Fővárosi Lapok 1883. május (101-125. szám)

1883-05-05 / 104. szám

Szombat, 1883. május 5. 104. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintugy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. (Folytatás.) (Tanulmány.) irta dr. Jancsó Benedek. Didó királyné. A városalapító Didó templomot’ épittet [és e templom hatalmas sziklafalaira oda festeti a trójai harcokat: Achilleus diadalát, Hector elestét, Aeneas futását, Agamemnont és Priamust, mert hiszen a nyomor és gyász részvétre s könyekre talál mindenütt. E templomban tart ítélő széket Didó, hol szemei előtt vannak mindig a képek, mik szívében a szánalom és részvét érzetét keltik fel. E templomban találkozik Aeneas vele, a mint elveszettnek vélt társait befogadja s mikor a királyné felsóhajt értte, előlép a ködből, mivel isteni anyja, Venus körülvette. A délceg hős láttára megdöbben Didó s eszébe jutva saját szenvedése, bolyongása, kegyesen fogadja a bujdosó hőst. Didó lakomára hívja Aeneast. És Virgilius, mint tisztesség tudó klasszikus költő előidézi Ámort, hogy izzó parazsat hintsen ereibe a királynőnek. Természetesen, mi, a romlott ízlésű modern kor gyermekei, neheztelünk az isteni hatalom e fölösleges beleavatkozásáért, mert hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az izzó parázs már ott ég a királyné ereiben. De ne feledjük, hogy klasszikus époszt olvasunk, hogy itt egy letűnt világ előttünk megfoghatatlannak tetsző ízlésével van dolgunk. A lakoma megkezdődik. A vendégek letelepednek az asztal mellett levő kerevetekre. És az isteni Didó, pamlagán féloldalt dőlve, fogadja Aeneas ajándékait, mint egy eleven márvány-Venus. S míg öleli a kis Julusban Amor istenkét, pillantása Aeneas déli alakjára tapad élő szerelemmel, mely kezdi lassanként Sychaeus emlékét kiszorítni szívéből. Vége lesz az étkezésnek. A tölgyfa-asztalokat öblös edényekkel rakják meg. A merész aranyozott boltívek alól fáklyák lobogó lángja tör elő, melynek fénye diadalmaskodik a sötét éjen, mely a palota csarnokaiban vert tanyát. Milyen képet rajzolt itt Virgilius! Telve van e képnek, e jelenetnek minden része nagyszerűvel, fenségessel és regényessel. Egy királynő, kinek isteni alakja oldalt van dőlve egy pamlagon méltósággal és mégis kacéran, kinek szeméből fenségének büszke tudata s a keletkező szerelem lángja lobog, körülvéve hősöktől, kiknek arcán a dicsőség és szerelem pírját kiállott szenvedéseik érdekes halványsága mérsékli. A boltozatos terem magas oszlopsoraival s a boltívekről lobogó fáklyák, melyeknek vérpiros fénye a terembe nyíló csarnokokból a déli égalj nyári éjszakájának sötétségét kergeti ki. A fény, a pompa s az arany, mi a falakat s a bibor-öltönyöket jelönti. A déli égalj fűszeres éji levegőjébe a bor finom gőze s az illatszerek elmámorosító szaga vegyül, hogy lerészegítse az érzékeket. A királynő, kinek szépsége elvarázsolta vendégét, kéri, hogy mondja el élettörténetét. Kiváncsi halani, mint Desdemona Othelloét. Az hős, ki a jelenet szépségétől, a királyné bűbájától elkábultan ül, már-már elfeledni látszott sok szenvedéseit. A rövid perc élvezete, boldogsága feledteti vele hét év hosszú szenvedését és fájdalmasan esik a visszaemlékezés,úgy érzi, mintha rég behegedt sebeket szakgatna fel (Infandum regina jubes renovare dolorem). De hozzá kezd a regényes helyzet és környezet közepette romantikus élettörténete elbeszéléséhez. A királynő feszült érdekkel hallgatja hőse elbeszélését és közbe-közbe ajkai megérintik az aranykehelyben levő fűszeres bort. De míg ajka csak érinti a bort, addig szíve hosszú körpökben szívja a szerelmet (longumque bibebat amorem). A csodálatos, a romantikus, az érdekes elbeszélés tovább foly a hős ajkairól, mint patak. A királynő elragadtatva, elbűvölve hallgatja Aeneast éppen úgy beszéli el, akaratlan könyükre ragadja a királynőt, ki tenger sóhajjal válaszol és kívánja, hogy bár ne mondta volna el és szereti mégis újra meg újra hallani. Megszánja a hőst s a szánalomból szerelem lesz. Az elbeszélés tovább foly, két egész hosszú éneken keresztül, egy bosszú éjjelen. És csak akkor lesz vége, mikor a szurok-fáklya fényét Phoebus szövétneke ragyogása halványítja el, mikor a ködös és árnyát Aurora elűzi az égről. A lakoma, az átvirrasztott éj, a regényes elbeszélés s a beszélő szerelem ittas tekintete elkábitják a királynét. Valami kéjes zsibbadtság fogja el testét, idegei zsonganak, vére hevesebben lüktet, szíveerősebben ver. Egész valója lobog a szerelemtől. Felejti Sydheus emlékét s mig vérével táplálja sebét gond ülte szívének, addig Aeneas képe, szava szivébe tapadtak, (haerent infici pectore vultus). Szivét az álmatlan királyné reggel kiönti Annának, nénjének. Az uj szerelem azonban a régi emlékével és tűzével újul meg s azért súgja Anna fülébe a szenvedélytől elfojtott hangon: agnosco veteris vestigia flammae (Ah érzem, hogy gerjed ez újra szerelmem). Aznap délelőtt vendégének bemutatja Karthágót és roppant kincseit. Szólani kezd, de a szó ajkain mindannyiszor elhal. Várja az esteli lakomát, hogy megint hallhassa Trója viszontagságait Aeneas ajkáról. Csak ezt vágyik hallani folyvást, újra meg újra. Eljön az est s újból epedéssel csüng a regélő szózatos ajkán. Mikor aztán a hold elhalványult arca a hajnal közeledtét jelenti, ágyába megy, de nem tud aludni. Nyugtalanul kel fel, mert ha szemét egy percre behunyja, csak őt képzeli látni és hallani szüntelen. Elfeledkezik királynői kötelességéről és csak szerelmének él. A város bástyái félbe maradnak, nem törődik a kormányzati ügyekkel. A nő diadalmaskodott a királynőn, a szív érzelmei erőt vettek az ész higgadtságán. A szerelem lángoló szenvedélylyé változik és Dido, mint áldozat vergődik, odaláncolva kikerülhetetlen sorsához. A lobogó szenvedélyben benne van a tragikai katasztrófa csírája is. Sejtjük, hogy a szenvedély, melytől minden ízében lángol, el fogja égetni boldogságát. Vadászni mennek, hol a királynő vadászjelmezben jelenik meg daliáitól környezve. Ott van Aeneas is, délceg alakján fenség ömlik el s ha Didó Diana istenasszonyra emlékeztet, Aeneas vállán puzdrával s s lengő fürtéin arany ékü babérkoszorúval valódi Apollo. Felverik a bérc rengetegében a vadat s gyors lábú paripákon üldözik a könnyű zergét a völgyön át a szikla felé. A kép eszünkbe juttatja a középkor lovagjainak vadászatát, csak a sólymok hiányoznak csupán, hogy a kép teljes legyen. Minden oly ragyogó, oly romantikus. És hogy még romantikusabb legyen, vihar tör ki, mely elől Didó és Aeneas egy barlangba menekülnek. A barlang félhomályában, az ormokon sivító nimfák nászdala kíséretében történik meg a romantikus házasság. Minden oly titokzatos, minden oly sejtelmes, minden körül van véve a középkori lélek sejtelmes félhomályától s e félhomályon nem tör a klasszikus felfogás verőfénye sehol át. E félhomályt azonban mi szeretjük, mert hiszen minket a keresztyén világnézet embereit úgy vonz a holdvilág és a sejtelmes árnya. A mennyező után feledve van Sychaeus emléke, feledve a kötelesség és minden. Didó elmerül szerelmének árjába. Élvezi a végtelennek tetsző boldogság rövid pillanatát. Érzékei eltompulnak minden más külső behatás előtt, hogy annál jobban élvezhesse a kenyerés és tiltott gyönyörök legkisebb, legfinomabb árnyalatát is. Nem hallja népe zúgolódását, nem a balhíreket,miket vezérei hoznak. Hogyan is hallaná, mikor mennyedzője napja óta a királynő’lénye egészen felolvadt a szerető nőben, a szerelem kéjét élvező asszonyban. Nem is fog ő ebből a mámorból addig ki, mint Desdemona Othellot. A hős, a mint szenvedéseit s józanodni, mig nem fog csalódni. A szerelmes önmagán kívül nem ismer semmit, a szenvedély árjába merültre nézve nincs más, csak szenvedélye tárgya s addig elmerüléséből semmi sem rázza fel, mig nem csalódik. A csalódás az, mi eloszlatja az illúzió ködét s megmutatja megint a rideg valóságot. A csalódás perce közeledik. Aeneast végzete tovább űzi Itália felé. Fülébe súgja a mennyei küldött : állhatatlan és ingatag az asszony. A férfi, ki életét egy célnak szentelé, ki önmagában és utódaiban az isteni hatalom eszközét látja, engedelmeskedik sorsának. A kötelességtudó római mintaképe, Aeneas, kiszakítani igyekszik magát a szerelmes asszony karjai közül. Ezt ő megteheti, az ő okos, mérsékelt és józan lelkében nincs annyi gyúlékony anyag felhalmozva a szerelem tüze számára, mint az afrikai királynőben. Van benne bizonyos félisteni józanság, mely megóvja attól, hogy feláldozza jövőjét egy aszszony szerelmének, egy rövid életű szenvedélynek. Titkon útra készül, de bármiként palástolja is szándékát, a szerető szív éles látása észreveszi. Senki sem lát élesebben, mint a szerelmes szenvedélye körén belől. Azt nem lehet rászedni, vagy mint Virgilius mondja: ki tudná a szeretőt megcsalni (quis fallere possit amantem ?). Észreveszi tehát, hogy Aeneas el akarja hagyni. Hálátlannak, hűtlennek tűnik föl előtte s e hűtlenség mint éles fájdalom nyillalik szívébe. Őrjöng, a düh és a kétségbeesés lángja emészti szívét. Nem tud egy percre sem nyugodni, kétségbeesetten járjabe a vár térségeit. Űzi a fájdalom, mint egy backansnőt az ihlet, mely agyát égeti s kényszeríti, hogy az éjjeli orgiákban nagy zajjal tisztelje a kicsapongás isteneit. Találkozik Aeneasszal. Elborítja a hűtlent a szemrehányások egész özönével. A sértett nő dühe határt nem ismer. A királynői méltóságot perpatvarában elfelejti; csak a nő áll előttünk egyedül, ki szenvedélyének, szerelmének él csupán. A csalódás szétzúzza az illúziók ködét és megmutatja a rideg valóságot. A rideg valóság pedig fölszabadítja a sértett nő büszkesége kapcsán a matróna önérzetét, családi és erkölcsi ösztönét. Sycaeus képe, mint az önvád mardosása tűnik elő érzelmei viharában. Bánni kezdi, hogy e jövevénynek minden tartózkodás nélkül dobta magát karjai közé. Érzi, hogy ha most elveszti Aeneast, kiért özvegyi fátyolát, matronai tisztességét föláldozta, neki nem marad semmi vigaszul. Könyörög tehát Aeneasnak, miután erőt vett kétségbeesett fájdalma dühén. Kéri nagy áldozatára, mert hiszen értte hullt porba a tiszta szemérem, kéri a nász boldog percére. Esdve könyörög, megalázva magát. Óh, mert a szerelem szenvedélye előtt minden más érzelemnek háttérbe kell szorulnia! Aeneas azonban hajthatatlan. Egész lényében megindultan mondja el, hogy neki engedelmeskednie kell az isteni parancsnak és Itáliába kell eveznie, mert a végzet úgy akarja, hogy ez legyen egyedüli hazája és szerelme (hie amor, haec patria est). Tartozik ezzel nem csak magának, hanem fiának, Julusnak is, hogy a neki szánt koronát el ne szalaszsza. S kéri, hogy miután a végzetet meg nem másíthatja, szűnjék meg panaszával lángra lobbantani mindkettőjök szívét. De Dida nem bírja tovább hallgatni e kemény szavakat. Neki Aeneas kőszívű esküszegő, kit a borzasztó Kaukázus szirtje szült és Hyrkania tigrise dajkált. Szemére hányja, hogy hálátlan, hogy hűtlenséggel fizet azért, hogy őt, nyomorultan partra dobottat, a trónba fogadta. Aeneas takarózása az isteni végzéssel csak csalfa fogás. Menjen hát csak Itália felé, majd boszut állanak rajta az istenek a nagy fájdalomért, melyet neki okozott. Meg fog bizonyára pakolni és bünhödésének hire még sírjába is eljut. Ekkor szava eláll, az érzelem, a fájdalom erőt vesz rajta és nem bir szólani. Elájul és szobalányai a márvány-kerevet bársony párnáira helyezik. (Vége köv.)