Fővárosi Lapok 1883. március (50-75. szám)

1883-03-01 / 50. szám

Csütörtök, 1883. március 1. 50. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. az. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI lapok SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A (1 é m o i­. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. I. Kérem az olvasót, jegyezze meg magának a hu­szonhatodik s aztán a tizenkilencedik számú házat, mert oda akarom vezetni; rendre mind a kettőbe: egy fényűzéssel bútorozott terembe s egy padlás-szobába. A­mi a szegényes padlás-szobát illeti, annak le­írása nem sok időt fog igénybe venni. Egy szinehagyott pamlag, néhány szék s egy fenyő-asztal képezik jó­formán összes bútorzatát. Az egyik sarokban alig négy éves, bájos fiúcska áll, ki a gyermekek sajátszerű ösztönénél fogva most hallgatagabb mint rendesen. Kíváncsian tekint anyjára, mintha ennek könybelábadt szemeiből bánata okát akarná leolvasni. A fenyőfa-asztal mellett fiatal nő ült, kisirt sze­mekkel, s egy levelet tartott kezében, melynek csüg­­gesztő tartalma a következő: »Édes Viola! Viszonyunk tarthatatlan; nekem e városban nincs jövőm, s elvégre is, a férfinak pályát kell keresnie; midőn e sorokat veszed, elutaztam. G­yula.« — Mért sírsz, anyám, valahányszor arra a pa­­pirdarabkára tekintesz ? — kérdé most a szegény gyermek anyjától. — Ne kérdezz! A jó gyermekek nem szoktak kiváncsiak lenni; lefekvés ideje van, feküdj le, imád­kozzál . . . — Mit kérjek istentől, anyám ? — Azt, hogy bocsássa meg . . . akarom mon­dani, hogy szerencse kisérje a távolban ama férfi lép­teit, ki házunkat s édes otthonunkat elhagyá. Az a férfi hűtlenül elhagyta kedvesét s a sze­gény nő könybelábadt tekintettel folytatá: — Imádkozz boldogságáért és tisztelettel visel­tessél mindenkor emléke iránt. A ki angyali szelídséggel ekként szólt gyerme­kéhez, homlokon csókolá azt, s lefektette egy párnás kis lócára, melyen a gyermek rövid idő múlva mély álomba szenderült. »Pályát kell keresnie — rebegé magában a nő, fájdalmas zokogás közt.—S nem indíthatta meg sem e gyermek itt, sem elhagyatottságom . . .« Isten, ki a szívek mélyébe lát, tudja, mennyire szerette Viola amaz embert, ki hűségét igy viszonzá; e nemes nőét, kinek sajátságai az önzetlen érzés és bánatos lemondás. Más utcában, sokkal előbb kelő városrészben, a tizenkilencedik számú házban, majdnem ugyanez idő­ben, egy bájos nő szintén levelet olvasott, s ennek tar­talma a következő: »Édes Judit! Semmi sem állandó s a férfi a változatosságban keresi a gyönyört. Ez a férfiúi ter­mészet, a bibliai idők s az emberi emlékezet óta. Ön­nek egy komornája s egy egyenruhás inasa volt; bo­csássa meg a keserűséget, hogy nélkülözni fogja e fényűzést jövőben. Viszonyunknak vége kell hogy sza­kadjon, holnap utazom Párisba, isten önnel. Arthur.« Az illető végig olvasta a levélkét s egy kony­­o­lult pilláira. »De hát fényűzésed adományaiért s egyenruhás inasod aranyos zsinórjaiért szerettelek-e ? — kiálta föl.— Ledér, könnyelmű férfi! én szívből szerettem az egyszer... Oh! bizonynyal utoljára, s jövőben szívtelen leszek, esküszöm! . . .« íme, két ellentétes kép. n. A véletlen úgy akarta, hogy másnap ugyan ama két nő keresse föl a kerepesi temetőt. Egyik sem ismerte egymást. Különböző ösvényeken haladnak most, s a jövőben is valószínűleg különböző utakon fognak haladni. Mind a két nő levelet szart kezében, s azért jöt­tek a sírkertbe, hogy háborítatlanul ama végzetteljes sorok fölött elmélkedjenek. Vannak, a kik a sírkertbe mennek hogy állandó szeretetükről tegyenek önmaguknak vallomást, s van­nak, kik ott gyűlölségük állandóságának keresnek hasonlatot a változatlanságban, a halál kegyetlen tör­vényeiben. Kétségkívül az egyik nő szeretett s a másik gyűlölt. Judit antilop termetével rendkívül szép nő volt, de tekintetében valami sértő s kihívó rejlett. A két nő a fasorok közt véletlenül most másod­szor találkozott, s Judit ismeretlen létére Violához lépve, megszóllta őt. — Kisírt szemei tanúsítják asszonyom, hogy temetésről jön. Kit temetett? — Senkit. Emlékeimet ápolom, fájó emlékeket. — Levelet láttam néhány perccel ezelőtt kezei­ben, — jegyzé meg fanyar gúnynyal Judit. — Nem divatos útlevél volt-e véletlenül az is, mint az enyém ? Viola elpirult. — Nem elhagyta-e önt is hűtlenül kedvese, mint engemet ? — folytatá amaz, fölmutatva a levelet, melyet kezében tartott. — Elhagyott. — S ön mégis emlékeket ápol ? Szelíd elszánás­­sal, fájó emlékeket ? . . a helyett, hogy női hiúsága sér­tett érzetében megboszulná magát a férfi-nemen, s amaz egyért, ki könyörtelen eltaszitá szívétől, százat tegyen rabjává? Szegény vagyok magam is, de akara­tot s elszántságot érzek magamban, hogy ünnepelt nő legyek. Gazdag leszek, erről biztosítom! — Én szegény, de becsületes akarok maradni. — Becsületesek voltunk mind a ketten és ne­vetségesek lettünk. Sorsunk azonossága érdeklődést ébreszt bennem ön iránt. Imbol névjegyem, ha valaha szüksége lesz tanácsaimra . . .« Viola rátekintett a névjegyre s hidegen utasitá azt vissza. — Láttam a névjegyet. Ön első emeleti szállá­son, én padlás­szobában lakom, polgári állásunk, el­veink, nézeteink különböznek: én szenvedni és megbo­csátani tudok, ön ádáz gyűlöletre, vagy mi még ennél is rosszabb, sivár közönyre tanilna . . . A szegény nő több szót nem szaporítva, elhagyá az árnyas fasort, s a sírkövek közt eltűnt. »A galamb-természet, — igy okoskodék Judit, — jogot ad a férfiak kihágásaira. Nefelejts színű sze­líd szemekben tükrözi magát a világ urainak önhitt­sége. Mindig megbocsátni, annyit jelent, mint örökkön át nevetséges lenni, csalni vagy megcsalatni, ez a vég­zet kényszere. Én az előbbit választom.« Vajúdó eszméi szabatosabb alakot kezdenek öl­teni. Ah, ha alkalom s módja engedné, bámulná kacér szépségét a félvilág! A bájos nő egy márvány-sírkőhöz lépett. A sír­kő csúcsáról hiányzott az angyal szárnyú nemző. A hideg márványkő párkányzatára támaszkodva, most egy démon álmodozik kecsegtető jövőről. Miközben a két nő közti párbeszéd folyt, a sír­kert kapuján egy üzér lépett volt be. Mitt keresett itt a temetőben ? A sírkert lakói ott lent mind alusznak, ő lázas gonddal, vágygyal tűnődik; ezeknek itt semmi sem kell, neki pénz, még több mint a mennyivel már is bir. De a halottak mély sírjaikban semmit sem irigyelnek tőle, s ő nem irigyli tisztes nyugalmukat. A pénzüzér életében először volt oly társaság­ban, a­hol senki le nem nézhette, s a­hol senki sem irigylé! Szerette volna megtízszerezni tőkéjét; ez mai napság rendes uton nehezen érhető el, de egy nő se­gélyével, kit vak eszközül használhatna — talán si­kerül. Körülbelül ilyen eszmékkel tépelődött, midőn Juditot a márvány sírnál megpillantá. Ama nőnek, kiről képzeletben álmodozott éppen olyan vonásai voltak, olyan arcéle, s oly ingerlően csá­bitó tekintete, mint a Judité. Hát ha ez szegődnék zsoldjába s engedelmes­ségre kötelezné magát. Nagy sikereket tudna általa kivívni! . . Megszólitsa-e ? Nem a halottakat jött siratni, tehát az élőkkel akar társalogni. Erkedi — ez volt az üzér neve — annyival ke­­vésbbé habozott, mert tudta, hogy az illető Romházi Arthurnak volt a kedvese. — Szabad-e megvásárolnom azt a jogot, hogy lemásoltassam ezt a szép szobrot ? — mondá célzatos udvariassággal Juditnak. — Gazdag ön ? Nagyon gazdag ? — Elég gazdag arra, hogy egy szobrot vásárol­jak s elég bölcs, hogy e szobortól szívet ne követeljek. — S mit cselekednék egy szoborral, a melynek nincsen szíve ? — Eszközül használnám női kacérságát, ügyes­ségét, leleményes eszét, hogy céljaimat kivigyem. (Folyt. köv.) T­ejtestvére­k. (Francia elbeszélés.) Írta A. Daily. (Folytatás.) a művész, megelégedve munkájával, pillanat­nyi habozás után alájegyezte a nevét: D’Allen Károly. Azután egész nyugodt lelkiismerettel kezdte meg mindennapi munkáját. Másnap reggel visszatért l’Etang-la-Villebe s az ismert majorság előtt megállt, kezében az al­bummal. Belépve, Jacqueline-nel találkozott. — Asszonyom, — mondá, — tegnap e vidéken járva, véletlenül ezt az albumot találtam. Én nem tu­dom, hol lakik ennek a tulajdonosa; de midőn e ma­jorság rajzát megpillantottam, arra a gondolatra jöt­tem, hátha módot találhatnék itt arra, hogy átszol­gáltathatom e tárgyat tulajdonosának, ki bizonyára keresi azt. Sajnos, Jacqueline nem ismerte leányának ezt az albumát s azt vélte, hogy talán leánya inkább ad­hat útbaigazítást. — Valóban, uram, — mondá, — én nem isme­rem ezeket a rajzokat. De meglehet, Katalin, ha itt­hon volna, fölvilágosíthatná önt. — Bocsánat, asszonyom, ki az, a­kit ön Katalin­nak nevez ? — A leányomat hívják így, uram. — És hol lehetne föltalálni Katalin kisasszonyt, a kedves leányát ? — Ő ki szokott járni a mezőre; az erdő szélén alkalmasint találkozni fog ön vele. D’Allón Károly, jóllehet, nem sok reménye volt ahhoz, hogy egy parasztleány őt kellően útba igazít­hassa, megindult a patak mellett végig vonuló ösvé­nyen, mely a kis völgybe vezetett. Minden legkisebb hajlást figyelmesen szemmel tartva, ért az erdő fe­lőli kerítés kis ajtajához, már-már kétségbe esve ku­tatásainak sikertelensége fölött, midőn, nagy megle­petésére, a kis ajtó lassan föltárult s a küszöbön, mint­egy keretben, a múlt napi ismeretlen jelent meg s meghökkenve, mozdulatlanul állt meg. Károly, e véletlen tünemény által szintén meg­lepetve, hiába kereste a szavakat, egy szó sem jött aj­kára s az albumot némán tartotta kezében. Katalin sem tudta, mitevő legyen. Szerencsére, a fiatal­embernek eszébe jutott, hogy ő katonatiszt és gavallér ember s bátorságot meg

Next