Fővárosi Lapok 1882. június (124-147. szám)

1882-06-01 / 124. szám

Csütörtök, 1882. június 1. 124. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre.............................8 frt. Negyedévre...................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Nincs menekvés! (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Dalnoki megszokta volt, hogy nejét mindig igy felpiperézve lássa. Bájoló csipke pongyolában olykor már a kora reggeli órákban künn járt, valahányszor a szomszéd birtokos, a déli Romlaki Tivadar vadászott a közel lévő erdőségekben. Olykor illatos bokrétát tűzött keblére, vagy rózsát ében hajfürtéi közé, mely azonban csak ideigóráig pihent ott, addig, míg kedves Andorra csintalan nyájaskodással elsikkasztá s elszaladt vele. S Amália neheztelés nélkül nézte, a harmatos rózsa leveleit mint szórja szét a pajkos gyerek. De megválhat-e a kacér nő legkisebbke boszankodás nélkül jelvényeitől, melyek díszül szolgáltak szépségének ? Amália határtalanul szerette fiát, jobban, mint leányát Rózát, a szelíd nefelejts szemű gyermeket, kinek csak könyve és mosolya volt, de kedélye egyhangú, minden pajzánság nélküli. A kastély látogatói közül Romlaki Tivadar leggyakoribb volt. Sokszor lovagolt a szomszéd helységből az ernyedi várba, kiugratva útközben minden nyulat a bokorból, mert szenvedélyes vadász volt, s nemesi büszkeségét kétségkívül abba helyezte, hogy csak agarászni tanult, de ezt aztán tökéletességre vitte. Tivadar szép férfi, tagbaszakadt jól megtermett alak, szabályos szép vonásokkal. De az ember hiába kereste volna ez arcon azt a vonást, ami megkülönbözteti a szellemes férfit ama viaszk báboktól, melyeket fodrászok boltkirakataiban szemlélhetünk. Az ilyen férfiak igaz, hogy nem minden nőnek tetszenek, de mondjuk ki az udvariatlan szót: tetszenek a legtöbbnek. Andor nem igen társalgott Romlaki úrral, de csak módjával szerette, mintha nem bízott volna eléggé benne. Gyermekeknél az ösztön az, mi költőknél az ihlet, nem közvetlen tapasztalat eredménye egyik sem, s megmagyarázhatatlan mind a kettő. Amália bizalmas barátnői közé tartozott Kendi Leona, ki ugyan ama helységben, s a várkastély tőszomszédságában lakott, Lidi leányával. A szülők semmi veszélyt nem láttak volt benne, hogy egy gyermekleány, s egy kis fiú, Andor, együtt futkossanak a réten, százszor meg-megneheztelve egymásra és százszor kibékülve, tört játékszerek romjai fölött. Lidinek változatos múltja volt: előbb délceg hámos lovat helyettesített a pajzán Andor kivonatára, ki holmi madzagokkal zabolázta föl piros kis eperszájacskáját, s árkon bokron kergette, míg végre megszánva, valamely lombos fa árnyékába telepité pihenni. Aztán kedves kis baba lett belőle, kivel fiú létére játszadozott, a nélkül hogy megbotránykoznának a szokatlan látványon a madarak, melyek tanúi ártatlan mulatságaiknak. Utóbb apró férj és feleség lett a párból s e címen folytatták hadviselt dolgaikat, míg a szülők végre elérkezettnek hitték azt az időpontot, hogy a pajzán gyermekjátékokat beszüntessék. E perctől kezdve Lidire nézve ellentétes napok következtek. Anyja nevelőnőt fogadott melléje, s a nevelőnő megkövetelte, hogy mindig komoly és helyes legyen, mint ő a harminchat év terhével vállain. Az ötvenből csak ennyit vallott be. Vén leányok ingerültek és epések. Athenais kisasszony is az volt, miután harminchat éves múlt, de már rég, mint Andor csípős gúnynyal szokta volt mondani, valahányszor a vén kisasszony kiállhatatlan szeszélyét Lídiával érezteté. Andor mindig bizonyos részvéttel kísérte Lidia szenvedéseit. Sajátságos érdeklődés volt ez, mintha tört játékszerek romjain örök hűséget esküdtek volna egymásnak. A pajzán fiú, ki a kis babával annyit torzsalkodott egykor, kinek dús bajára harmatot csöpögtetett a lehajló lombgalyákról, s könyörtelen hahotára fakadt, midőn a hideg csöppek gyöngyök gyanánt peregtek le hófehér keblére; a tizenhat éves suhanc most csábos álmodozásokkal gondolt ugyanama kebelre... Lidia szép gyermek, s mintha előlegezte volna a nők szabadalmát, hogy kacér lehessen, meggondolatlan cselekedeteinek és szavainak olykor sajátságos varázsuk volt. A kacérság legfőbb bája, ha öntudatlan, s gyermek-leánykák ezért gyakorolnak néha oly ellenállhatatlan hatást. S ha elgondoljuk most, hogy Andor képzelődése még a múlt emlékeivel is táplálkozott, a pajtáskodó bizalmasság hangján, s a gyermek nyíltságával ejtett egy-egy szót, melynek értelme, ha már akkor is merész volt, az évek során mintha fontosabbá érlelődne, majdnem komoly jelentőségűvé vált, könnyen érthető az érdeklődés, melylyel Andor Lidia sorsa iránt viseltetik. Már akkor ismerte, midőn szabadon nyilatkozhattak egymásnak, ajkaikra véve azt a minek komoly értelméről jóformán fogalmuk sem volt, s játszva a szerelmeseket kedélyes gyermekdedséggel. Andor tudta, hogy ugyanazon lányka most korlátozva van cselekedeteiben, nyilatkozataiban, s tán érzelmeiben is, s a formaszerűségek békéi közt szenved. Elviselhetetlen és zsarnoki fegyelem jármába nyűgözve, tűrnie kell egy lelketlen nevelőnő minden szeszélyét, ki miután maga vén és rút, növendékét, a ki fiatal és szép, epés irigységgel örök gyermekségre kárhoztatta. Andor tudta, hogy Kendiné teljhatalommal ruházta volt föl ezt a nevelőnőt, s hogy ez kíméletlenséggel gyakorolja jogait. Lidiát csak térden alul érő ruhákban járatta, megtiltotta neki a vidor hahotát, s ezzel a gyermekkedély s hangulat közvetlensége nyilatkozatát; nem volt szabad a virányos réteken szaladnia, picinke lábait rendkívül szűk marokin cipőkbe ékelte, s mezei virágok helyett fátyolt tűzött kalapjára. Kern volt szabad karjait fesztelenül mozgatnia s a nyelvtan száraz elméleteivel gyötörte naphosszant. III. Kendiék kertje határos volt a kastélylyal,csak egy árok választja el, melyen át palló vezetett a szomszédba. Andor egy nyári délután, mint egy sóvár vágytól ösztönözve, áthaladt a pallón, s a kis kertbe lépett, mely lombbokrétáival oly incselkedőn tekint az ősi várra. A lehajló jázmin ágakon nyiladozó virágok ölelkeznek a csermelylyel, mintha ezüstös tükörbe mártott fejecskéikkel illatot osztogatnának. Oly bájoló volt a természet déli álmában, a forró napsugaraktól lankadozó növényzet, s a rigó füttye által olykor-olykor fölvert csönd a lombok közt. Andor mélázva haladt a kanyargós ösvényeken, midőn félig elfojtott zokogás hangzott a pavillonból. A gyermekifjú ösztönszerűleg követte azt az irányt, merről a zokogás hangzott, midőn majdnem a kerti lakhoz érve, a nyitott ajtón át Lidiát látta a küszöbön térdelni. — Mi történt s mért térdelsz ? — kiálta föl az ifjú s egy ugrással Lidia előtt termett. — Hogy mi történt ? — mondá a leányka leírhatatlan keservvel. — Hát csak az, a mi mindig ismétlődik,valahányszor Athenais kisasszony epés hangulatban van: két órai térdelésre vagyok kárhoztatva, mert a francia szabálytalan igéket hibásan mondtam el. Ugye zsarnokság, Andor ? — Oh, a legnagyobb! — mondá Andor szemrehányással. Aztán folytatá — bocsánatot kérek, hogy tegezni bátorkodtam önt. Andor gúnyosan hangsúlyozta az önt, mire szegény gyermek szeme könybe lábadt. — Azt hiszem, mindketten túlléptük ama kort, midőn a tegeződés helyes és illő volna... — Ám legyen, Lidia, — viszonzá Andor bin önérzettel, — de ha férfiúvá avatott, fölmentem e jogcímen a lealázó térdelés alól. — Nem merek — rebegő a gyermek-leány. — Athenais kisasszonynak az engedetlenség még csak fokozná haragját. — S meddig tart e lealacsonyító bánásmód, e lelketlen fegyelem ? Lidia kérdő tekintettel pillantott Andorra. — Nézetem szerint csak addig tarthat, mig önt férjhez adják! — S ha férjhez adnak, nem rabságot cserélnek-e békék s láncok helyett ? — De ha én tartanék számot kezére, én, leghívebb gyermekkori barátod ?.. ha én leszek kérőd egykor, s férjed, hogy megmentselek az embertelen bánásmódtól ? — Andor! — kiálta föl a leányka, átkulcsolván fehér karjaival az ifjú nyakát, mint a gyermekévek boldog korszakában ártatlanul gyakran téve. De ezúttal a puha karok érintése, mely Andort egykor közönyösnek találta, igézetes hatást gyakorolt a serdülő ifjúra. Andort egy percre láz fogta el, s majdnem öntudatlan állapotban a bájos gyermek fölé hajolva, egy csókot lehelt piros ajkaira... Lidia elsápadt, aztán mintegy megrendülve egész valójában, bámészkodó elszégyenüléssel tekintett Andorra. Az első pirulás... Oh, e percnek kifejezhetetlen varázsa van. A szemérem első föllobbanása a nőben, szakítás gyermeki múltjával, előérzete a vonzalom csábjainak s a csábok veszélyének. S Andort mintha férfiúvá érlelte volna ez a csók, ez az ölelés, melynek hatását ártatlan szíve még csak nem is gyanitá, alakot kezde ölteni mind az mi vajúdó eszmeként érthetetlennek s rejtélyesnek tűnt föl előtte. (Folyt. köv.) Az orvos bolondja. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Parfait. (Folytatás.) Az orvos eltűnni látva bolondját, kétségbeesve kiáltott föl. A szétfoszló édes ábránd szülte kínos följajdulás volt ez, mi most az öreg ajkáról ellebbent. Dühösen rohant a bolond után, segítséget keresve mindenfelé. Kész lett volna, mint egykor III. Rikhard Bosworthban, imigy kiáltani föl: »Lovat, lovat! Kórsat egy lóért!« És ime, mint valamely varázslatra, egy ló jelent meg előtte, egy derék állat, mely nyugodtam állt egy a tövénél, melyhez kantára kötve volt. Az orvos nem habozott a kantárszárat eloldani s fölpattanni a ló hátára; azonban ő nem számított a paripa tulajdonosára, ki a fűben édesben heverészve, egyszerre oly nyávogásban tört ki, mint a fojtogatott macska, mihelyt észrevette, hogy lovától megfosztották. Rögtön két-három kiáltás válaszolt erre. Az orvos hallotta, amint háta mögött kiáltozták : »Fogják meg a tolvajt, fogják meg! Az öreg pedig, természetesen, annál gyorsabb vágtatásra ösztönzi a hatalmába került lovat. Amily sietséggel rohant előre, talán megmenekülhet vala, ha a ló tulajdonosa, mikor az állatot legelés végett megkötötte, a hevedert meg nem tágítja. Így azonban épp abban a pillanatban, midőn az öreg legkevésbbé sem gyanita, a nyereg félrefordult, ő pedig a szederbokrok közé zuhant.