Fővárosi Lapok 1882. április (75-99. szám)

1882-04-08 / 81. szám

81. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szombat, 1882. ápril 8 Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-é­pület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizenkilencedik évfolyamának második negyedére nyitva áll az előfizetés. Szépirodal­munk ez egyetlenegy napi közlönye, jeles írók közre­működésével, folyvást arra törekszik, hogy változatos és értékes közlemények, élénk hírrovatok és a jó ízlés szolgálata által a hazai művelt közönség kedvelt köz­lönye maradjon. Az „Athenaeum“, mint a lap kiadója, kéri a lejárt előfizetések megújítását. Előfizetési ár: év­negyedre é ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A posta­­utalványok és pénzes levelek igy címezendők : „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.“ A 63 sz. 1—gy. p. (Novella.) Pálffy Alberttel. (Folytatás.) Kezet fogott vele, de ugyanazon mozdulattal e kezet meg is csókold és karjára emelé, s aztán mint rablott zsákmányt vitte tovább a kert kanyargós utai felé, a lehető legmesszebb a ház környékétől.­A leány­ka pedig ellenkezés nélkül követé őt, mint a ki megen­gedett dolgot mivel és semmi okot sem talál a félelem­re, vagy tartózkodásra. — Hugóm — monda az ifjú, a midőn az utánok lelkendezve bukdácsoló nevelőnőt jól hátra hagyták — most mindjárt ezen első pillanatban ki kell jelen­tenem, miért jöttem ide s miért jövök ezután is, a­hányszor csak engedelmet nyerek a látogatásra ? — Valami különös ok miatt jött, Gábor bá­tyám ? — Nagyon különös ok miatt. Azért, mert szeret­lek, és életemnek egyedüli célja, hogy visszonth­ajlandó­­ságodat megnyerjem. — Oh,ha csak ez az ok,kedves bátyám, akkor már minden kívánsága előre beteljesedett. Mert mihelyt mondta Klári néni, mily közel rokonok vagyunk s csa­ládunk mindig szorosan együtt tartott, annyira meg­szerettem Gábor bácsit, hogy sírtam is eleget, a midőn beszélték, mily veszedelemben forgott élete azon rossz ember miatt. Oly leírhatatlan egyszerűséggel, végtelen termé­szetességgel felelt a leány, hogy csak két eset volt lehetséges. Vagy példátlanul őszinte s a bámulatig naiv e gyermek, vagy kora ifjúsága dacára, már remek színésznő, a­ki tükörből tanulta be ezen elbájolón bi­zalmas arckifejezést. Gábor báró e pillanatban önma­gától borzad vissza, ha ezen utóbbi esetre gondol. Tehát folytatá: — Halld meg szavamat. Hogy rokonságban vagyunk, azt csak szerencsés körülménynek tekintem arra, hogy könnyebben nyerjek alkalmat beszélni veled más érzelmeimről is. Mert engem e rokoni szeretet ki nem elégít. Ennél sokkal többre vágyom. Én azt óhaj­tom, hogy ha jobban megismersz, s meggyőződél, mennyire igazán és híven szeretlek, a te szívedben is sokkal melegebb érzelem keletkezzék, mely egész életre terjedő kimondhatatlan boldogságot igér, s me­lyet az emberek, rövid szóval, szerelemnek neveznek. — Szerelemnek ? — felelé legcsekélyebb zava­­rodás nélkül a leányka, — van-e különbség a szeretet és szerelem között? Én ha olvastam e szót: szerelem, mindig egyértelműnek hittem a szeretettel. Ezen gyermekes beszéd s mellé az elfogulatlan­ság, mely a szavakat kisérte, túl ment a hihetőség min­den határán. Ilyet szem nem látott, fül nem hallott, sőt a színpadon is csak akkor lehetséges, ha fehér rizspor takarja az arc elpirulását. Gábor báró megütődve állott. Eszébe jutott, a mit e leányról hallott, hogy hévvel s romboló szenve­déllyel szerette a grófot s az alatt mégis különbsé­get tudott tenni a szegény és a gazdag férj között. És mit látott most ? Ha a leány angyal, akkor a nevelőnő nyomorult áruló, elvetemedett rágalmazó. Azonban az udvarlás mesterségében szerencsés uton indulván, kísérletet tett egy lépéssel elébb hatolni és határozottabban nyilatkozni. — Lásd, édes húgom — folytatá, a leány sze­reti atyját, anyját, testvérét, rokonát, barátnéját; de szerelmet széles e világon csak egy lény iránt érez, ez pedig férfi s rendesen fiatal ember, mint én vagyok, így szólok tehát hozzád: Hugóm, te szép vagy; arcod nyájassága elbájol, szemed fénye lángra gyújt; terme­tedben gyönyörűségemet, lelkedben földi üdvömet le­lem. Én véghetetlenűl szeretlek s ha te is szeretsz s nincs kívülem más férfi, a ki iránt igy érzesz, boldog­ságom teljes. Nyújtsd jobbodat, s légy az én örökre imádott kedves hű kis feleségem! De ezt már tökéletesen megértette. Elpirult, lesütő szemét s­ a nagy félelemtől resz­ketni kezdett, sőt ha természetes ösztönét követheti, hanyathomlok megfutamodik. Gábor bácsi azonban, a­ki e beszéd alatt karján vezette húgát, megelőzte az el­illanni készülő őzikét s a birtokába vett hófehér kart oly szorosan magához vonzotta, hogy a lányka keze épen az ifjúnak dobogó szívéig emelkedett. Szegény Janka,még soha sem volt megfogva, igy elvárhatatlanul leláncolva. Azután igy egybefűződve, gyors lépésekkel jártak a kertben, legtöbbnyire nem is az utakon, ha­nem tüskén-bokron, néha a legszebb virágágyakon is keresztülkasul. Két óra múlva az augusztusi napon már teljes sötét volt s csak a telni kezdő hold világított. Ekkorra azonban az ifjú báró már kellőleg meggyőződhetett, hogy kedves bugocskája, ha rögtönözve is, de jól meg­tanulta, mi a szerelem ? Lehet, hogy eddig is volt némi homályos sejtelme róla, de bizonyos, hogy ma értette legelőször, s ma értesült, mi a neve ezen eddig ismeretlen érzelemnek. Természetes, hogy az egész idő alatt Gábor bá­csi vezette a társalgás folyamát s a leányka legfölebb egy szótagból álló feleleteket adott. De látszott rajta, hogy nagy érdeklődéssel hallgatja rokonának heves szónoklatát, mely eleinte általános megjegyzésekre szorítkozott, de lassanként úgy áttért a részletek le­írására, hogy a midőn vacsorára hívták őket, a kis lyány lelki szeme előtt teljesen feltárult azon boldog­ságnak képe, mely rájuk vár, ha a néni beleegyezése folytán házaspár válhatik belőlük. Vacsora alatt Gábor báró, a­ki mindig a szélső­ségek embere volt és épen úgy engedé át lelkét a leg­sötétebb gondolatok marcangolásának, mint a körül­mények változtával még a szoba boltozatán is ragyogó csillagokat tudott felfedezni, a társaság előtt is tar­tózkodás nélkül szórta bókjait gyönyörűséges kis bu­gára, úgy hogy ez folyvást pirult, a néni pedig kedv­­telőleg mosolygott. Csak a nevelőnőnek fonnyadt sárga bőre repedezett az irigységtől annyira, hogy nem te­kintve állását a háznál, erős főfájást szinlelt s a szo­bát elhagyá, sehogy sem engedvén meg növendéké­nek, hogy kövesse, s mint ígérkezett, betegségében ápolja. E közbe jött esemény igen elkedvetlenité a kis lyányt és zokon esett neki, hogy a bácsi, sőt a néni is oly kevés részvétet mutatnak a szegény szenvedő iránt. Eközben azonban megérkezett a kérlelhetetlen tiz óra, a midőn Klári néninek házi rendje szerint, mindenki befejezettnek tartozott a napot tekinteni s mindnyá­jan nyugalomra tértek. Másnap reggel a kávézó asztalnál gyűlt össze a kis társaság s mindjárt első örömhir gyanánt szol­gált, hogy a nevelőnő szerencsésen agyonaludta tegna­pi migraine-jét, sőt még étvágyát is visszaszerezte. Tehát egy aggodalommal kevesebb a háznál, a­hol egy pár fiatal szívben épen most ébredt fel ama remény, mely egész életük boldogságát foglalta magában. Reggeli után, midőn még senki sem tudta, mi következik s minő programmot tűzött ki a sors, Klá­ri néni korlátlan úrnői hatalmának érzetében igy szólott: — Ma ünnepet engedek a háznak. Janka búgom fel van mentve rendes leckeóráitól s madame egész napon szabad. Holnap ilyenkor azonban, ha Gábor öcsém a reggeli vonattal visszautazik Pestre, minden visszaesik szokott kerékvágásába, s kívánom, hogy a mit ma netán elmulasztottunk, holnap kipótoljuk. Ezzel a kedves unokaöcsnek világosan értésére lett adva, mily szívesen látják, de más részről a ven­dégszeretet idejét is mathematikai pontossággal előre kimérték. — És mikor lesz ismét szabad, Klári néném tisz­teletére visszajönnöm ? — Öcsém — felelt sokat jelentőleg a néni — a­mi engem illet, hozzám jöhetnél, a­mikor csak tetszik. Unokahúgom gyermeke mindig itthon van e háznál. Te azonban, széles jó kedvedben nagyon túlcsaptál a ro­konsági jogok határain, úgy, hogy kényszerülve vagyok korlátokat vonni elődbe. Halld hát akaratomat. Ősi szokás szerint, ha tovább is úgy tetszenék neked, jöhetsz ide minden héten egyszer. Megérkezel szombaton este, vasárnap maradsz, hétfőn reggel pedig kotródol haza, így fog lenni, s e rendeletemet senki sem változtat­hatja meg. (Folytatása következik.) Teréz férjei. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. (Folytatás.) Mert vágya erősebb volt, mint a másnapra gon­dolás, melynek őt lekötve kell vala tartania ; mert a szükség most sokkal nagyobb ur volt mint a vágy; mert ő teljességgel nem tudta, mint az ő korában nem mindazok, a kik nem születnek milliomosoknak, józan eszét s testi erejét, a fiatal kor tevékenységét, értéke­síteni ; mert ama társadalomban, melynek általános törvényeit megvetette, nem volt egyéb mint élősdi; mert az efféle emberek nem mondhatják magokat fér­fiaknak s nincs joguk feleséggel birni! íme, ezek azok a hitvány és nyomorúságos okok, a­miért Lombard Dénesnek hűtlenné kellett válnia irántad, oh Teréz, te kedves teremtés! A nappal határozottan közelgett. Egy fehér vonal vonult végig a magas tölgyfák csúcsain, melyek ez igéző vidéket kelet felől bezárták. Gőzáramlatok vonultak át a hegygerinceken s a hajnal által nyugat felé kergetett sötétség Dénes mögé, a fák lombozata alá, látszott menekülni. Semmi csillogó jel nem tört még át az ég fátyolénak sűrűségén, csupán kétes világosság derengett. Egy vidám társaság fölkerekedve a faluból, ott haladt el az országúton, aztán két-három paraszt bal­lagott még kábultan az előbbi nap mámorától s végre egy pár szerelmes, lassan lépdelve odább. Aztán újra néptelen lett az országút, minden zaj megszűnt a fa­luban ; a házak kapui bezárultak; a mulatság után lankadtság következett be, aludni ment mindenki. A mezőn pedig, a hajnal csöndje után ezernyi zaj, zsibongás keletkezett. Dénes még folyvást a bokrok közt ülve, szemlél­­gette a Teréz lakát, mely a lapályon remegő világos­ságban egyre nagyobbodni látszott, számítva a pilla­natokat, a­melyeket még életében élvezhet. Még egy napott szabott ki magának. —Holnap már nem látom a napot felkelni Grand’­­Pierres fölött, — sóhajtott és könyekre fakadt. Erőt­len könyek voltak ezek, melyek a sors művét, melyet ő maga idézett elő, nem változtathatták meg, a düh, a tehetetlenség, de egyszersmind a szerelem könyei is s ez volt az, a­mi e könyeknek értéket adott. Megcsendült a reggeli angelus.

Next