Fővárosi Lapok 1883. április (76-100. szám)
1883-04-08 / 82. szám
Vasárnap, 1883. ápril 8. 82. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4.e. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 ft?, Negyedévre . . . . . 4 fft Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetésekszintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« 20-dik évfolyamának 2-dik negyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre 7 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok s pénzes levelek igy cimezendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapest«. János király. János király Adurában Szinte beteg nagy buvában S keserű a kacaja : »Fából vagyon a kilincsem, Becsületes trónom sincsen — Hahaha! Menj Adenbe, hű cselédem, Csináltass egy trónust nékem S mihelyt kész lesz, hozd haza. Vígy élelmet, pénzt halommal S alkudj meg az asztalossal — Hahaha!« Pakol, indul a hű Denghe S elutazik nagy sietve, O, meg bátor csapata ; Mennek szomjan, mennek éllen, Lóhalálban a — tevéken .. . Hahaha! »Asztalos úr, szépen kérjük, Fejedelmi trón kell nékünk, Réz legyen az aranya ... Itt van értte két zsák tallér, János király nagy gavallér — Hahaha!« S Adenben a karaván-had Hosszan tartó lakomát csap, Iszik nappal, éjszaka, S ki se’ fogy a dőzsölésbül Mig a trónus el nem készül, Hahaha ! Végre kész a drága jószág, Begöngyölik, felpakolják, Azzal aztán el, haza ! Ha meglátja ő felsége, Rendjeleket kapnak értte — Hahaha ! De a pusztán, merre járnak, Neszét veszik a zsiványok (S most jön még csak a java !) »Jobb helye lesz ennek nálunk, Benne majd csak elpipázunk — Hahaha!« És Denghét meg embereit Megtámadják, elpüfölik; Gyalázatos egy csata! Ököl, bunkó gyorsan végez És a trón a rablóké lesz — Hahaha! János király ő felsége Toporzékol bősz dühébe’ S szinte csattog a foga; Arca sápad, zöldül, kékül: Mit csináljon trónus nélkül ? Hahaha! Soha, soha ilyen szégyent! Nem is tarthat trónbeszédet Mert a drága trón oda ! Nincs pandúr, ki visszahozná S mit szól majd az újság hozzá ? Hahaha! »Nesztek ordó, nesztek sorba — Ötven bot a talpatokra Szedte-vette rongyhada! Bőven van, hát bőven adjuk !..« — El is verik rögtön rajtuk, Hahaha ! S trónja vesztén, kész nevetség, Gyászkönyeket sír a felség, De marad egy vigasza: »Ellopták — szól — no, de jól van, Csak alattam s nem alólam, Hahaha !« Endrődi Sándor. „Bucaliát és vidéke“. (Egy hírlap históriája.) Dr. Bácskai Alberttel. (Folytatás.) Egy szép tavaszi reggelen két ólomgolyó hasította át a tarcsás fűzfaerdő harmatos levegőjét és a szent volt a béke. A helyi lapokban az egykori fizetett előtáncost és egy százhúsz forintos takarékpénztári könyvecske állítólagos sikkasztóját kifogástalan gentleman-nek nyilatkoztatták ki. A közoktatási miniszter a felsőbb leányiskolával a közeli Dajna mezővárost ajándékozta meg, így már jól van: inter duos litigantes tertius gaudet. Megszűnvén a viszály, a »Rudaház és Vidéké«től is egészen elfordult a közönség figyelme. Azok a pesti kapacitások is, úgy látszik , megfeledkeztek ígéretükről. Újságot pedig ugyan mit hozhat egy vidéki lap? Hogy az adófelügyelő úr látogatást tesz Rucaháton, hogy a Naláczi Jóska eljegyezte a Telkes Samu kis árváját, hogy a Kobak mészáros részegségében félholtra verte a feleségét — azt el- mondta már a Juci néni akkor, mikor még — nem is volt igaz. A Juci néniről jegyezte meg egyszer a Gránát Pista, hogy akinek elvész valamije, az ne doboltassa azt ki a város dobosával, hanem mondja el úgy a Juci néninek, mint valami nagy titkot és jót áll értte, hogy fél óra múlva tudni fogja egész Rucahát. Meg lesz takarítva a rekedt dohos díja, a hatvan krajcár. De azért Bondricsek Vencel barátunk masinája csak úgy járt tovább is, mint eddigelé; a »Rucaház és Vidéke« megjelent pontosan minden vasárnap reg- Igélén. Az igaz, hogy átkozottan unalmas dolgokat hozott : vezércikket két folytatásban a kákafoki védtöltésről és egy három hónapig húzódó tárcát, »Taneszközök javítása« címmel, Stern Ábrahám ortodox tanító jeles tollából. Biz azt nagyon kevesen olvasták el. De legnagyobb baj az volt, hogy Bély Jóska, a szerkesztő úr, — aki időközben egyik nagynénje után örökölvén, napestig a makkfelsőt gusztálta a kaszinóban, — mondom, maga a Bély Jóska se olvasta el azokat a cikkeket, amelyekért felelősséget vállalt, hanem egészen rábízta az öreg Vencel bácsira. Így történt aztán, hogy Viktor Emanuel olasz királyról az lett mondva, hogy Pictor Emanuel olaj király — szegény Házi Mátyás haláláról való megemlékezéskor pedig ahelyett, hogy ez lett volna kinyomatva : a kurátor úr hős volt és öt gyermek atyja — így jött ki: a kurátor hős volt és öt gyermek atyja. Az üzleti heti szemlében »Kukorica Szilárd« és »Gyáry Áron« urak neveivel gyakran találkozott a jámbor olvasó, törhette aztán rajtuk a fejét és ráfoghatta nem egy, hogy tán a Maisics Jakab és Fábrik Áron helybeli kereskedők magyarították ilyen furán a nevüket. Pedig dehogy, csak azt akarták azok a hangzatos nevek mondani, hogy a kukorica (ára) szilárd és rövidáruk gyári áron kaphatók. De hát mit is lehetne várni egy olyan embertől, aki már egyszer a saját halálos ítéletét is kiszedte ? Szó a mi szó — hiába lett nagy hangon megírva az előfizetési felhívásban, hogy »lapunk ébren fogja tartani a város és vidék hangulatát« — az öreg Bondricsek szundikált, Bély Jóska, a szerkesztő úr ferrilizett és állandóan »pech«-ben volt, a »Rucahát és Vidéke« pedig szintén egészen elálmosodott lassanként, de azért folyt tovább, mint a szunyókáló cigányprímás húrjáról a nóta. * Egy szombat estén Bondricsek Vencel bácsi javában dolgozott a masináján; egy emelés, egy csavarítás és a sajtó kelepelője csakúgy okádta ki a »Rucaház és Vidéke« egy-egy számát. Volt is már szép csomó készen. Vencel bácsi alig várta, hogy készen legyen mind a kétszáz példány (Bély Jóska 1500 előfizetőről beszélt), odaát az utca túlsó feléről olyan hivogatólag mosolygott át a »Göndör forgács hol« címzett korcsma kivilágított ablaka. Egyszerre csak egy recscsenés, egy roppanás — és a Vencel bácsi masinája megbicsaklott. Hasztalan volt minden forgatás, tologatás, nem mozdult meg az többé és azt az egy példányát a »Rucaház és Vidékeinek, a melyik épp a torkában volt, harapó fogóval se lehetett onnan kihúzni. Úgy megfogta azt a vén masina, mint a vízbe futó a szalmaszálat. Vencel bácsi csak motozott körülötte, megeresztette a srófokat, megkente a tengelyeit aranyszín olajjal, hiába volt minden. Vencel bácsi nagyokat lélegzett, hideg verejték gyöngyözött homlokán. Reszketés szállotta meg vén tagjait arra a szörnyű gondolatra, hogy a »Rudahát és Vidéke« holnap nem jelenhet meg. Azt hitte, hogy ott is olyan nagy sor az, mint Pesten. A pisla mécs lágyan bólingatott, azok az ólombetűk olyan rémesen vigyorogtak kik a fiókokból mint a halálfej állkapcsából a fogak és Bondricsek Vencel, a vén betűszedő, fejét vesztette, úgy járt föl s alá mérgesen, mint a medve barlangjában, ránézett a néma mozdulatlanságban álló csökönyös vén masinára, majd odament hozzá, lágyan megsimogatta és, csöndesen suttogott. — No, no öreg, ne izélj már, ne csinálj nekem ilyen galibát, hiszen régi jó barátok vagyunk mink, látod, látod eddig olyan szépen viselted magadat. Bizony szép csomó zöld hasú bankó van már odabenn a láda fiában, ne hagyd hát cserbe a régi jó cimborát. . . . Vén korodra akarsz tán megbolondulni? Szégyeld magad, hiszen az én gondos ápolásom nélkül megevett volna a rozsda odafenn Pesten az udvaron, hát most már ez a hála, ez a becsület, mi ? Az öreg azt gondolta magában, hogy e szép szavakra tán megindul zsarnokának vasszíve, megragadta a könyöklőjét, hogy majd egyet fordít rajta, hátha? De a makrancos masina meg sem mozdul. Vencelünk elkáromkodta magát, fejébe csapta a simléderes sapkáját és elrohant, a papucsai csakúgy csattogtak-pattogtak a csöndes éjszakában. Félóra múlván az öreg Vencel visszatért Havran Mihálylyal, a gépész úrral. A gépész úr mindkét keze telve volt gyilkos szerszámokkal, ott volt a szegletes szájú francia kulcs, a mérges harapó fogó, a hidegvágó, kis és nagyfejű kalapácsok, ki is tudná mindezt elsorolni. (Vége következik.) Csak bátran előre. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. (Folytatás.) (Vége.) Örömmel üdvözöltem a reggelt, az elsőt, amelyen őt nézhettük, miként feküdt ott a bölcsőben, nyílt szemekkel, csendesen, de rettegéssel tekintettem az esti órák elé, amikor a hős megint torka szakadtából fog kiabálni! — Csak vigyázz, miként kezd majd mindjárt a jajveszékléshez, — mondtam nőmnek. Evangelina nem felelt és Guszti csakugyan rákezdte hatalmasan, de ezúttal bizonyos rendszert követett, mert néha-néha elhallgatott, hogy lélegzetet vehessen! Ilyen szünet közben hallottam egy nap, amikor egyik felem az irodában mondta: — Ugyan mit csinálnak azzal a gyerekkel oda benn! Bizony, mintha nyársra vonnák szegényt!