Fővárosi Lapok 1883. június (126-151. szám)
1883-06-01 / 126. szám
Péntek, 1883. junius 1. 126. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. az. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik a Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések fointugy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Három epigramm. Egy fecsegő emlékkönyvébe. »Nincs igazság már e földön.« — Szólt a kakuk nagy-dölyfösen — »Hogy lágy dalom, méla füttyöm Nem hallgatja senki sem.« »Márt neheztelsz ?« — egy leszálló Kis pacsirta így felel: — »Kit ne unnánk meg, ha mindig Csak magáról énekel! Földi angyal. Azt tanultam a hittanból Valamikor ráges régen : Hogy nincs angyal lenn a földön, Csupán fenn a magas égben. »Mesebeszéd az a beszéd« — Szólt a szivem nagy titokban. — S mit tehetek arról én, ha Ő hisz földi angyalokban. A sas és az ember. Fel a magas felhők közé Száll a sas, ha szárnyra kel, S égbe nyúló bérdezőkről Bátran néz a napba fel. Es az ember, ez a büszke, Lenn a földön porba’ jár, S ah mily gyakran elvakítja Két parányi szemsugár ! J Dálnoky Lajos. -------------------Az asztal hieroglifjei. (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Vége.) Alonso ragyogó boldogsággal nyitott be s hévvel akarta megölelni vélt menyasszonyát. De Alice egyetlen kézmozdulattal, méltósággal utasította vissza, hidegen e szavakat mondva. — A szép álomból fölébredtem, s a valóságot akarom önnek elmondani. — Alice! Borzasztót sejtek, ön többé nem szeret!" Ezzel megsemmisülten dobta magát a pamlagra s az asztalra könyökölve, két kezébe rejté arcát. A leányka nyugodtan, határozottan folytatta ítéletét: — Tervezett házasságunkból soha sem lehet semmi! Alonso gyorsan fölpillantott, szeme vésztjósló, borzasztó volt s előrántva egy tőrt oldalzsebéből, többszörösen ütötte markolatát az asztalra, tompa hangon sziszegve: — Tudja-e, hogy akkor mind a kettőnknek meg kell halnunk, hogy meg kell halnunk... mert én önt szeretem . . . Alice remegni kezdett, s e percben csöngetés hallatszott a mellékszobából. — Visszatért a grófné, távozzék ön ! — s ezzel bement a grófnéhoz. Alonso egy másodpercig habozott, azután csendesen kiment az ajtón, még egy vésztjósló tekintetet vetve az elhagyott szobára. A grófné keblére ölelte Alice-ot, de ez nyugodt volt, nem volt szüksége vigasztalásra. Érezte, hogy másként nem tehetett! Estefelé egy hordár levelet hozott Alice-nek. Alonsotól volt, ama néhány sorú papír, melyet őboszusan, megvetéssel gyűrt össze és feledett az íróasztalban. Válaszul a donna Anna levelét s a grófnétól nyert kettős arcképet zárta borítékba s küldötte el. Azután esdekelve kérte a grófnét, hogy mihelyt fölépül gyöngélkedéséből, vigye őt újra utazni messze, messze e nagyon emlékezetes vidékről! De a grófné még nem utazhatott, igen gyöngélkedő volt s orvosi rendeletre napok óta a szobát őrizte. Alice a legönfeláldozóbb szeretettel és odaadással ápolta őt s nem tágított oldala mellől. Pár nap múlva igy szólt a grófné: — Ön igen sápadt, gyermekem, hiányzik önnek a frissség. Menjen le kissé a kertbe, tekintsen végig e szép vidéken, mert különben még ön is megbetegszik. Alice eleinte szabadkozott, de az ismétlődő határozott óhajtásra vette kalapját és lement a függőleges fekvésű, gyönyörű kilátású és virító növényekkel árnyalt szállodakertbe. Alig tett egy fordulót s alig tekintett végig a lent saját párájában rengő kék vizen, midőn váratlanul és meglepőleg Alonso toppant elébe. — Napok óta lesem önt, hogy még egyszer beszélhessek önnel. Alice, hallgasson meg ... — Végeztünk már, gróf úr, — válaszolt ez hidegen, — s nincs több szavunk egymáshoz. — De van szivünknek, Alice! Az enyém azt mondja, hogy nem bir élni elszakadva öntől. S ha ön a mint mondá szeret, akkor az öné azt fogja dobogni, hogy ne tekintsen világi körülményekre, de saját boldogságára. Oh Alice, jöjjön velem Spanyolországba, a nap, dal, virág és boldog szerelem hazájába — Alice némán megvető pillantással fordult el és indult az épület felé. — Alice, Alice ! . . — esdekelt Alonso, követve a leányt. — Gróf úr, távozzék! s ne kívánja hallani, mit szemeimben láthat — egész megvetésemet! — Ez sok! — dühöngött Alonso. — Tehát nem ? ... Jó, akkor meghalsz ! S előrántva tőrét, a szegény védtelen áldozatra emelte. Midőn pedig látta, hogy ez egy sikoltással véresen omlik össze, gyorsan elmenekült az alacsony, virágos kerítésen át. A szálloda személyzete elősietett a fájdalmas kiáltásra, néhányan Alicet vitték föl a szobába, mások pedig Alonso után iramodtak, de ez eltűnt már szemeik elől s a rendőrség vette át az üldözést. A grófné látva Alice-ot vérében — különben is gyönge lévén — elájult. Azután igen beteg lett, sejtve az egész történetet, lázaiban folyton Alonsoval tépelődött. Az orvos megvizsgálva szegény Alice sebét, nem találta azt halálosnak, de mégis nagyon veszélyesnek, mert a szúrás a tüdő egyik végét érte. Míg az öntudatlan grófnét a belső szobában ápolták, azalatt a komorna Alice ot a kórházba szállíttatta, nehogy betegét hangos nyögéseivel háborgassa s hol véleménye szerint, inkább lesz alkalom őt folytonosan megfigyelni, gyógyítani. Egyúttal megsürgönyözte szüleinek a történteket. E sürgöny következtében történt, madame, hogy én leányomhoz siettem a kórházba, ki eleinte nagyon beteg volt s később lábadozván, elbeszélte nekem a részleteket. Ez alatt a szegény grófné is fölgyógyult s azonnal meglátogatta Alice-ot betegszobájában. Gyöngédsége leírhatatlan volt. Az orvos légváltozást rendelt neki s azt gondolván, hogy ez Alice-nak is jót fog tenni, meghívta őt, hogy menjen vele. De a szegény gyermek szomorúan rázta fejét: — Haza megyek meghalni! Ez volt mindaz, amit válaszolt. S csakugyan! Kiépült bár sebéből, de gyógyíthatatlan mellbetegség maradt vissza belőle. * Nem volt időm a szegény anyát vigasztalni, mert Bribourgba érkezvén, lehetőleg gyorsan kiszállottak. S midőn újra kirobogott a vonat az indóházból, mélyen kihajoltam az ablakon, elnézve a sok egymásra halmozott cserép-háztetőt s részvéttel gondolkozva azon, hogy ugyan melyik alatt fog meghalni a szegény, sokat szenvedett Alice ? A sérült. (Francia elbeszélés.) Írta Adolphe Badin. (Folytatás.) A sérültekre nézve még inkább nélkülözhetetlenné vált Lucile. Ha belépett a kórház tágas termeibe, melyek oly ridegek voltak fehér falaikkal, függönytelen vaságyaikkal, középen a cserépkályhával, mely mellett a hosszú asztal tépésekkel, kötelékekkel, borogató vásznakkal volt ellepve, úgy látszott, mintha eme zord helyiségekből a szomorúság egyszerre tova szállt volna. Delaunay Lucile folytonos vidámsága a gyermek kedélyessége volt; folyvást csicsergett mint a madár s egészen földerítette a szegény sérülteket. Eőhivatása a szórakoztatás volt, mint anyjáé a bátorítás és vigasztalás. Oly bámulatosan illettek ők együvé; az anya az eszével, tekintélyével, buzdító szavaival hatott, míg a leány a kellemével. Lucile folytonosan oda törekedett, hogy csillapítsa ápoltjainak a szenvedését, fájdalmait; leleményessége épp oly páratlan volt, mint kiváló gyöngédsége. Minden nap támadt valamely újabb ötlete, afféle gyermekség, semmiség; de hát ez a semmiség, mely tőle eredt, megtalálta útját a szívhez. Egy ízben hosszú, vörös gyapot szövetet vitt föl, melyből ügyes ujjai egy-egy csavarítással övét, gallért, karmantyút rögtönzött, mindenkinek a gyönyörűségére, sőt egy vén dörmögő harcosnak rendőrsapkát, miután szörnyen duzzogott a miatt, hogy az ő kórházi sapkájának nagyon kevéssé katonás alakja van. Máskor meg az éléstárban őrzött nyalánkságokból csomagolt össze, a cselédség nem kis csodálkozására, akik »sehogy sem értették a kisasszonynak e műveletét,« majd szekrényének apró csecsebecséit szedte össze számukra, hol pedig virágokat, apró rózsa- és viola-bokrétákat kerített elő, azokat kis, csinos virágtartókban helyezve egyik-másik szenvedőnek ágya előtt állott asztalkára; némelyeknek pedig apró kölcsönöket is adott a fiatal leány, kis takarékpénztárából. Mindennap volt valami új, mely kifogyhatatlan leleményességéből származott. Ha véletlenül üres kézzel érkezett Lucile, mindig megkettőztette nyájasságát, hogy megbocsássák feledékenységét; beszélt mindenféle történetképet az ő kedves sérültjeinek, olvasgatott nekik hírlapokból, vagy dalokat énekelt nekik. Olykor könyveket is kölcsönzött ki nekik, érdekes utazási leírásokat. — Ezek az én emlékül kapott könyveim, — mondá vidáman. — Lám, mennyire elkényeztetem önöket! De ha nem bánnak ezekkel szépen, jaj lesz önöknek! Szerette is e leánykát fiatalja, vénje, az elsőtől az utolsóig. Különösen egyszer Vendrezanneban lehetett ezt tapasztalni. Bizonyos Poisson nevű cote-d’ori mozgó nemzetőrt szállítottak egy éjjel a kórházba, ennek kartácsdarab zúzta a vállát, s az »ördöggel« akarta Lucilet elvitetni, ki nyájas hangon kérdezősködött tőle. Bezzeg volt is aztán az egész teremben méltatlankodás és nagy fölháborodás; a béna vitézek mindenfelől fenyegetőleg közeledtek a boldogtalan 'loisson felé, ki sehogy sem tudta elképzelni, minő esztelenséget követhetett el s alkalmasint meglapogat-