Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-16 / 39. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 81. számához, vigasztalhatatlan volt; ekkor Mme de Montesson állítólag azt mondta neki: »Ne feledje el, hogy kegyed egy nagy ember neje« ■— oly szavak, melyek hatásukat nem tévesztették el. E purifikáció után, a konzuli társaság ugyan válogatottabb, de kevésbbé számos és vidám volt. Több bált, mely azelőtt oly zajt keltett, nem volt szabad megtartani és minden hangversenyt, minden mulatságot éjfél előtt be kellett végezni. E társaság nem sokára érezhette amaz ember hatalmát, kitől függött. Napoleon, ki már konzul korában, souverain módjára akart testvérei sorsa fölött rendelkezni, azt követelte fivérétől, Lucientől, hogy az ő akarata szerint házasodjék és hogy Mme Joubertotól, kivel titokban egybekelt, váljon el. Lucien elég bátor volt ellenszegülni és megbízta Durocot, hogy visszautasító válaszát adja át az első konzulnak. Napóleon épp egy hangversenyben volt; a zenére kevéssé figyelt, jól el is aludt s csak egy allegronál ébredt föl. E pillanatban közeledett Duroc a végzetes levéllel. Alig olvasta el Napoleon ennek tartalmát, a konzuláris udvar nagy bámulatára és ijedtségére, őrültként szökött fel székéről és érces hangon, mely légiók vezényletére lett volna hivatva, felkiáltott: »Szakítsák félbe a zenét, szakítsák félbe.« Nem törődve a jelenlevőkkel, kik félelmükben még mozdulni sem mertek, hátravetett kezekkel járt föl s alá a teremben, folyvást kiabálva: »Árulás, árulás, hisz ez megtestesült árulás.« Napóleon azonban nem csak a forradalmi idők, megütközést keltő szokásait akarta udvarából száműzni ; tovább ment. Hogy uj udvartartásának, melyet mint császár alapított, több fényt és fenséget kölcsönözzen, ősi neveket igyekezett a maga részére megnyerni. A királyság újjászületése iránti reménytelenség, valamint a nyugalom utáni vágy csakugyan hozzá is vezette lassankint néhány ősi nemzetség sarjadékát. A dicsvágyat, hiúságot, kapzsiságot, szóval, minden szenvedélyt mozgásba hoztak, hogy az ifjú udvar részére a régi családok és újonnan a magasba jutott szerencsefiak ragaszkodását biztosítsák. Ha nem is követte Napoleon Talleyrandnak a »király« cím felvételére vonatkozó javaslatát, mindazonáltal figyelemre méltónak tartotta ama tanácsát, hogy a királyság szemfényvesztéseit és szükséges cirádáit, melyeket a császárság is örökölhetett maga körül fölelevenítse. Napóleon, ki egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy nem illik egy királynak nagy társaságban táncolni, nagyon jól ismerte az etiquete nagy hatásait s el is volt határozva annak hatalmas uralmát udvarában teljesen meghonosítani. Parancsára kikutatták a könyvtárakból XIV. Lajos hosszú és részletes cerimonia-szabályzatait és igyekeztek annak határozatait az uj udvarra alkalmazhatókká tenni. Josephine magához hívatta Mme Campant, Marie Antoinette egykori első palotahölgyét, hogy őt Franciaország utolsó királynéjának szokásai felől kikérdezze. Elsősorban Talleyrand-t vették első a régi társaság szokásai ügyében. Duroc megbízta Remusat urat, az új udvartartás tervének megszerkesztésével. Rémuszat bemutatta a császárnak munkálatát,melynek alapelvéül az egyszerűséget fogadta el. De ez már távol állott amattól, melyet a konzuli udvarnak előirt. Mint egy oly nemzet uralkodója, melyről IV. Henrik joggal mondható el egykoron, hogy egyik kézben korbács, a másikban cukorkákkal kell kormányozni, mint ily nemzet uralkodója, nem akará többé Napóleon a hiúságot udvarától száműzni. Ehhez képest Rémusat tervezetét a következő szavakkal utasítá vissza: »Igen kevés tér van hagyva a pompa részére. Ez nem hint elég port az emberek szemébe. " Minthogy nem volt hajlandó az országnak, melynek kormányát magához ragadta, a szabadság élvezetét megengedni, a pompa és fény hallatlan kifejtésével igyekezett az embereket elvakítani és félrevezetni. Az új címek egész halmazát teremté meg s teljes szivéből az emberek hiúságához fordult. De az uj rangsorozatok, az új címzések, melyeket életbe hívott, nem maradtak rossz utóhatások nélkül s a császári család nyugalmát egy időre megzavarták. Napoleon csak fivéreit s ezek nejeit ruházta fel a »császári fenség« címmel, de nem egyszersmind sógorait s az ezekhez férjhez ment nővéreit. Emiatt az utóbbiak fel voltak bőszülve. Egyikük, Mme Murat, nem tudta a koronázási lakoma alkalmával könyeit elfojtani, sőt a következő napon heves jelenetek folytak a császári termekben. Mme Murat szemrehányásokat tett a császárnak, de ez durván azt felelte, hogy ő az úr s tetszése szerint osztogathat méltóságokat. Ez alkalommal mondá e gúnyos megjegyzést: »Valóban hölgyeim, ily követelések hallatára azt kellene hinni, hogy a koronát atyánk, az elhalt király kezeiből nyertük.« De végre Napoleon, ki hozzátartozói iránt nagy gyöngeséggel viseltetett, elhatározta, hogy nővérei igényeit kielégíti s a Moniteurben nem sokára olvasni lehetett, hogy ők is a »császári fenségek« közé tartoznak. A császári család nyugalmát azonban nem ritkán zavarta meg a Bonaparték és Beauharnais-k közötti ellenségeskedés. Még inkább fenyegették a palota bensejét a császár szerelmeskedései s a Josephine féltékenysége által előidézett jelenetek. Napóleon soha sem ismerte a becsületes hűség érzelmét és épp oly kevéssé szánta rá magát, hogy kizárólag Mária Lujzát szeresse, mint amily hűtlen volt Josephine iránt. Érdekes azonban, hogy (akár második neje magas származása, akár pedig ártatlansága iránti tiszteletből) Mária Lujza elől tökéletesen eltitkolta gyöngéd viszonyait. Kevésbbé kíméletesen járt el a már tapasztaltabb s érettebb Josephine-nel szemben. »Alá kell magadat vetned minden szeszélyemnek s egész természetesnek kell találnod, ha magamnak ily szórakozázokat szerzek.» De e logika nem fért egészen a császárné fejébe, mert féltékenysége nem ismert határt. Egy ízben nagyon különös jelenetre került a sor. Josephine, férje újabb hűtlenségének alapos jelei által gyötörtetve, férjének lépteit a titkos lépcsőn követé s egészen az ő fülkéjéig ért, hol a császár s egy nő hangját leste el. Napóleont neje vakmerősége magán kívül ragadta. Heves összeütközés fejlődött köztük. Dühében összetörte a bútorokat s mindent, mi keze ügyébe került s kinyilvánította, hogy terhére van, ha egy oly nő leselkedik lépteire, ki nem képes őt gyermekekkel megajándékozni ; többé nem fog a politika parancsai elől kitérni. Az egybegyült s a császári pár távolléte felett elbámult udvar még csak nem is sejté a történteket. De e jelenet, mely még 1804-ben történt, elmúlt mint sok más és a dolog tudvalevőleg 1810-ig húzódott, míg Napóleon az elválásra vonatkozó tervét keresztül vitte. Wertheimer Ede: 251 Fővárosi hírek. * Országgyűlés. A képviselőház tegnapi ülésének elején Gromon Dezső felvilágosítást adott Verhovay Gyula minapi panaszára, hogy mint elnök kiküldte a mentelmi bizottság ülése alkalmából az ott megjelent képviselőket. Ezt azért tette, úgymond Gromon, mert Istóczy Győző, kinek ügyét tárgyalták, hosszú írott védbeszédet nyújtott be, mivel pedig ez nem volt eddig szokásban, a bizottságnak elvben kellett először eldönteni, elfogad-e általában ilyen írott védbeszédeket. E tárgyalás senkinek a mentelmi ügyével nem állt összefüggésben, a bizottság azt mintegy házi ügyének tekintő s az elnök azért kérte távozásra a teremben volt képviselőket. Mikor aztán a bizottság döntött e kérdésben, az elnök maga hívta be az illető képviselőket. Madarász József helytelennek nyilvánító az eljárást, mert a bizottsági tárgyalásoktól képviselőt semmi cím alatt sem szabad eltávolítani. Mukics Ernő ellenben, mint a bizottság tagja, kijelente, hogy a bizottság éppen nem akarta a házszabályokat sérteni, mikor a kérdéses házi ügyét zárt ülésben döntötte el. A ház aztán egyszerűen tudomásul vette a felvilágosítást és áttért a napirendre, a megyék háztartásáról szóló törvényjavaslat tárgyalására. A javaslat szerint, a megyék közigazgatására szükséges most előre megállapított összeget az állampénztár fedezi, de joguk van netaláni külön szükségleteikre pótadót kivetni. Tibád Antal előadó behatóan indokolta a javaslatot, melyet a mérséket ellenzékről Farkas Károly és Somssich Pál szintén pártoltak. A szélsőbalról Szederkényi azt a kifogást tette, hogy a kormány mért nem küldte meg a javaslatot véleményadás végett a megyéknek, míg Orbán Balázs úgy találta, hogy e javaslat kegyelemdöfés a megyéknek. Tisza Kálmán kormányelnök nagy tetszéssel fogadott beszédben felelt az ellenzéki szónokoknak, kimutatva Szederkényinek, milyen fonák dolog lett volna a javaslatot a megyékhez küldeni, Orbán Balázsnak meg azt, hogy e javaslat éppen egy nevezetes hatalmat ad a megyék kezébe. Ezután a ház nagy többséggel általánosságban elfogadta a javaslatot. — A főrendiház ülésében Majláth György elnök meleg szavakkal emlékezett meg báró Podmaniczky János és gróf Festetics György tagokról s a ház jegyzőkönyvileg fejezte ki fájdalmát haláluk fölött. Fenyvessy Ferenc képviselőházi jegyző áthozta az ott legutóbb elfogadott törvényjavaslatokat, gróf Cziráky János pedig úgynevezett katholikus kérvényeket nyújtott be. Végül az uzsora-törvényjavaslat tárgyalását hétfőre tűzték ki. A »Tannhäuser« tegnapi előadását a dalmű nagynevű költője fölötti gyász alkalmivá tette. A minden zugában megtelt nézőtér hangulatában is kifejezést nyert a Wagner Rikhárd halála okozta megilletődés, s mialatt az örökszép dallamok s a zenekar hatalmas hangjátéka gyönyörködtető a hallgatókat: mindenkinek eszébe jutott a velencei ravatal. A tapsosok tartózkodóbbak voltak, mint máskor s csak az ouverture után hangzott föl a szokott tetszésnyilvánítás. Az előadás egészben véve jól folyt. Gassi szerencsés estnek örvendett, ami különben igen gyakori eset nála, s a címszerep minden részében kitűnt; Ney mint Hermann ezúttal is jeleskedett; Spányi Irma k. a. Vénus nehéz áriáit erőteljesen szellemmel tolmácsolta ; Kordin Mariska k. a. a pásztorfiu vokál dalával vonta magára a figyelmet s Láng Fülöpnek is (Wolfram) egyes erős tremolóit leszámítva, sikerűlt mozzanatai voltak. * Személyi hírek. A királyné őfelsége jutalmat fog kitűzni a lótenyésztő társulat májusi kiállításán a legszebb paripa tulajdonosa számára. — Gróf Széchenyi Pál és gr. Ráday Gedeon miniszterek Bécsből haza érkeztek. — Herceg Coburg Fülöp és neje három-négy hét múlva jönnek vissza Bécsből, ahová közelebb utaztak. — Schauer Ferenc már serényen dolgozik új dalművén az »Abencerge-ok«-on, melynek szövegét Bartók Lajos írta meg, szabadon a Chateaubriand regénye után. — Spányi Béla jeles fiatal képírót családi szomorúság érte : édes anyja meghalt Szegeden s a művész azonnal leutazott temetésére. — Hieronymi Károly, az osztrák-magyar államvasut magyarországi igazgató tanácsának elnöke, kedden érkezik vissza Bécsből s azonnal hozzá fog az igazgatósági hivatal szervezéséhez. — Kujmnzsits belgrádi miniszter s herceg Porcia, a spitali uradalom tulajdonosa, e napokban fővárosunkba érkeztek. — Brodsky tanár, kinek hegedűművészetét a szerdai nagy hangversenyben ismertük meg, újabban a lipcsei konzervatórium hegedűtanára lett. — Arany László ismert írónk, a magyar földhitelintézet igazgatója, Kolozsvárit idéz. — Tolnay Lajos vasúti főigazgató, Nagy László min. tanácsos és Stromsky vezető mérnök Szabadkára utaztak, hogy az onnan Újvidékig elkészített vonalrészt megvizsgálják. — Verescsagin alezredes, (a képiró fivére,) tegnap meglátogatta a Huszár Adolf műtermét, megszemlélve ott a Deák-szoborhoz tartozó s munkában levő alakokat s egy már kész Vénust. — Leyer József, a 12 éves kis hegedűs, ki Lipcsében oly nagy feltűnést keltett, hazajött rokonaihoz s itt is fog játszani egy hangversenyben. — Náday közelebb néhány vendégjátékra Pécsre megy. * A földrajzi társulatnak tegnap érdekes felolvasó ülése volt. Mindenek előtt Berecz Antal főtitkár jelenté, hogy Rudolf trónörökös szives készséggel elfogadta a társulat fölötti védnökséget, továbbá, hogy Lenz Oszkár, a híres afrikai utazó, március 8-án felolvasást fog tartani Budapesten. Hunfalvy János elnök bejelenti báró Hauslab táborszernagy tiszteleti tag halálát. Ezután Vámbéri Ármin tartott érdekes előadást egy angol hírlapi levelező kalandjairól a turkománok földjén. E föld, az Aral-tó és Perzsia közti terület, a legújabb időkig ismeretlen volt. Az ókorban a pártucok, a hires lovasok laktak ott s akkor még virágzó ország volt, de később pusztulásnak indult és a turkománok foglalták el. E század elején az oroszok kezdtek ott politikai célból kutatni, 1842- ben egy angol próbált oda behatolni, de sikertelenül. 1862-ben Vámbéri járta be dervisruhában, de épp álruhája miatt pontosabb jegyzeteket nem tehetett, mert életével lakói, ha rajtakapják. A vad, harcias turkománok közt az európai embernek különösen veszedelmes járni, mert igen becses portékának tartják. Ez onnan van, hogy midőn 1870-ben a perzsák hadakoztak a turkománok ellen s vereséget szenvedtek, foglyul esett a perzsákkal volt francia fényképész is, kit a sah aztán tízezer aranyért váltott ki; ez időtől »becsülik« olyan nagyra az európaiakat. 1879-ben O’Donovan Edmund, a »Daily News« dolgozótársa szánta rá magát, hogy e vad népet meglátogatja. Soha sem járt Ázsiában, nem tudott törökül, de az angol levelezőket jellemző szívóssággal hajtotta végre tervét. Először Bakuba ment, hol az oroszok szívesen fogadták, aztán Teheránban ment, több hóig tanulta a nyelvet s végre ellovagolt Mervbe. Itt nagy csalódás várta, mert, mint azóta tudva is van, Merv, csak geográfiai fogalom, hajdani nagyságát csak romok hirdetik, de vagy húszezer sátorban százezer turkomán él ott. O’ Donovan megjelenése nagy feltűnést okozott. Hogy meg nem ölték, fekete szakálának köszönhette, mert orosznak tartották. Jól fogadták, sátrat adtak neki s mikor erre lobogót tűzött ki, azt hitték hogy ez megvédi őket minden ellenségtől. Roppant nagy lett hát a becsülete. Kháni méltóságra emelték s minden tanácskozásukba meghívták. O’Donovan ily kép igen érdekes jegyzeteket csinálhatott. Mikor végre megelégelte a khánságot, bajába került, hogy haza jusson. Semmikép sem akarták elbocsátani s végre is csak csellel menekülhetett. Szerencsésen visszakerült Európába. Az érdekes előadást a szépszámú közönség élénken megéljenezte. * Hét millió forint volt az adósság, melyet a közelebb elhunyt gr. Festetics György a családi jószágokról törlesztett, úgy hogy később nagy szerzeményeknek is ura lett. Ez mutatja, hogy milyen erélyes, gondos ember, valódi mintagazda volt. A tömérdek adósságot mind az atyja (László gróf) csinálta, a kinek igen különös és költséges kedvtelései voltak. Minden apróságot igen nagyban vett, cselédeit örökösen maga által kitervelt új meg új bérruhákba öltöztető, továbbá roppant pénzt kiadott régi családi okmányok felkutatására és megszerzésére. Családfájának régibb voltára kereste az adatokat, mert azt keveselte, hogy nemzetségének virágzása csak az ő nagyatyjánál kezdődjék. De az okiratok halmazában nem találtak más erre vonatkozó adatot, mint hogy egy Festetich Szigetvárában a Juranich hadnagya, tehát a szigetvári vértanuk egyike volt. Ezt az egy okiratot *