Fővárosi Lapok 1883. április (76-100. szám)

1883-04-08 / 82. szám

Vasárnap, 1883. ápril 8. 82. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4.­­e. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 ft?, Negyedévre . . . . . 4 fft Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések­szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« 20-dik évfolyamának 2-dik negyedére ajánl­juk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára, évne­gyedre 7 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok s pénzes levelek igy cimezendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapest«. János király. János király Adurában Szinte beteg nagy buvában S keserű a kacaja : »Fából vagyon a kilincsem, Becsületes trónom sincsen — Hahaha! Menj Adenbe, hű cselédem, Csináltass egy trónust nékem S mihelyt kész lesz, hozd haza. Vígy élelmet, pénzt halommal S alkudj meg az asztalossal — Hahaha!« Pakol, indul a hű Denghe S elutazik nagy sietve, O, meg bátor csapata ; Mennek szomjan, mennek éllen, Lóhalálban a — tevéken .. . Hahaha! »Asztalos úr, szépen kérjük, Fejedelmi trón kell nékünk, Réz legyen az aranya ... Itt van értte két zsák tallér, János király nagy gavallér — Hahaha!« S Adenben a karaván-had Hosszan tartó lakomát csap, Iszik nappal, éjszaka, S ki se’ fogy a dőzsölésbül Mig a trónus el nem készül, Hahaha ! Végre kész a drága jószág, Begöngyölik, felpakolják, Azzal aztán el, haza ! Ha meglátja ő felsége, Rendjeleket kapnak értte — Hahaha ! De a pusztán, merre járnak, Neszét veszik a zsiványok (S most jön még csak a java !) »Jobb helye lesz ennek nálunk, Benne majd csak elpipázunk — Hahaha!« És Denghét meg embereit Megtámadják, elpüfölik; Gyalázatos egy csata! Ököl, bunkó gyorsan végez És a trón a rablóké lesz — Hahaha! János király ő felsége Toporzékol bősz dühébe’ S szinte csattog a foga; Arca sápad, zöldül, kékül: Mit csináljon trónus nélkül ? Hahaha! Soha, soha ilyen szégyent! Nem is tarthat trónbeszédet Mert a drága trón oda ! Nincs pandúr, ki visszahozná S mit szól majd az újság hozzá ? Hahaha! »Nesztek ordó, nesztek sorba — Ötven bot a talpatokra Szedte-vette rongyhada! Bőven van, hát bőven adjuk !..« — El is verik rögtön rajtuk, Hahaha ! S trónja vesztén, kész nevetség, Gyászkönyeket sír a felség, De marad egy vigasza: »Ellopták — szól — no, de jól van, Csak alattam s nem alólam, Hahaha !« Endrődi Sándor. „Bucaliát és vidéke“. (Egy hírlap históriája.) Dr. Bácskai Alberttel. (Folytatás.) Egy szép tavaszi reggelen két ólom­golyó hasí­totta át a tarcsás fűzfaerdő harmatos levegőjét és a szent volt a béke. A helyi lapokban az egykori fize­tett előtáncost és egy százhúsz forintos takarékpénz­tári könyvecske állítólagos sikkasztóját kifogástalan gentleman-nek nyilatkoztatták ki. A közoktatási miniszter a felsőbb leányiskolával a közeli Dajna mezővárost ajándékozta meg, így már jól van: inter duos litigantes tertius gaudet. Megszűnvén a viszály, a »Rudaház és Vidéké«­­től is egészen elfordult a közönség figyelme. Azok a pesti kapacitások is, úgy látszik , meg­feledkeztek ígéretükről. Újságot pedig ugyan mit hoz­hat egy vidéki lap? Hogy az adófelügyelő úr látoga­­­­tást tesz Rucaháton, hogy a Naláczi Jóska eljegyezte a Telkes Samu kis árváját, hogy a Kobak mészáros részegségében félholtra verte a feleségét — azt el-­­ mondta már a Juci néni akkor, mikor még — nem is­­ volt igaz. A Juci néniről jegyezte meg egyszer a Gránát Pista, hogy a­kinek elvész valamije, az ne doboltassa azt ki a város dobosával, hanem mondja el úgy a Juci néninek, mint valami nagy titkot és jót áll értte, hogy fél óra múlva tudni fogja egész Rucahát. Meg lesz takarítva a rekedt dohos díja, a hatvan krajcár. De azért Bondricsek Vencel barátunk masinája csak úgy járt tovább is, mint eddigelé; a »Rucaház és Vidéke« megjelent pontosan minden vasárnap reg- I­gélén. Az igaz, hogy átkozottan unalmas dolgokat ho­zott : vezércikket két folytatásban a kákafoki véd­­töltésről és egy három hónapig húzódó tárcát, »Tan­eszközök javítása« címmel, Stern Ábrahám ortodox tanító jeles tollából. Biz azt nagyon kevesen olvasták el. De legna­gyobb baj az volt, hogy Bély Jóska, a szerkesztő úr, — a­ki időközben egyik nagynénje után örökölvén, napestig a makkfelsőt gusztálta a kaszinóban, — mondom, maga a Bély Jóska se olvasta el azokat a cikkeket, a­melyekért felelősséget vállalt, hanem egé­szen rábízta az öreg Vencel bácsira. Így történt aztán, hogy Viktor Emanuel olasz királyról az lett mondva, hogy Pictor Emanuel olaj király — szegény Házi Mátyás haláláról való meg­emlékezéskor pedig a­helyett, hogy ez lett volna ki­nyomatva : a kurátor úr hős volt és öt gyermek aty­ja — így jött ki: a kurátor hős volt és öt gyermek atyja. Az üzleti heti szemlében »Kukorica Szilárd« és »Gyáry Áron« urak neveivel gyakran találkozott a jámbor olvasó, törhette aztán rajtuk a fejét és ráfog­hatta nem egy, hogy tán a Maisics Jakab és Fábrik Áron helybeli kereskedők magyarították ilyen furán a nevüket. Pedig dehogy, csak azt akarták azok a hangza­tos nevek mondani, hogy a kukorica (ára) szilárd és rövidáruk gyári áron kaphatók. De hát mit is lehetne várni egy olyan embertől, aki már egyszer a saját ha­lálos ítéletét is kiszedte ? Szó a mi szó — hiába lett nagy hangon meg­írva az előfizetési felhívásban, hogy »lapunk ébren fogja tartani a város és vidék hangulatát« — az öreg Bondricsek szundikált, Bély Jóska, a szerkesztő úr ferrilizett és állandóan »pech«-ben volt, a »Rucahát és Vidéke« pedig szintén egészen elálmosodott las­sanként, de azért folyt tovább, mint a szunyókáló ci­gányprímás húrjáról a nóta. * Egy szombat estén Bondricsek Vencel bácsi ja­vában dolgozott a masináján; egy emelés, egy csava­rítás és a sajtó kelepelője csakúgy okádta ki a »Ru­caház és Vidéke« egy-egy számát. Volt is már szép csomó készen. Vencel bácsi alig várta, hogy készen legyen mind a kétszáz példány (Bély Jóska 1500 elő­fizetőről beszélt), oda­át az utca túlsó feléről olyan hi­­vogatólag mosolygott át a »Göndör forgács­ hol« cím­zett korcsma kivilágított ablaka. Egyszerre csak egy recscsenés, egy roppanás — és a Vencel bácsi masinája megbicsaklott. Hasztalan volt minden forgatás, tologatás, nem mozdult meg az többé és azt az egy példányát a »Rucaház és Vidékei­nek, a melyik épp a­ torkában volt, harapó fogóval se lehetett onnan kihúzni. Úgy megfogta azt a vén masina, mint a vízbe futó a szalmaszálat. Vencel bácsi csak motozott körülötte, megeresz­tette a srófokat, megkente a tengelyeit aranyszín olaj­jal, hiába volt minden. Vencel bácsi nagyokat lélegzett, hideg verejték gyöngyözött­ homlokán. Reszketés szállotta meg vén tagjait arra a szörnyű gondolatra, hogy a »Rudahát és Vidéke« holnap nem jelenhet meg. Azt hitte, hogy ott is olyan nagy sor az, mint Pesten. A pisla mécs lágyan bólingatott, azok az ólom­betűk olyan rémesen vigyorogtak kik a fiókokból mint a halálfej állkapcsából a fogak és Bondricsek Ven­cel, a vén betűszedő, fejét vesztette, úgy járt föl s alá mérgesen, mint a medve barlangjában, ránézett a néma mozdulatlanságban álló csökönyös vén masi­nára, majd odament hozzá, lágyan megsimogatta és, csöndesen suttogott. — No, no öreg, ne izélj már, ne csinálj nekem ilyen galibát, hiszen régi jó barátok vagyunk mink, lá­tod, látod eddig olyan szépen viselted magadat. Bizony szép csomó zöld hasú bankó van már odabenn a láda fiában, ne hagyd hát cserbe a régi jó cimborát. . . . Vén korodra akarsz tán megbolondulni? Szégyeld magad, hiszen az én gondos ápolásom nélkül megevett volna a rozsda odafenn Pesten az udvaron, hát most már ez a hála, ez a becsület, mi ? Az öreg azt gondolta magában, hogy e szép sza­vakra tán megindul zsarnokának vasszíve, megragadta a könyöklőjét, hogy majd egyet fordít rajta, hátha? De a makrancos masina meg sem mozdul. Vencelünk elkáromkodta magát, fejébe csapta a simléderes sapkáját és elrohant, a papucsai csakúgy csattogtak-pattogtak a csöndes éjszakában. Félóra múlván az öreg Vencel visszatért Hav­­ran Mihálylyal, a gépész úrral. A gépész úr mindkét keze telve volt gyilkos szerszámokkal, ott volt a szeg­letes szájú francia kulcs, a mérges harapó fogó, a hidegvágó, kis és nagyfej­ű kalapácsok, ki is tudná mindezt elsorolni. (Vége következik.) Csak bátran előre. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. (Folytatás.) (Vége.) Örömmel üdvözöltem a reggelt, az elsőt, a­me­lyen őt nézhettük, miként feküdt ott a bölcsőben, nyílt szemekkel, csendesen, de rettegéssel tekintettem az esti órák elé, a­mikor a hős megint torka szakadtából fog kiabálni! — Csak vigyázz, miként kezd majd mindjárt a jajveszékléshez, — mondtam nőmnek. Evangelina nem felelt és Guszti csakugyan rá­­kezdte hatalmasan, de ezúttal bizonyos rendszert kö­vetett, mert néha-néha elhallgatott, hogy lélegzetet vehessen! Ilyen szünet közben hallottam egy nap, a­mikor egyik felem az irodában mondta: — Ugyan mit csinálnak azzal a gyerekkel oda benn! Bizony, mintha nyársra vonnák szegényt!

Next