Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)

1882-05-05 / 103. szám

Péntek, 1882. május 5. 103. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések siintasry mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A távozóhoz. (Max Waldau.) Oh, nélküled mily elhagyott leszek. — Tekints még egyszer vissza rám ! Csak egy utolsó, mély tekintetet, Hadd csüngök áldott sugarán. Nézd, alkonyatkor, mig a nap leszáll, Aranyban úszik a vidék, S erdőn, folyón, mit útjában talál, Köszönti búcsucsókja még. S az éj után két virradat megint, S hegy-völgyre csókot hint a nap ; De szép szemedbe nézve, téged én Tán utoljára láttalak! Simay János: Á mor. (Spanyol románc.) Jöszte lányka, vedd meg Ámort! Ezt a szende gyermeket! Szárnya csattog, ajka pattog, Szája csókol és nevet. »Kedves Ámor?« — Elbűvölő. »Hogyha szép-e ?« — Gyöngyalak! »Titkot őrző ?« — Mint a néma. »Engedelmes ?« — Mint a vak ! • »Tud szeretni?« — Hát mért Ámor? »Vig kedélyű ?« — Meghiszem ! »S vájjon hü e ?« — Hű, akár te .... »Tartsd meg, akkor nem veszem !« Hidasi Pál. -----HK®**----Férj és nő. (Elbeszélés.) Irta Fanghné Gyújtó Izabella. I. Özvegy Dályainé háza rajzó méhkashoz hasonlít, oly nagy abban a zaj, sürgés-forgás. Vámhegyes mezőváros minden valamire való iparosa a nevezett házban sereglett össze. A tágas ebédlőben szorgosan öltögető varrónők csoportja ütött tanyát, kedélyes csevegéssel fűszerezve a soha nem apadó munkát s a szebb és fiatalabb lányok egy-egy kacér pillantást, élénk tréfát váltva a hatalmas csomagokkal ki és besiető boltos legényekkel. A tornácon asztalosok szegzik be, kovácsok vasalják meg a már becsomagolt ládákat, kárpitosok göngyölik gyékénybe, pokrócba a különböző tárgyakat s a kapu alatt egy szállító mázolja a már kész csomagokra fekete betűit. A zárt kapun át kiváncsi járókelők — pedig ilyenek ma rendkívül sokan lepik el a házsorok mellett végigfutó töltést, — vizsgálják a kész ládákat, az idegen hangzású személy és város nevét, csípős megjegyzéseket téve a készülőben levő bolond házasságra, a milyen csak annak a hóbortos Dályainénak, vagy — a mint általánosan nevezték — Trézsi néninek a fejében jöhetett létre, a mi azonban nem gátolja őket abban, hogy ha az illetőt történetesen a nyitott ablakok valamelyikénél megpillantják, mosolygó arccal ne üdvözöljék s őszinte szerencsekivánataikkal el ne halmozzák a kitűnő összeköttetésért, melyre szerető jó szíve kedves szép unokahúgát segíté. De ilyen alkalom ritkán kínálkozik, legfölebb ha Trézsi néni azért tekint ki olykor az utcára, ha jön-e hamar egy vagy más általa várt egyén? Nagyon sok dolga van most neki, nem ér reá hosszasan tereferélni az ismerősökkel. A gondos háziasszony szemének mindenütt ott kell lenni: alakja majd a varrónők, majd a csomagolók közt tűnik fel, majd a konyhába vet egy vizsga tekintetet, hol a fehér kötényes, sipkás szakács körül egész sereg feltürközött asszony sürög, kövér baromfit koppasztva, hab fehértésztát dagasztva, kavarva, fűszereket, cukrot törve, húst aprózva ; az úrnő parancsoló szavára aztán egyszerre elhallgat mozsarak, vágókések zaja s minden arc figyelve fordul a rendelkező felé, nehogy egy szava is kárba veszszen, mert a mit egyszer a nagyságos asszony megmond, az meg van mondva s jaj annak, a ki nem figyelt szavára. Trézsi nénit mindenki határozott jellemű aszszonynak ismerte; ha egyszer valamit a fejébe vett, azt soha meg nem másitá s rendesen a nélkül határozott, hogy valakitől tanácsot kért volna. Korán özvegyen maradván, a szép és vagyonos nő nem egy előnyös házasságot tehetett volna meg, de ő az első alkalommal kimondá, hogy nem fog többé férjhez menni, mert nem akar magánál nagyobb utat ismerni a háznál se határozatához mindvégig hű is maradt. Életét, vagyonát árván maradt kis unokahúga nevelésének, gondozásának szentelé, a bálványozásig szerette az élénk kedélyű, szellemes szép leánykát, a kiben saját ifjúságát vélte ismét felújulva látni. E leányka lakodalmára történnek a háznál a folyamatban levő előkészületek. Trézsi néni fényesen akarja kiadni kedvencét, hadd lássák azok a külföldiek, hogyan szokás itt nálunk Erdélyben. De hát külföldre viszik ? Ugyan miként kerül a bérces Erdély tősgyökeres magyar leánya a távol külföldre ? Ez a kérdés merül fel önkénytelenül az elmondottak hallatára s magyarázza meg egyszersmind az általános feltűnést, melyet e szokatlan házasság a kiváncsi kisvárosi közönség körében felidézett. Szolgáljon a következő pár szó ennek magyarázatául. Trézsi néninek nevelt leánya iránti gyöngédségén kívül még volt egy szenvedélye, az utazás. Utazni, idegen vidékeket, szokásokat látni, a természet és művészet világhírű remekeiben gyönyörködni, ez volt a Trézsi néni legfőbb szenvedélye s ha ebben a gyermek Gizela által kezdetben gátolva volt, annál mohóbban kárpótolta magát, midőn a felserdült lányban nem csak kellemes utitársra, de oly lényre talált, a mely teljes rokonszenvvel viseltetett vágyai iránt s gyönyörűségében lelkéből osztozott. Így történt aztán, hogy oly korban, midőn más lányok alig léptek túl a szülői ház s az oskola küszöbén, Gizela már majdnem az egész civilizált Európát beutazta volt s a helyett, hogy mint kortársnői, a sejtő szíve mélyén megszólaló érzelmek hangjára figyeljen, Gizela lelke egészen más gyönyörök után sóvárgott. Menni messze, minél messzebb, látni minél többet, a keleti regevilág kimeríthetetlen szépségeit. Csoda-e, ha aztán a sok világot látott leány, ki ily merész vágyakat rejtegetett lelkében, kisszerűnek találta az egyszerű, kisvárosi kört, melyben otthona volt s rendre utasitá el magától az udvarlókat, kérőket, kiket szépsége, kimagasló szelleme s remélhető vagyona körébe vonzott. Ez eljárás sok ellenséget csinált a leánynak és nagynénjének egyaránt; nagyravágyónak, hiúnak nevezték Gizelát, hóbortosnak, túlfeszültnek Trézsi nénit s midőn lassan kint mind több-több lett a viszszautasitott kérő s végre senki sem merészkedett fellépni, kárörvendve suttogták egymás közt, hogy »válogatósnak vackor« jut a legjobb esetben, ha ugyan nem marad vén leánynak, ami a körülmények szerint nagyon valószínűnek látszott. Annál meglepőbb volt, midőn pár héttel ezelőtt tiszteletes Balog Péter uram vasárnapi prédikáció után házasulandó párokat hirdetvén, a templomból már már kifelé tóduló népség hallérzékeit a Török Gizela úri hajadon nevének hangja ütötte meg. Mint villanyütésre állott meg a hívek serege s az arcok kérdőjellé válva, fordultak egymás felé, hogy ottan egy hasonló kérdőjellel találkozzanak, mert felvilágosítást adni senki sem tudott még a Gizeláét megelőzött névre sem figyelt volt az egész gyülekezetből senki sem. No, de erre nézve legalább a tiszteletes felvilágosítást adhatott. Ezzel mindenki sietett ki a cinterembe s a kiérkező pap minden oldalról körül lett véve s kérdésektől ostromolva. Azonban ő is kevéssé tudta kielégíteni a kiváncsiakat, csakis annyit tudhattak meg tőle, hogy a vőlegény szintén református vallású, Devall Ernőnek hívják és Genuában állomásozó tengerészkapitány. — Valami kalandor lehet, olyan jött-ment idegen — hangzott itt-ott a tömeg közül — ki hitte volna Dályainétól, hogy efféle embernek adja azt a nagyratartott leányt. — Bizonyosan annak a szeszélyes leánynak egy uj különcködése, — ballszott tulfelől, — mert ha az valamit a fejébe vesz, beszélhet a nénje ! • Csak Lindenbaum, a »posta báró« és kedves mamája tartották magukat távol ez általános érdekeltségtől s hallgatták kicsinylő arckifejezéssel amazok találgatásait. Nem azért volt kezükön a város és vidék levelezése, hogy az efféle újdonságok készületlenül találják őket. — A bárónőt nem is érdekli ez a különös házasság ? — kérdé egy asszonyság a nevezetthez közeledve, ki lorgnonján át megvető tekintettel szemlélte a kiváncsi csoportot. — A ketves Trési — felelt németes hanglejtéssel, mialatt vékony, színtelen ajkai megvetően gúnyos mosolyra vonultak s nagy, csontos alakjával ujias nondhalance-szal támaszkodott napernyőjére — az az okos asszony piszomos futni fog, mit kell neki csinál és senki sem nem várja, hogy tanács átjön neki. — S maga a Giza kisasszony is sokkal határozottabb karakter — téve hozzá az ifjú báró, aki már kissé jobban megbarátkozott a magyar nyelvvel, hosszú, vékony termetét könnyedén erre-arra himbálva s gondosan ápolt fehér kezével végigsimítva gyér, szalmaszínű pofaszakálát, miközben szeplős arca sajátságos savanyu mosolyra vonult. — Azt hiszem, még a tanteot sem sokat kérdezte ; a boldog jövendőbelinek legalább nem fog női gyöngeségekkel terhére lenni a kedves angyal. Nem irigylem azt a hálandok legboldogabbikát, hababa! — Tán savanyu a szőlő, pajtás, — szólt egy idősebb úr a csoport közül, — hisz volt idő, mikor ugyancsak tapostad a sarat a szép leány körül s azt mondják, hogy — — Bewahre ! csak olyan gyermekes széptevés volt az egész — szakitá félbe a báró — csak olyan tribut, melylyel mindenki tartozik az ünnepelt szépségeknek adózni. — Én azt hiszem, — szólt a bárónő, más fordulatot adva a beszélgetésnek, — nekünk most kötelesség van, megvinni mienk gratulatio a kedves Trési és a szép Giza, poltokság mekkifánni. (Folyt. köv.K amilla. (Olasz elbeszélés.) Írta Edmondo de Amicis. (Folytatás.) Kamilla az utcaajtóban állt s megragadta kedvesének a kezeit s halkan, de határozott kifejezéssel, mely szívének minden gyötrelmét tolmácsolta, így szólt: — Carlo, így én nem élhetek sokáig! Mond meg nekem, be akarod-e tölteni kötelességedet? Ne taszíts engem kétségbeesésbe. Kérlek, szólj, mi az, ami fölött úgy töprenkedel ? — Semmi!