Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-11 / 233. szám

A ha elbeszélő. (Déloroszországi erkölcsrajz.) Bern Miksától. (Folytatás.) Társaságot találtam náluk. Egy fiatal, szép, de erkölcstelen görög, kit szelleme dacára alattomosságáért nem szenvedhettem, mint rendesen, a ház tetszvágyó úrnőjével foglalkozott. A családi életét gúnyolta, mely iránt a legtöbb görögnek érzéke sincs s igy aláásta Lyubova erkölcsi elveit. Nem viselte a nemzeti öltönyt, a iusztanellát, a csíkos ráncos szoknyát, hanem francia ruhát és nemzetiségét csak narancsszin arca és piros feze árulta el. Mint Ivanovna Lyubova a göröggel való társalgásban, úgy leánya Varetta a tengerész-növendék oldala mellett oly elevenséget és arcjátékot fejtett ki, mely meglepett. Mivel nem vett nagyon figyelembe, épp el akartam távozni, midőn egy magas, szélesvállú, festői öltözetű férfi lépett be, kinek színészies modora nagyon vonzott. Arcvonásai megfigyelő és világismerő embert árultak el Ajkán gúnyos mosoly játszadozott, míg vizsga, de ábrándos tekintete sajnálatot fejezett ki a fölött, hogy annyi nevetséges, megvetendő dolgot lát. — Hogy kerül ön ma Chersonba ? — kérdezte őt a görög, kinek a háziasszony nagy hirtelen megsúgta, hogy a most belépő néhány év előtt heves udvarlója volt. — Átutazóban vagyok Persiába, — felelte a megszólított, ki több éve telepedett le Oroszországban. — Tehát ön még mindig ide ide-oda vándorol! — kiáltá Popoffné csodálkozva. — Atyám vándorszinész-társaság igazgatója vala és én igazi világpolgár vagyok, ki ismerni akarja végtelen hazáját. — Azt hittem, hogy ön Pétervártt megnősült, mivel Oroszországban nincs annyi agglegény mint egyebütt és a vendéglői élet nem illik művelt emberhez, — jegyzé meg Ivanovna Lyubova gúnyosan. — Oh nem asszonyom, félek, hogy nem megszöknék udvarlójával. Popoff élesen nézett rá, míg a görög ideges izgatottsággal törölte homlokát. Adolfovics Gyula azonban látszólagos közönynyel folytatta beszédét. — Nem igen bízom az európai nőkben. Ki tudja, nem szakítok-e magamnak a Tigris és Indusköz cypruskoronázta fenföldjéről egy mezei virágot. Mindig nagyon rokonszenveztem a perzsákkal, mivel ők a legműveltebbek és felvilágosodottabbak a keleti népek közül. De a perzsa lányok is, lefátyolozott szabályos arcukkal, szép sasorrukkal, fekete hajukkal és éjsötét szemükkel többnyire bájosak. De a mi gazdag tapasztalatom mellett leginkább indítana egy hosszú, elől lelógó hajfonatú, festett körmű és szemöldökű szépség nőül verésére, az a körülmény, hogy Persiában a házasságtörő asszonyt halál éri. Mialatt Adolfovics Gyula a perzsákért lelkesedett, Popoff úr hozzám lépett és megmondta, hogy vendége kitűnő hasbeszélő, mit különösen az a körülmény segít elő, hogy több nyelvet folyékonyan beszél. Máskor igen érdekelt volna ez előttem még ismeretlen beszédmódot hallani, de ma nem, mikor Varettával vágytam négy szemközt beszélni, hogy megmondjam neki, mennyire fájlalom első szerelmem bájos meséjének szomorú végét. Végre sikerült beszélnem vele. — Vera, — mondom, — ha tudná, mennyire bánt különös, megváltozott modora. Mintha az ördög bújt volna kegyedbe, mert a zivatarban nem vetett magára keresztet. Nem is sejti, mily boldogtalanná tesz! — Nem értem önt, — felelte Vera közönyösen, — ön fellengző ! Azután rám sem nézve, a szemtelen tengerésznövendékhez fordult. Kalapomat vettem és elbúcsúztam, mert könyeket éreztem szememben, bár még nem törtek elő. A hasbeszélő figyelemmel kisért és az ajtóhoz követett. — Látjuk önt húsvét vasárnapján ? — kiáltott utánam Varetta, ki úgy látszott, most megsajnált. — Talán! — Igaz, nem akarja velem együtt ünnepelni a feltámadást? — kérdezte Adolfovics Gyula kimenőben. — Ne vonakodjék, ifjú barátom; ha nincs kifogása, igen kellemesen fogjuk a szent húsvéti éjt együtt eltölteni. Beleegyeztem, mire felkért, hogy menjek értte s pontosan megmagyarázta merre van lakása, mert a kisebb orosz városokban az utcáknak nincs nevük. A mondott órában nála voltam, hogy vele menjek egyik templomba a sok közül, melyeknek zöld és kék, részben aranyozott kupolái ünnepélyesen meredtek a szent komolyságú érbe. Némelyik bolthajtás, melynek érckeresztje csillogott a csillagfényben, úgy tündöklött a holdvilágban, mintha hó borítaná. Mindig sűrűbb lett a tolongás az utcákon, mennél közelebb jött az éjfél, mikor hangos harangozás hirdeti a húsvét közeledtét, melyet Oroszországban nagyobb pompával ülnek meg, mint bármely más ünnepet. Érdekes beszédben haladtunk végig a számtalan kis égő mécsesel és különféle lámpákkal kivilágított városon. Mint a legtöbb nagyon fiatal ember, hogy felnőttnek lássék, olyan dolgokról beszél, melyeknek megvitatása nem tartozik rá, úgy én is sokról fecsegtem, többi közt tudj’ isten hol hallott nézeteket hangoztattam a nőkről. Kísérőm eleinte csodálkozva nézett rám, miközben fáradt mosoly játszadozott ajka körül, azután kezével végig simítva szakáltalan arcát, határozottan mondá: — Ön szerencsétlen szerelmes, fiatal barátom, szerelme tárgya pedig Alexandrovna Vera. Meglepetve és ijedten néztem a nagy emberre, ki szívem legmélyebb titkát eltalálta, de szememet csakhamar zavartan lesütöttem, lábam ingadozott, a föld alá szerettem volna sülyedni, úgy szégyeltem most szerelmemet és — fiatalságomat! — Sajnálom önt! — folytatá Adolfovics Gyula rövid szünet után. — Vera alkalmasint anyjára ütött. Különben az ön korában hamar megvigasztalódik az ember és én bízvást hiszem, hogy ez első szerelmi csalódás nem ősziti meg önt! Az én koromban! .... nem ősziti meg!... Mily akaratlan gúny volt e szavakban! (Vége köv.) „A báróné ténsasszony.“ (Regény két kötetben. Irta: Tolnay Lajos. Budapest 1882. Révai testvérek kiadása. A két kötet ára 2 frt 50 kr.) Kép az átalakulás idejéből, sötét háttérrel, sötét színezéssel. Szatíra, melynek alakjai — tán nem alaptalanúl sejtjük — a költő kortársai. A szerző ezidei s első regénye, »A nemes vér«, már keltett feltűnést a kritikusok közt, amennyiben torz alakjai és torzvilága inkább az éles erkölcsbírót állították előtérbe, mint a nagyszabáshoz értő költőt. Akkor meséjét nyújtottnak, nem szövevényesnek és nem motiváltnak találták, sőt jellemzési módjában is volt kifogásolni való. Mégis ígért a mű, mint első és sajátszerűen hajlékony, stíljénél fogva. Tolnai ma sem az az író, kit közönséges mérték alá vehetnénk; kortársainak sok előnyét értékesíti és hibái speciálisak. Nem habozunk kimondani, hogy e hibák és jelességek csak az övéi; közösségben nincs más íróinkkal. Tolnai regényköltése tehát maga Tolnai: átélt világot fest, ismerőseit mutatja be. Ezen az utón járt első elbeszélés-gyűjteménye: »Az én ismerőseim«, melyet sokak asztalán szeretnénk látni, pedig nem nagy elterjedésnek örvend. Minden lap ebben a költő szivének egy emléke: » A mostoha anya«, »A kis csipkekendő«, »Két külön világ« az ő családja körében lezajlott drámai képek s azóta itt elbeszélései és rajzai szintén a közvetetlen megfigyelés eredményei. S ez nem is lehet máskép: a világot és embert az mutatja be, aki ismeri. A reális világnézet kényszerít is az élet megfigyelésére: a tündérek és szellemek világát fesse Jókai, kinek ezt úgy adták az istenek. Szeretjük a költőt, kinek kicsi körben magas a világnézete. Nem ok nélkül mondják az embert a világegyetem osztályosának: végtelen hosszú képsort árul el a lelke; csak legyen, aki türelemmel végig figyeli. A regényköltő — felfogásom szerint — akár közvetetlen a környezetből, akár máshonnan merít, nem veszti el a színek összekötő kapcsát, így az ember festve is embert mutat, az élet bírálatában pedig nem csalódhatunk. Tolnai, távol a főváros zajától, egy kis körben alkotja műveit, hol szünetlen meglesheti barátait és ellenségeit s a mi még hozzá szerencséje: naponkint — pap létére — a szíveket és veséket is vizsgálgatja. Világnézetében két nevezetes mozzanat lepett meg: az egyik mély emberismerete, a másik gúnyja. Az elsőnek köszöni elbeszélői érdemeit, a másodiknak mai hibáit. Amaz fejlesztésre alig szorul, emez finomodásra igen. Jelen műve igazolja e szavakat. A haragos, zsémbes és kegyetlen iróniával ítélő többször jelen meg előttünk, mint a fájdalmak részvevő, istápoló embere; de azért szünetlen vele találkozunk, az ő érzéseivel, az ő félszegségeivel. Annyi tény, hogy helytelenül szólnak róla, akik más mintákhoz szabják. Tolnai költészete külön és mint ilyen a fejtés delelőjén áll. Hasonlít a szoborhoz, melynek rovátkáit és apró kiszögelléseit elfeledték helyreütni; azonban a darabosság dacára egyetlen egy a maga nemében. Van, aki az angolok mellé teszi múzsáját, pedig nem sokat használt, ha rajtuk képezte magát; csupán hibás, stiláris kinövései és szembeötlő szubjektivizmusa árulják el, hogy olvasta őket: a többi mind Tolnai maga. A sors megengedte neki, hogy egymaga legyen a maga útján, hanem kevés konkurrencia finomodására szolgálna, izmosítaná erejét, nagyobb önmérséklésre vezetné. Például a legújabb műfajt hozzuk fel: a rajzot. Dédelgették és ócsárolták, művelték és ignorálták s ma két emberünk van, kik másutt is számot tennének. Pedig Mikszáth apróságai vagy Petelei sötét színezetű képei eleintén alig tetszettek, mig egy szerencsés áramlat jogot nem adott mozsájoknak. Tolnai pesszimizmusa ij valami nálunk, azért ítélik meg rosszul. Regényírásunk ezidőtt társadalmi problémákkal foglalkozik, míg az ember másodrendű valami előtte. Tolnainál megfordítva, az ember vétkei és bohóságai alkotnak, rögtönöznek társadalmat. Neki elég egy ember, hogy sokat írjon; azt végigvezeti árkon-bokron s teremti értté a tarka helyzeteket, hogy elmondhassa, a mi lelkén feküdt. »A báróné ténsasszony« hőse egy leány, a hibás nevelés áldozata. Szülei makacs önállóságra szoktatták, ez vezeti hínárba. Büntetése egy férfiú (a költő figurája: dr. Schwindler), ki játékot űz egy város (Nagy-Kakasd) értelmiségéből és erkölcseiből. Társalakok : Márton Sándor fiatal orvos és Bella, a szép varróleány. Velük állítja össze a költő regényét, melynek cselekvénye, — mint máskor is, — nehezen gördül, mert tág és gáttalan mederbe lépett. S a bonyolítás nem segít a bajon, olyan motívum a kiinduló pontja, mely önkényt vagy szükséget sejtet. Márton könnyelműn odaadja egy ismeretlen attitársnak (Schwindlernek) menyasszonya (Vilma) arcképét. Gyönge fogás: Tolnaitól más is telt volna. E hihetetlen eset lesz veszedelme az ifjú pár szerelmének: Vilma a felkarolt idegent, — ki nem más, mint a kerület főorvosa, — kezével jutalmazza meg, Márton pedig Bella mellett vigasztalódik. Ez a peripetia. A végkifejlés aztán tetszősebb: Bella elhal, mint két szív közé a sors által odavetett akadály, s akik szerették egymást, boldogok lesznek egy kis válópör után. A mese szűk, odavetett, de következetes és igazságos. »A nemes vér«-nél azt a megrovást tették, hogy nincs regényszabása, nagy stílje. »A báróné ténsasszony« elég magasan van tartva, nem nyújtott elbeszélés s nem is központ nélküli. Megnyitottuk e regény világát, hogy könnyebben haladhasson velünk az olvasó. Emberek sürögnek itt, minek mi vagyunk, kiket a nehéz napok átka görnyesztett, igaz, élő emberek. Bach-huszárok és reménykedők, könnyelműek és őszinte lelkek játszák le szerepeket, bár nem belső szükségből, hanem a költő eszméjének megtestesítőiként. Kép kép mellett, szatirikus rajz és humoros apergák és végtelen szubjektív hang köti le figyelmünket minden lapon; csak azt nem érezzük, hogy a cselekvény egyenletesen foly, hanem szünetlen elénk villan az író alakja, ki tréfál, enyeleg és fájdalmasan rokonszenvünket kéri vagy keserűségeit festi, amiért az emberek rosszaságát megelégelte. Bátran mondjuk, hogy e regény a költő szatírája, melylyel sírba taposott ideáit megbeszélni akarta. Tolnai előbbi bírálói tagadták ez irány jogosultságát: én szeretem pesszimizmusát, mert igaz. Aki e művét elolvassa, üsse fel a régieket is; meggyőződhetik aztán, hogy Tolnai más nem lehet és mindenkor egy. Erős lyrai természet, erősebb mint [elbeszélő oly értelemben, hogy tárgyias hangot majd sohasem hallatnak művei. Ezekből foly, hogy világnézete is más, mint a mai regényíróké: erős bírája korának és embertársainak s könyörtelen rántja le szemünk előtt a leplet, mely hibáknak és bűnöknek szolgált takaróul. Jellemzése sok dicsérni valót enged; ami fogyaték van a meséjében: a kerekdedség, sokoldalúság, azt mind előnykép bírják alakjai. Az ál-báró, László Károly az aljárásfőnök, a Baranyai-testvérek egytől-egyig jó típusok; mi több, nincs a regénynek egy alakja sem, mely pár sikerült vonás nélkül volna. Mindazonáltal fontosnak tartunk egy kérdést érinteni, mely Tolnai jellemzésének hátrányára szolgált. A szatirikus írótól akkor várunk melegséget, ha az életbajok földerítése után pihentetni akar; igazságot akkor, mikor eleget útba igazított, hogy a bűnt bűnnek lássuk; fájdalmat akkor, ha már mélyen megalázni tudott. E pontig szívesen hagyjuk a falánkot benyomulni a hibás testbe; azt gondoljuk, fájni fog, de használ. Szinte szeretünk is eltűnődni efféle látványokon . Tolnai vivisectiói — mert sokszor azok! — érdekesek, de mindig magunk előtt látjuk a műtevőt, az elkeseredett bírót, az elszomorodott embert. A reflexiók köre nagyban elősegíti a költő céljait, lefesti Folytatás a mellékleten.