kedvtelőleg mosolygott. Csak a nevelőnőnek fonnyadt sárga bőre repedezett az irigységtől annyira, hogy nem tekintve állását a háznál, erős főfájást szinlelt s a szobát elhagyá, sehogy sem engedvén meg növendékének, hogy kövesse, s mint ígérkezett, betegségében ápolja. E közbe jött esemény igen elkedvetlenité a kis lyányt és zokon esett neki, hogy a bácsi, sőt a néni is oly kevés részvétet mutatnak a szegény szenvedő iránt. Eközben azonban megérkezett a kérlelhetetlen tiz óra, a midőn Klári néninek házi rendje szerint, mindenki befejezettnek tartozott a napot tekinteni s mindnyájan nyugalomra tértek. Másnap reggel a kávézó asztalnál gyűlt össze a kis társaság s mindjárt első örömhir gyanánt szolgált, hogy a nevelőnő szerencsésen agyonaludta tegnapi migraine-jét, sőt még étvágyát is visszaszerezte. Tehát egy aggodalommal kevesebb a háznál, ahol egy pár fiatal szívben épen most ébredt fel ama remény, mely egész életük boldogságát foglalta magában. Reggeli után, midőn még senki sem tudta, mi következik s minő programmot tűzött ki a sors, Klári néni korlátlan úrnői hatalmának érzetében igy szólott: — Ma ünnepet engedek a háznak. Janka búgom fel van mentve rendes leckeóráitól s madame egész napon szabad. Holnap ilyenkor azonban, ha Gábor öcsém a reggeli vonattal visszautazik Pestre, minden visszaesik szokott kerékvágásába, s kívánom, hogy a mit ma netán elmulasztottunk, holnap kipótoljuk. Ezzel a kedves unokaöcsnek világosan értésére lett adva, mily szívesen látják, de más részről a vendégszeretet idejét is mathematikai pontossággal előre kimérték. — És mikor lesz ismét szabad, Klári néném tiszteletére visszajönnöm ? — Öcsém — felelt sokat jelentőleg a néni — ami engem illet, hozzám jöhetnél, amikor csak tetszik. Unokahúgom gyermeke mindig itthon van e háznál. Te azonban, széles jó kedvedben nagyon túlcsaptál a rokonsági jogok határain, úgy, hogy kényszerülve vagyok korlátokat vonni elődbe. Halld hát akaratomat. Ősi szokás szerint, ha tovább is úgy tetszenék neked, jöhetsz ide minden héten egyszer. Megérkezel szombaton este, vasárnap maradsz, hétfőn reggel pedig kotródol haza, így fog lenni, s e rendeletemet senki sem változtathatja meg. (Folytatása következik.) Teréz férjei. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. (Folytatás.) Mert vágya erősebb volt, mint a másnapra gondolás, melynek őt lekötve kell vala tartania ; mert a szükség most sokkal nagyobb ur volt mint a vágy; mert ő teljességgel nem tudta, mint az ő korában nem mindazok, a kik nem születnek milliomosoknak, józan eszét s testi erejét, a fiatal kor tevékenységét, értékesíteni ; mert ama társadalomban, melynek általános törvényeit megvetette, nem volt egyéb mint élősdi; mert az efféle emberek nem mondhatják magokat férfiaknak s nincs joguk feleséggel birni! íme, ezek azok a hitvány és nyomorúságos okok, amiért Lombard Dénesnek hűtlenné kellett válnia irántad, oh Teréz, te kedves teremtés! A nappal határozottan közelgett. Egy fehér vonal vonult végig a magas tölgyfák csúcsain, melyek ez igéző vidéket kelet felől bezárták. Gőzáramlatok vonultak át a hegygerinceken s a hajnal által nyugat felé kergetett sötétség Dénes mögé, a fák lombozata alá, látszott menekülni. Semmi csillogó jel nem tört még át az ég fátyolénak sűrűségén, csupán kétes világosság derengett. Egy vidám társaság fölkerekedve a faluból, ott haladt el az országúton, aztán két-három paraszt ballagott még kábultan az előbbi nap mámorától s végre egy pár szerelmes, lassan lépdelve odább. Aztán újra néptelen lett az országút, minden zaj megszűnt a faluban ; a házak kapui bezárultak; a mulatság után lankadtság következett be, aludni ment mindenki. A mezőn pedig, a hajnal csöndje után ezernyi zaj, zsibongás keletkezett. Dénes még folyvást a bokrok közt ülve, szemlélgette a Teréz lakát, mely a lapályon remegő világosságban egyre nagyobbodni látszott, számítva a pillanatokat, amelyeket még életében élvezhet. Még egy napott szabott ki magának. —Holnap már nem látom a napot felkelni Grand’Pierres fölött, — sóhajtott és könyekre fakadt. Erőtlen könyek voltak ezek, melyek a sors művét, melyet ő maga idézett elő, nem változtathatták meg, a düh, a tehetetlenség, de egyszersmind a szerelem könyei is s ez volt az, ami e könyeknek értéket adott. Megcsendült a reggeli angelus.