Fővárosi Lapok 1882. december (276-301. szám)

1882-12-01 / 276. szám

Péntek, 1882. december 1. 276. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévre.................................8 frt. Negyedévre . . . . . 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mind­ennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy ír­­ 1tt előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épilet) a kiadóhivatalba küldendők. A szerelem gyors ébredése. (A Calderon »Zalamea Birájá­-ból.) Don Alvaro. Egy nap alatt két a nap s száll. Egy nap alatt egész ország Romba dől; egy nap alatt Épület lesz sziklaszirtből; Egy nap alatt dől el a harc Győzelemre, győzetesre; Egy nap alatt vált a tenger Sima tükröt vészes árral; Egy nap alatt nyerhet éltet És halált az ember. így hát Nem láthat az én szerelmem Árnyat és fényt, mint a csillag ? Bút s szerencsét, mint az ország, Népesülést, mint az erdő, Zajt s nyugalmat mint a tenger, S mint a harc : vészt, győzedelmet, Életet s halált, miként az Érzelem s erők ura ? És ha egy nap oly elég volt Arra, hogy szörnyű hatalma Engem ekkér meggyötörjön : Oh miért, mért ne lehetne Egy nap arra elegendő, Hogy boldoggá is tegyen ? Több idő kell hát foganni Boldogságnak mint a kínnak ? Őrmester. Egyszer láttad azt a lányt csak, S már is ennyi kínra gerjeszt ? Don Alvaro. Kell-e kínra gerjedéshez Több, lillut egyever látni öt ? Hirtelen válik tüz­árrá Hamvadó kis gyenge szikra, Hirtelen kezd szörnyű vulkán Kénes lángözönt okádni, Hirtelen fogant a villám, Mely a mit sújt, romba dönti, Hirtelen kelt fegyver ölele Rémülést és pusztulást! És te kérded: ily hamar tud Szerelmem, e négyszeres tűz, — Mert láng, fegyver, akna, villám, — Gyűlni, égni, dúlni, ölni ? (Spanyolból.) Györy Vilmos: Anyátlan leány. (Elbeszélés.) Irta Hollós László. (Folytatás) Az orvos előugrott s kimondta, hogy a seb nem veszélyes s a lezuhanás csak ájulás következménye. A sebet hirtelen bekötöztük, Jenőt a kocsiba emeltük, haza vittük s ágyba fektettük, melyből két hó múlva kelt fel először. Arc-sebe begyógyult ugyanannyi nap alatt, de láza, melyből himlő fejlődött ki, iszonyún boszulta meg ama végzetes és vakmerő lépését. Valódi csoda, hogy természetének szívóssága megbirta e ször­nyű kórt. Ha látta volna ön, Aurélia, mivé törte össze ezt az Adoniszt az a rettenetes betegség! Egy kiaszott vézna alak tántorgott előttem két hó múlva a szobá­ban, tanulgatva, mint kis­gyermek, a járást. Barna foltoktól sűrűn tarkított arcára nem lehetett megrez­­zenés nélkül tekinteni. Ez a szánandó teremtés az egykor irigyelt férfiasságnak, Jenőnek romja volt. — Mit tudsz Natalie felől ? Beszélj, beszélj ne­kem valamit róla, — könyörgött nekem, midőn először magához tért és csontujjaival türelmetlenül szoron­gatta csitító kezemet. Szegény fiú, még akkor is a kacér nő volt a leg­első gondolata. — Semmi baja — feleltem megnyugtatólag. — Sokszor kérdezősködött felőled, de a himlőtől félve, nem mert soha meglátogatni. Jenő elgondolkozott. Egyszer aztán megint fe­lém fordult, görcsösen megragadva kezemet. — És az az angol ? . . . — Elutazott — feleltem. — Hála istennek! — suttogta megkönnyebbülve. Azt persze elhallgattam, hogy Nataliet is ma­gával vitte. Ez az értesítés ekkor még végzetes lehe­tett volna szegény barátom gyönge idegeire. A kilencedik héten Jenő szemmel láthatólag üdülésnek indult. Alvásának nyugodtsága és vissza­térni kezdő étvágya lassan kint visszaidézték az eltűnt életet. A tizenegyediken már megtehette karomon a sétapróbát, mely a körülményekhez képest elég jól si­került. De a­mily mértékben tért vissza egéssége, ab­ban az irányban növekedtek az én helyzetem nehéz­ségei is. Éreznem kellett, hogy türelmetlensége kifog az én jó­indulatú hazudozásaimon, melyekkel a rá nézve megrendítő valót eltakarni igyekeztem. Egy délben határozottan kijelentette, hogy látogatóba megy Nataliehoz. Teljes erőmből igyekeztem visszatartani. Mond­tam neki, hogy ez tőle oktalanság lenne. Várjon, míg arca legalább annyira­ menyire visszanyeri előbbi alak­ját. Mondtam neki, hogy Nataliet megijesztené, meg magának sem használna. Nem ért semmit, kijelen­tette, hogy megmarad szándéka mellet. Láttam, hogy elérkezett az a perc, a­melytől oly igen reszkettem. — Aztán Nataliehoz ma azért sem mehetsz — mondám, a lehetőségig egykedvűséget színlelve, — mert a báróné ma nincs benn. — Hát hol van ? — kérdé izgatottan. — Nem tudom, valahová elutazott. — Mikor ment el ? — kérdé újra és szemei vér­ben kezdtek fordulni. — Ha ennyire fölizgatod magad, hallgatni fo­gok — feleltem szigorún. Kért, könyörgött, csengett. — Kedves Kálmánom, beszélj, mondd el a mit tudsz. Mikor ment el ? — Már régebben, mikor én és ápolónőd halálod órájának bekövetkezésétől remegtünk. — A szívtelen! — sóhajtott Jenő és karjai le­hanyatlottak. — És nem volt egy búcsúszava, egy bú­­csú­ sora hozzám, ki két éven át a szívtől a becsületig mindent áldoztam neki! És ez az erős szívő katona, a­ki Montebellónál egy ágyútelepet foglalt el, lekönyökölt az asztalra és sírt. — Bizonynyal nem volt szükségre semmire, lord Watton pótolta a helyedet. — Ugy­e, vele ment el ? Tudom, hogy úgy volt. Az a gazember elcsábította ! — Vagy megfordítva — feleltem szárazon. — Különben légy férfi és ne irigyeld lord Watton sorsát; nem adok neki sok időt, mikor a szerep köztetek meg­fordul s ő fogja irigyelni a te szabadulásodat. — Hiszen igaz, igaz — tördelte szegény bará­tom, — de mikor oly nehéz mégis a szív keserű csa­lódását elviselni. — A csalódás csak akkor lehet igazán keserű, ha hozzánk méltóban csalódtunk. Natalie nem volt ilyen. Hitted, hogy szereted, pedig csaltad magadat. Nem szerethetünk olyat, a­kit nem becsülhetünk. Még nagyra is voltam vele magam előtt, hogy dolgomat ily sikeresen végeztem, pedig rövid időn lát­nom kellett, hogy csak önámításban ringattam ma­gamat. Soha emberen oly külső és belső változást nem láttam, mint a­milyenen Jenő keresztülment. A meg­nyerő vonású, szelíd modorú ifjúból egy éppen nem szép, hozzá dacos, rideg, pedáns férfiú lett, ki előtt az alájarendelt fiatal tisztek remegve jelentek meg. A szolgálati ügyeken kívül egyátalán nem érintkezett senkivel, társaságokban soha sem mutatkozott s egé­szen katonai teendőinek élt, melyeket fagyos szigorral teljesített és teljesíttetett. Alárendeltjeivel röviden és gyakran kíméletlenül beszélt. Egy lélekbúvár ráis­mert volna, hogy ez egy önmagával meghasonlott ke­dély beteges idegessége, de a fiatal tisztek csak kí­méletlenséget, rideg szigort láttak eljárásában és meggyűlölték. Jenőnek lehetetlenség volt ezt észre nem ven­nie, ha velük érintkezett, de nem sokat adott rá. Ő maga soha nem mosolygott, még jól is esett hát neki, h­a körülötte minden arc hideg maradt. V­olt a fiatal tisztek közt egy sápadt ifjú, nagy beszédes szemekkel, minőket egy színésznél különös istenadománynak szoktak nevezni, mert alkalmasak az érzelem különböző árnyalatainak visszatükrözésére. Senki sem tudta néma gyűlöletét oly élénken kifejezni, mint ez a tiszt, a­ki különben szerény magaviseletű, szorgalmas ifjú volt, szerény viszonyok közt élő özvegy anyjának minden büszkesége. Egy nap Jenő kora reggel meglátogatta a lo­vagló iskolát, hol ez a sápadt fiú éppen az újoncok begyakorlásával vesződött. Valami csekély hibát vett észre s emiatt ott az egész szakasz és egyik tiszt­társa jelenlétében igen kíméletlenül megkorholta a hadnagyot. Az megállt előtte, mozdulatlanul, ránézett sötét nagy szemeivel, összeharapta ajkait, s mikor a korho­­lás véget ért, köszönt s szó nélkül folytatta teendőjét. Jenen akkor már meg is bánta elhirtelenkedését, érezte, hogy igazságtalan volt a fiatal­ember irányá­ban, de a dolgon többé nem lehetett segíteni. Déltájt kopogtak ajtaján. Jenő föltekintett s azt a fiatal hadnagyot látta maga előtt. Semmi változás nem látszott különben rajta, csak az, hogy még sá­­padtabb volt, mint rendesen. — Mit kíván ? — kérdezte Jenő szárazon. — Önnel nehány szót váltani, kapitány úr, — hangzott a hasonlóul rideg felelet. — Ezt hivatalomban s a kellő időben megte­heti. Ez itt,­a­hol vagyunk, magánlakásom. — Épp ezért keresem önt itt föl s nem hivata­lában. Az alárendelt hadnagynak nincs önhöz mon­dani­valója, de a megsértett férfinak igen. Ön engem ma reggel egy tiszttársam és szakaszom előtt oly sértő szavakkal illetett, melyekért felelősségre kell vonnom. Önnek e sértő szavakhoz nem volt joga, ígérje meg, hogy azokat megfelelő módon vissza fogja vonni. — Megteszem — felelte Jenő elsápadva, — de oly formán, hogy önt a profeszhoz kisértetem. (Foly. köv.) M­i k­é­p, mikor és miért? (Olasz elbeszélés.) Írta G. Verga. (Folytatás.) A fiatal asszony maga is hitte azt, a mit beszélt s ez, a nélkül hogy maga is tudta volna, sajátságos bájt kölcsönzött neki. Majd mélabúsan vete utána: — Boldogok önök, a­kik saját akaratuk szerint élhetnek! — Akkor én a kegyed lábai elé borulnék s úgy élném le napjaimat. — Egész életén keresztül ? — kérdezte a szép asszony mosolyogva. — Egész életem fogytáig. — Vigyázzon magára, mert beléfáradna, — vá­laszolt Rinaldininé nevetve. — Ön nagyon gyakran beléfáradna, — ismétlé Mária oly pillantással, mely bátorságot s közönbösséget akart jelezni. Polidori igézőnek találta a fiatal asszony zava­rát. Csak az kár, hogy e zavartság nagyon soká tartott. Mielőtt Rinaldininé a légyottra indult, még az utolsó pillanatban is, midőn a küszöböt átlépte, mind..

Next