Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-31 / 250. szám
azon a hőskölteményén, melyet »Árpád« név alatt a honfoglalásról kívánt írni. De terveit nem valósíthatta meg. »Lillájával« Kassán annyira késedelmeskedett a typographus, hogy a kéziratot kénytelen volt tőle visszavenni, s igy a kötet, melynek »Himfy«-nél elébb kellett volna napvilágot látni, csak »Himfy« után és Csokonainak elhunytával jelenhetett meg. A költő 1804-ben aszkórba esett, s 1805. január 20-dikán meghalt 32 éves korában, miután sokat szenvedett. Méltán mondják róla életkól, hogy senki iránt a körülmények mostohábbak nem voltak. Ezalatt Lilla szerény és békés életet vitt férjével Almáson. Boldog volt-e, azt csak azt tudná megmondani, ki a szivek redőiben is tud olvasni. De hogy mint asszony és anya a legtökéletesebb nők közé tartozott, s mindenkor kiváló tisztelet tárgya volt, arról ismerősei elléggé tanúskodtak. A kegyelethiány vádjául hozzák fel Lilla ellen, hogy Csokonai halála után három évvel már osztogatta a költőtől kapott iratait. A tény való, de elhirtelenkedett a vád, melyet arra építenek. Lilla utolsó óráig büszke volt a, Csokonai szerelmére, kegyelettel őrizte szivében a költő emlékét, s ha értékes irataiból elosztott is egy pár darabot, az nem a kegyelet megfogyatkozásából, hanem azért történt, mert irodalombarátok folytonosan zaklatták adatokért, másolásra elkéregették leveleit, majd az eredetiek átengedéséért, s Lévai István házát nem egyszer keresték fel olyanok, kik nem a tisztes háziasszonyt, hanem illetlen kíváncsisággal a nagy költő kedvesét mentek meglátogatni. Ha Lilla ekkor özvegy és független asszony lett volna, talán gáncs férhetne az iratok szétosztásához, bár ez esetben sem lehetne figyelmen kívül hagyni, hogy egy nagy költő szellemi hagyatékában másokat is részesíteni még sem kegyeletlenség, valamint néhány irat önző birtoklása, magában véve nem egyértelmű a valódi kegyelettel. Ámde Lilla feleség és anyja volt, ki midőn tisztelte a költő emlékét, egyszersmind megbecsülte a maga férjét, s aki hogy fentartsa a házi békét éz megszabaduljon a zaklatóktól, méltó kezekre bízott néhány iratot, s amit tulajdonában még megőrzött, azt annál nagyobb becsben tartotta. Huszonhét éve hogy Lilla elköltözött. Kegyetlen vád fűződött emlékéhez, melyet nem akkor igyekeztem lerontani, hogy tetteinek szépítgetése által másfelől megértsem azt a kegyeletet, melyet Csokonai emléke iránt minden jó magyarnak éreznie kell. Csokonai emléke előttem is szent, s jól tudom, hogy az ő magánéletét a köznapi élet szempontjából bírálni nem lehet, mert ő mindaddig dicsősége lesz a nemzetnek, míg a magyar nyelv élni fog. De ha a sors valósággal oly mostoha volt a nagy költő iránt, ne vádoljuk e miatt igaztalanul azt, kit nem saját szeszélye, hanem a körülmények kényszerűsége fosztott meg a szerencsétől, hogy a múlt század legmagyarabb magyar költőjének hitvese lehessen. Keresd az asszonyt! (Elbeszélés.) Írta Harmath Lujza. (Vége.) Körültekintett. Az ég alján ott kóválygott még néhány daru. Feje fölött a fecskék csoportja húzódott szebb, viruló haza felé. Azok is költöznek, ő is .. . Azok az elhagyott otthont keresik fel, ő idegenek közé, keserű szolgai kenyérre megyen, árván, egyedül elhagyatva. Egy lélek sincs, ki egy isten hozzádot mondana neki. Még egy pár lépés, s túl van a határon Fájó szívvel állott meg egy nyárfa alatt, s még egyszer visszanézett. Nem akart hinni szemeinek, midőn egy alakot látott sietve közelíteni. Mindegy, bárki legyen, megvárja, hiszen falubelije, legalább lásson egyet közülük, még utoljára. Csakhamar fogyott a távolság közöttük.Egyszerre örömmel kiáltott fel Miklós. Tehát mégis van emberi lény e földön, ki a szerencsétlen bujdosót szereti, ki eljön utánna a falu határához, hogy tőle búcsút vegyen! A közeledőben Erzsikét ismerte meg. A leány kis batyut tartott a kezében, s szemei — Hát azt mondta édesapám, hogy nem lehetek olyan földönfutónak felesége, mint kigyelmed. Aztán visszaada az én gyűrűmet, amit kigyelmedtől erőszakkal elvett. Aztán nagyon sírtam s megmondtam, hogy kigyelmednek hűséget esküdtem s meg is tartom, ha az ég s a föld összedőlne is! Erre apám uram iszonyú haragos lett. Azt mondta, hogy nem ismer leányának, hogy elmehetek a merre a szemem lát, mert szégyent hoztam a házára. — Szégyent? — Hát igen. Ne tudja kigyelmed, a miért. .. na hát tudja, no . . . — Mondd ki galambom, hisz itt úgy is csak a mindent tudó isten hallja s talán engemet megmentesz a kárhozattól. — Hát azért hoztam szégyent a házra, hogy most is csak kigyelmedet szeretem! A legény egy percre elfeledte keserű sorsát s végtelen gyönyörrel vonta keblére a piruló leányt. — Áldjon meg a mindenható minden szavadért. Úgy érzem, mintha édes mézet csepegtetnél lelkembe. — Hát, ugye, Miklós, nem haragszik, hogy utána jöttem ? — Haragszom-e ? Áldom minden léptedet! Legalább most nem viszem a keserű kétségbeesést szívemben. — Vigyen el magával engem is. — Téged? Mit gondolsz Erzsikém? Nem, nem! Eredj haza, én meg dolgozom, küzdök, míg csak valamire nem tettem szert. Aztán eljövök éretted! — Látja, Miklós — szólt könyezve Erzsi — ketten mennyivel többet dolgoznánk. — Igaz, galambom. Csakhogy ilyen elzüllött élethez, mint az enyém, nem köthetem a tiedet. — Oh, hát akkor mi lesz belőlem ? — zokogott a leány. — Apám kitagadott s kigyelmed meg elhagy ! — Dehogy hagylak, dehogy galambom! Kedvesebb vagy te most nekem minden rubintnál, aranynál. Csakhogy tudod, mi együtt a rosz nyelvek miatt sem lehetünk, mindaddig míg valamire szert nem teszek, hogy összekelhessünk. — Hiszen nekem olyan kevés kell. Aztán kigyelmedért olyan szívesen dolgoznám! — Nem úgy. Én most számadónak megyek egy gazdához. Állj te is be abba a faluba, gróf Szeredaiékhoz s aztán a többit bízzuk a jó istenre. — Ám legyen — szólt a leány örömmel, — csakhogy közel legyünk egymáshoz. — Gyerünk tehát! — Meg egy szót, Miklós! — Hadd hallom! — Vegye vissza a gyűrűmet. — Cserébe mért ne! És a két földönfutó ott, az isten szabad ege alatt kicserélte ismét gyűrűjét, s egy édes csókkal pecsételték meg az újabb jegyváltást. — S most enyémnek kell lenned Erzsikém, ha az ördögök is mind ellenem esküsznek is! — Csak az az egy ne esküdnék ellenünk, Miklós. — Ne említsd a nevét, mert minden vérem az agyamra tolul. Gyerünk. Nem sokára a két vándornak csak halvány körvonalai voltak láthatók. — Nos, kis feleség, — szakitá félbe elbeszélését az ügyész, — folytassam még tovább ? — Kérlek, Jenő, mert rendkívül érdekel. De mondd, miért vegyítettél ennyi szomorú eseményt belé? — Én ? nem én szivecském, hanem az élet! Ha vörösre voltak kisírva. — Megálljon, Miklós! — kiáltott a legénynek, ahogy közelébe ért — pár szám volna vele! — Isten hozott, rózsám — felelt a legény, — mi járatban vagy ? — Mi járatban? — szólt a leány elpirulva — hát tudja kigyelmed, az apám meg én . . . — Tudom, hogy nagyon különböztök egymástól. — De nem csak az, hanem hát... tudja kigyelmed, úgy szégyelem... hát bit én megmondtam, aztán ő, apám uram is megmondta... aztán... — Nos, aztán mi lett tovább, galambom ? költő lennék, csupa hímes mezőkkel, madárdallal, örömmel, boldogsággal venném körül hőseimet, de államügyészi kötelességem az, hogy a valót mondjam el. — Nem lehetne-e itt bevégezni az elbeszélést azzal, hogy az egymáshoz illő párt boldoggá tegyük ? — Jaj, kedves feleség, hol marad a törvény ? Feleded, hogy e legény gyilkossággal van vádolva ? — Miklós nem lehet gyilkos. — De igen! Saját vallomása. Mert hát keresnünk kell az asszonyt. — Flórika ? — kérdé a feleség. — Igen. Miklós és Erzsi megérkeztek a szomszéd faluba és szolgálatba állottak. Erzsikének csakugyan akadt a grófi udvarban helye, s ha ilyen körülmények között boldogságról szó lehet, úgy az ifjú és leány boldogok is voltak. Igaz, hogy mindkettőnek bőven kijutott a munkából, de ez nem keserítette el őket, mert egymásért dolgoztak, s aztán legalább minden vasárnapon láthatták egymást. Egy borús estén, magában ült Miklós a mezőn s ismét csak a menyboltról akarta leolvasni jövőjét. Eközben eszébe jutott minden. A jómódú gazdaság, öreg atyja, s az iszonyú szerencsétlenség, mely mindezt tönkre tette, őt meg földönfutóvá. Az ökrök nyakába akasztott kolomp hangja mintha mind a szívében nyilatt volna. Ezelőtt csak pár hóval a sajátját őrizte, s most semmivé téve, másnak a szolgája. Elkeseredve tekintett fel az égre, mintha onnan várt volna vigaszt. Aratás után volt éppen. A keresztek mind megannyi rémek)álltak sorban. Csöndes volt minden, mint vihar előtt szokott. A madarak a fák levelei alá húzódtak, a szöcske egyhangúlag zümögött, itt-ott a Szent Jánosbogár csilogott a fűben. Senki sem hitte volna, hogy ez éjszakán két élet lesz semmivé. Egy éjfél felé egy alakot látott Miklós bukdácsolni a keresztek között. Az idő sötétes volt, s azért nem ismerhette ki, vájjon férfi-e vagy nő a közeledő. Csakhamar azonban egy hang szólalt meg mellette: — Adjon isten jó estét! Miklós úgy érezte, mintha mérges kígyó harapta volna meg. Lábai a földbe gyökereztek s merevülten állt ott. — Ugyebár — szólt Flórika gúnyosan — megijedt kigyelmed. Nó, nem is csuda, mert mindenkit inkább várt mint engem. A legény önkénytelenül szorította össze ökleit. — Azt beszélték, hogy kigyelmedet elhagyta isten ember, hogy földönfutó lett, hogy apja odaveszett. Miklós felordítani szeretett volna, de csak hallgatott s bámult merőn. A gonosz asszony folytatta: — Még csak az van hátra, hogy az is megcsalja, kiben olyan nagyon bízik. — Elég! — kiáltott fel magán kívül Miklós —• Elég! ha életed kedves! — Enyje, de haragos, talán azt hiszi, hogy rosz szándék beszél belőlem? Menjen ne! Míg kigyelmed itt lelkiismeretesen őrzi a gulyát, mit tudja, hogy az ifjú Szeredai gróf nem enyeleg-e a szép Erzsikével ? Miklós elveszté eszét. Vérbe forgó szemekkel rárohant az asszonyra, s a jövő pillanatban egy iszonyú csapást mért a fejére. Halálos volt e csapás, Flórika összeomlott alatta. Mikor a véres tett, vagy inkább »véres véletlen« végre volt hajtva a szerencsétlen ifjú fölocsúdott kábultságából, melybe a düh ejtés iszonyodva tekintett a holttestre. Nem csak Flórika, hanem egész jövő boldogsága, Erzsikével feküdt ott megsemmisülve. Egy perc alatt fölmerült előtte tettének minden következménye, s mint egy üldözött vad futni kezdett.]] Alig lehetett nyolc óra reggel, a midőn a városba ért s mindjárt jelentkezett a törvényhatóságnál. Mindjárt rá megjelent Erzsi is, kinek tudomására jutott Miklós nagy baja. Sietett kedveséhez s a mai tárgyaláson ennek a szelíd, földig sújtott leánynak nagy befolyása volt a bírákra, mert Miklóst csupán két évre ítélték. — És mi lesz addig abból a szegény leányból ? az ügyészné, a mint férje elhallgatott s a szomorú elbeszélés után rövid szünet állt be. — Hát tán csak gondoskodik róla valami nemes lélek. — Szolgálatomba fogadom. Jó lesz-e igy, Jenő,? — kérdé kényes szemekkel a feleség. — Vártam ezt tőled, édes könyörülő angyalom, — mondá az ügyész. — Házunkba fogadjuk Erzsit s együtt gondoskodunk, hogy boldoggá tegyük majd Miklóssal. —És meg fogja találni azt az asszonyt a jó leányban, a kit kerülő után keresett. 1552