Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)

1882-05-09 / 106. szám

Macska zenélő tollak. (»Mefistofeles« ismétlései alkalmából.) (K.) Scudo, a »Revue des deux mondes« egykori nagytekintélyű zenebirálója, midőn a Bizet »Carmen«- et először adták elő, az első felvonás vége felé fölkelt támlányáról s e szavakkal távozott: »Nem szentesíthetem tovább jelenlétemmel ezt a kacskaringós operát.« E szavak nem csak Scudot jellemzik, hanem mindama professzionálus zenebírálókat, kik megannyi souveraineknek képzelik magukat az ítélet országában, holott rendszerint csak szűk latkor vagy egyoldalúság rabszolgái. Egyedül üdvözítő hitet vallanak a művészetben, mely pedig százféle hitágazatban is tud tömérdek szépet produkálni, s sikere, hatása, érdeme teljességgel nincs egy iskolához kötve. Az én mellé zenebírálók, ha wagneristák — lenéznek minden mást, ha pedig Brahmsra esküsznek, akkor Wagnerre kiáltnak kigyót-békát. Vakbuzgók és boldogtalanok. Forgatják a partitúrákat, ismerik az elismert mestereket, tele tömték magukat hangjegyekkel, de megriadnak minden szokatlantól s a tekintély mankója nélkül egy biztosat sem tudnak lépni; tudják a dallam, harmónia törvényeit, de ha valaki a szabályok ellenére vagy azok tágításával tud eredetit, hatásosat alkotni, azt eretneknek kiáltják ki; veszedelmesen hasonlítnak ama pedáns, önállótlan, tekintélyimádó truphoz, melyet a »jó vígjáték atyja« e vaskos szókkal jellemez: »tudományos szamarak.« Mert tudnak sokat, kivéve a legtőbbet: az ítélet mesterségét. Nincs élénk eszük, nincs érzékük a szokatlanságok iránt s gyakran épp az, ami geniális, kezdetben nekik csakúgy »görögül van,« mint a Cicero beszéde Cascának. Scudo tehát nem akarta szentesíteni jelenlétével a »Carmen«-t, a »jeune France« e legsajátszerűbb operai termékét, mely azóta nagy világutat tett s Patti Adelina is diadalokat aratott benne, jeléül, hogy a zenebirálók ítéletét a zenekedvelő világ nem szokta elfogadni s forgalomba hozni igaz pénz gyanánt, ha a saját szép eszével és jó érzékével ellentétben áll. Végre is, ha Gröthe joggal mondta, hogy legnagyobb lángész a nép, akkor a nagy színházak közönségére is állhat az, hogy a legokosabb bíráló, csak a maga esze után induljon. A mi e sorokat tollunkból kicsalta, az nem egyébb, mint az a nyomorúságos eljárás, melylyel a Boito »Mefistofeles«-ével oly pogányul elbánt egy pár budapesti bíráló, abból a fajtából, mely németül i s a »noblesse oblige« előkelő féke nélkül lévén, a véleménynyilvánítás szabadságából igen sokszor csak közönséges effronteriát csinál. »Hanslik-ekhók«-nak nevezte valaki őket. De e cím csak részben illik rájuk, amennyiben — önálló ítélet hiányában — Bécsre s ott leginkább Hanslikra hallgatnak; de másfelől nem viszhangok, mert nem ugyanazt a szellemet, ízlést,mely félrecsapongásában és részrehajlóságában is mindig bir érdekkel, adják vissza, hanem az ő véleményének torzképeit, úgy utánozzák csak, mint a majom szokta az embert. Hanslck tetszett magának abban a szerepben, hogy szemben a Boito »Mefistofeles«-ével, Heródest játszotta, valóságos bethlehemi gyermekmészárlást követve el az új olasz zeneköltő hangjegyeiben. Itteni majmai — Hamlettel szólva — »herodesebbek lettek Herodesnél,« úgy beszélve ez operáról, mint valami esztelenségről, szerzőjéről pedig, mint kötnivaló bolondról. Olvasván cikkeiket, arra kellett gondolnunk, mily silány fegyver a toll, ha elszakad a lelkiismerettől, az igazság szeretetétől. Senkinek sem juthat eszébe azt követelni, hogy egy operáról (még ha jobb is a Boito »Mefistofeles«-énél) mindenki rózsaszín tintával írjon. Egyiknek tetszik, másiknak nem — ez ízlés és fogékonyság dolga. Mi is közöltünk erős bírálatot »Mefisto« ellen rendes zeneirónktól, ki teljességel nem volt elragadtatva sem a Boito stíljétől, sem zenéjének egyes alkatrészeitől. De nem is ócsárolta, sőt tárgyias tudott lenni, a művet érdekesnek nyilvánítva s érdeműt tudva be az igazgatóságnak, hogy azzal minket is megismertetett. Ám akikről mi beszélünk, azok a »Mefisto« fekete köpenyében vöröset láttak, melytől megvadultak. Bécsi mesterük őszinte volt, elmondva, hogy talán méltatlan is Boitohoz, de nem tehet róla, haragszik rá a Gröthe »Faust«-jának elrontásáért. Sajátságos, ahogy ezek a német írók féltik Gröthét az operaszerzőktől. Már a Gounod »Faust«-jának szövegét is mennyi szemrehányás érte ezen a címen, pedig azok a színpadi épérzékű francia szövegírók a nagy költeményből épp azt vették ki helyes tapintattal, ami belőle egyedül alkalmas drámai hatásos szövegre: a Margit szerelmének történetét. Boito nem tudott ily egységes mesét szőni belőle, de egészen egyebet is kívánt adni, hősévé Mephistót emelve s Margitot csak mellékalakká téve. Mert itt nem a szerelem a lényeg, hanem a fogadás, mely szerint az ördög meg tudja rontani a bölcs Faustot is, kit a sátáni karmokból végre »az evangélium pajzsa« ment ki. Boito csak tablottkat nyújtott s ezek hajhászatában a klasszikus szombatéjt úgy vonta be, hogy csak mint a »Walpur- i gis-éj« színben és hangban való ellenképének van értelme, mint drámai alkatrésznek nincs; de máskülönben ez a csúful rágalmazott olasz nem csak festő erővel bír, hanem több logikával is, mint ócsárlói. Ő például a kerti jelenetet, alapeszméjéhez képest, sokkal jobban tudta megírni, mint ahogy Hanslik és itteni ekhói csak meg is értették. Ezek a jó urak, látva ugyanazt a négy személyt, kik a Gounod bűvös kertjében szerepelnek, összehasonlítást tettek a kettő közt, természetesen a Gounod nagy előnyére. Kétségkívül épp igy cselekedtek a karzati diákok is. A kritikusnak azonban épp itt kötelessége lett volna különböztetni, nem pedig összehasonlítani. Az a négy személy Boitonál egészen másként fűzi a szerelmet. Amott az alaphang az ábránd, emitt az érzékiség. Amott olvadoznak, itt csak hevülnek. Amott a holdfény önti bűvös világát, emitt a nap fénye melegít. Ha Boito valamiben erős bizonyságát adta drámai alakító tehetségének, akkor ez épp a kerti jelenetben történt, mert habár ennek zenéje, dallamai magukban véve nem oly értékesek, mint például a »Margit börtöné«-ben, vagy a »klasszikus szombatéj «-ben, de igen nehéz feladatot oldott meg, midőn a kerti jelenetet, alapeszméjéhez való, egészen másféle hangokban tudta megírni, mint Gounod, kinek népszerű operájában a kerti jelenetek olvadozó ábrándja szokott tenni a legmegindítóbb hatást. Boitonál nem tehet ilyet e részlet, mert a szerelemnek nem poézisét, hanem hiábavalóságát illusztrálja. De a zenebíráló bölcsek ama fajtájának, mely ez operát annyira ócsárolta, nagy bajuk az, hogy — bármennyit olvastak is a drámai zene kellékeiről — első hallásra rendesen elszakítják a zenét a drámától, a kettőt nem lévén képesek együtt felfogni. Ritkán bírnak erősebb drámai érzékkel, s nem tudják a »rút aesthetikájá«-nak törvényeit a színpadi zeneművekre alkalmazni. Ezért, gyakran azt a mi legjellemzőbb, tartják triviálisnak, mert tán hangverseny-áriában, szimfónia thémájában csakugyan az is volna. Boito a színpadi, gyakran nyers jellemzés embere. A képzelem szabadságával a legszélsőbb határokig él. Annyit halmozott össze hangban, színben, hogy az első előadás megviselte a mi érzékeinket is s az egész mű benyomásával nem jöhettünk tisztába. A szokatlan, első ízben, mint akadály állt utunkban. De minden szokatlant egyszerre és végkép elitélni, annyi volna, mint a fejlődésről lemondani. Volt idő, midőn fél Magyarország, mely más hangokhoz szokott, betyá''-poezisnak tartá a Petőfi erős, szenvedélyes, őszinte költészetét; ma az egész Magyarország lelkesedik rajta. Akkor is voltak bírálók, kik ócsárolták a régi költők nevében, mert csak azt tartották jónak, amihez már hozzá szoktak; az újtól, a szokatlantól megijedtek. Boito a zenében bizonyára nem oly lángész, mint Petőfi a költészetben. Sőt általában nem is lángész, mert hajszolja a hatást, mely a lángelmékből önkényt árad. De erős tehetség, olaszoknál szokatlan után. Az áriával szakított, pedig hogy nem kénytelenségből tette, azt eléggé mutatja a börtönjelenés első dallama (a Margités gyönyörű kettőse, a mélyen pendülő hárfahang kíséretében , továbbá a klasszikus szombatéj két-három énekrésze. Az meg tény, hogy nem ismerünk olasz operát, melyben a hangszerek használata szélesebb és merészebb volna. Boito például érzi, tudja, hogy a fagót a zenekar humoristája, tehát jellemzőleg szólaltatja meg, ahol csak a kacagó sátánnak gonosz kedve van. Az égi prológ zenéjében a harsonák föllendüléseivel, a hárfa himnuszszerű pengetésével mily mély hatást tud tenni a kedélyre, míg a Walpurgis és boszorkánytáncával — igazi »danse infernale« — a képzelmet izgatja föl. Tan továbbá egy saját virtuozitása, melyet jól alkalmazott egyhangúsággal tud elérni. Mikor a boszorkányok közben térdelnek le, hogy Mefistofelest fejedelmükként üdvözöljék, négy rövid sor monotoniájában oly jellemző erő van, mely fölér egy tucat édeskés áriával. S szerepeket sem hálátlanokat irt. Újabban Gassi vette át Faustot, s jobban érvényesítő, mint Perotti, ki hogy hasson, mindig siet obligát magas hangjával parádézni, édeskésség modorában úszik, ballet lépésekben mozog s mindenre inkább való, mint az öregből ifjúra s ebből ismét öregre váló Faust ábrázolására. Gassi férfiasabb alaphangot adott szerepének s érzéki mozzanataiba is nem szentimentáliz "■üst, hanem hevet öntött A többi szereplők is egyre teljesebben adják szerepök tartalmát s »Mefistofeles«-t csak annyiban számítjuk a jövő zenéjéhez, amennyiben meg vagyunk győződve róla, hogy a jövő téli saisonban nagyobb közönséget fog látni, mint most, e már nagyon nekimelegedett estéken. Kell is, hogy lásson. A Hanslik egyoldalú ócsárlása nem imponált a bécsi közönségnek, mely forrást nagy tömegben nézte s tapsolta e rendkívül érdekes operát. Mi még kevésbbé tarthatunk attól, hogy egy pár német toll elidegeníthetné a nemzeti színház önálló értékű közönségét oly operától, melynek annyi különféle érdekessége és sok zenei értéke van. Jóval több, mint az első előadás után magunk is gondoltuk. Mikor 1869-ben a milánói »Scala«-ban »Mefistofeles« (első kidolgozásában) kudarcot vallott, az Olaszok legjelesb zenei része, Filippi azt írta, hogy a Scala közönsége, mely némi salak mellett nem látott meg annyi nemes ércet, ezt az elhamarkodást meg fogja bánni. A jóslat teljesült: tavaly a »Scala« közönsége tapsolta legjobban Boito művét. Abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy a mi hanslikodhatnék ócsárló német zenereferenseink nem fogják megbánni elhamarkodásukat. Ennyire ők nem képesek. Ők büszkék a gamin-virtusra, hogy — mint jól jegyezte meg egy írónk — »tollakkal macskazenét csináltak Bőitónak.« — 668 — A Petőfi-Társaság Debrecenben. (1.) Elmondtuk már vasárnap, hogy mily lelkesen, mily diszszel és tömeges részvéttel fogadták a társulat tagjait s annak elán Jókait, a nemzet ez aranyos tollú »mesemondó«-ját Debrecenben. Neki nyújtották át a bokrétát s neki szólt főleg a polgármester üdvözlő beszéde is. A szívesség melege azonban kiterjedt a többi tagokra is, kik nagyobb számmal voltak együtt, mint a fővárosi ülésekben szoktak lenni. Gróf Teleki Sándor, Komócsy József, Endrődi Sándor (Nagyváradról), Kiss József, Bartók Lajos, Szana Tamás, P. Szathmáry Károly, Váradi Antal, Csengeri Gusztáv, dr. Prém József, Margittai Dezső, Szász Gerő (Kolozsvárról), Szabó Endre, Reviczky Gyula, Neugebauer László, Abafi Lajos sorakoztak az elnökhöz, hozzájuk csatlakozva Debrecenben Vértesi Arnold. Velük volt három fiatal képíró is : Tölgyesi Arthur, Mesterházy és Margittai. Továbbá, választás állván küszöbön, ugyanakkor érkeztek meg Eötvös Károly, Németh Albert, Orbán Balázs és Kiss Albert képviselők. A polgármester üdvözlésére Jókai azt mondta, hogy úgy érzi magát, mint az egykori kálvinista pap, a kit Bécsbe királyi szóra felhiván, mindennel ellátták fényesen s azt mondá : »nem tudom én e szives látást sehogy sem megfizetni, de itt az egész tárcám, többet nem adhatok, mi még — úgy mond Jókai — keblünkbe nyúlunk és kiveszszük onnan szivünket, oda adjuk, a mi benne van, többet nem adhatunk!« Az éljenzés, mely e szavakra kelt, kisérte be Jókait és a tagokat a fellobogózott utcákon. Jókai a polgármesterrel ült az első kocsiban. Az elszállásolás nagy rendben történt s mindenki igaz vendégszeretetre talált. Öt órakor a kaszinóból a nagy erdőre rándultak ki, hol a lövőház udvarán díszes közönség várta és üdvözlé a a vendégeket. Este kilenc óra felé az ifjúság fáklyászenéje volt s a kaszinó előtt Erős Lajos szenior mondott beszédet, telve az irodalom iránti lelkesedéssel s melegen kivánva áldást a társaság nemes törekvéseire. Jókai felelt rá, a fényes megtiszteltetést a magyar nemzeti költészetnek hozott tisztességül fogadva el, s beszélt a költőrül, kit ember nem teremthet, mert azt az isten alkotja maga; beszélt az egymást követett költői nemzedékek nagy szolgálattételeiről; dicsőite Petőfit, ki lánglelkével eszmék mellett és ellen küzdött csupán, személyek mellett és ellen soha. Őt kell követni a mai nemzedéknek. A költészet nem szolgál időben élő urakat, csak azokat, a kik örökké élnek : a múzsát, a nemzetet, az ideált. »Legyen a hazai költészet mi magyar népünknek dicsőségében magasztalója, gyászában vigasztalója ; ritkán az utolsó, vég nélkül az első !« A nagy tömeg riadó éljenzése követte e szavakat. Az ifjúság visszaindult a kollégiumhoz, hol a »Szózat« dallama mellett olta ki a fáklyákat. Ismerkedési estély volt még aznap a »Bika« fogadóban, vidám lakomával, érdekes felköszöntőkkel. Vasárnap délelőtt a város színe-java a színházba gyűlt. A páholyokban, erkélyen, földszinten sok szép nőt lehetett látni. Noha nincs szokásban, hogy irodalmi társulatok belépti díj mellett tartsanak előadást, a debrecenieknek csaknem jól esett, hogy vendégszeretetekért viszonzásul nem ingyen kapták a felolvasásokat. A színpad hátterében Petőfi arcképe látszott, azé a költőé, ki ismeretlen korában éhezett ugyan Debrecenben, de midőn ismertté vált, egyszer a színházba lépve (mint néző) hatalmas éljenzést kapott. Az elnöki emelvény előtt állt a felolvasó asztal. A társulat mindenik tagja »poéta laureatus« lett ez alkalommal, mindeniknek székét borostyán koszorú díszítvén. A színfalak hosszában férfi hallgatók ültek sűrű sorokban. Honvédtisztek is számosan jelentek meg, Kovács György ezredessel s gr. Csáky lovas alezredessel. A tagok a kaszinóból vonultak a színházba. Élükön Jókai. Vezetőjük a polgármester. Éljenzésekben részesültek az utcán menet is, a színházba lépve is. Jókai üdvözölvén a közönséget s megnyitván a társaság első vidéki ülését, Váradi Antal olvasta a Szana Tamás dolgozatát a társaságról s annak feladatáról. Következett Komócsy József, ki az »Ezredik év« című hazafias költeményét hévvel szavalta. Vértesi Arnold »Az égben köttetett« című érdekes elbeszélést mutatott be. Szász Gerő három költeményt: »Szomorú dalok«, »Sohasem« s »Örök élet« címűeket szavalt. Bartók Lajos szintén több költeményt, melyek közt egy, Debrecenről és Petőfiről szólt. Gróf Teleki Sándor vidám, elmés rajzát: »Garibaldi alatt 1859-ben« Szász Gerő mutatta be, nagy tetszéssel, s mikor a rajz pár helyén Kossuth neve fordult elő, akkor is mindig éljeneztek. Váradi Antal maga szavalta, sok melegséggel, »Az isten ostora« című vallásos szellemű költeményét. Legélénkebb hatást azonban a Jókai Mór »Drága fütty«-e keltett, epizód 1848- ból, elbeszélve ama lebilincselő elbeszélő hangon, melynek ő a külföld által is elismert mestere s felolvasva úgy, mely Folytatás a mellékleten.