Fővárosi Lapok 1883. július (152-177. szám)
1883-07-12 / 161. szám
Csütörtök, 1883. julius 12. 161. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. s 7. I. emelet. FélévreElőfizetési dij:8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A mi igazabb a telekkönyvnél. (Novella.) Pálffy Alberttel. (Folytatás.) Ugyane pillanatban azonban ifjabb Bodoghy Pálnak is eszébe jutott, hogy viszonzás fejében, neki is felvállalt kötelességei vannak. Tehát Adel kisaszszony felé fordult s mondá: — Nem veszi észre nagyságod, mint ragyog a boldogságtól az én legújabb barátom, a kapitány? — Mért? talán mert Aranka mellett ül? — felelt a szőke leány, érezve, hogy most rá kerül a sor. — Természetesen azért is, legalább egy kicsit (ezt igen halkan ejti ki), de tegnap mondá nekem, hogy mázsa nehéz kő esett le szívéről. — Örülök. — A dolog abból áll, hogy az én kedves barátom, akinek tiszta gyémánt a lelke, a kétségbeesésig szerelmes. — Ritka és veszedelmes tünemény ez, egy huszárkapitány életében ? — Nem mindig s nem föltétlenül. Hanem az én vitézlő barátomnak szíve oly nő felé hajlik, aki előtt eddig azért nem mert visszavonhatatlan ajánlatot tenni, mert rettegett a gondolattól, hogy a világ s tán maga a nő is, őt önzőnek és számítónak fogná tekinteni. — El kell ismernem, hogy ez páratlan gyöngédség egy kardcsörtető világfiától. Szelíd mosolygással mondá ki ezen észrevételt, de nem lehetetlen, hogy volt abban a gúnynak is némi elrejtett fullánkja. — Tegnap együtt töltöttük az estét. Én szomorú, levert és szerencsétlen voltam, ő pedig oly boldog, hogy még számomra is képes volt vigasztaló szavakat találni. — Honnan eredt e hirtelenül bekövetkezett boldogsága ? — A legegyszerűbb okból. Eddig azt hitte, dúsgazdag leánytszeret, de valaki megmondta neki, hogy szerelme tárgya nem bir nagy vagyonnal, csak annyival, hogy a katonatiszt házassága lehetővé váljék. Ezzel vége lett az önzési vád gyanújának s most kifeszitett vitorlákkal indulhat a kimondhatatlan boldogság révébe. — Nagyon érzékeny regény ez. Annak örvendett, hogy szegény a leány ? — Nem mondtam, hogy szegény, hanem csak nem világos pénzházasság tárgya. Adel kisasszony hangosan nevetett, de azért barátságosan pillantott az asztal túlsó része felé. Szőke, kék szemű német leány volt, de természeténél fogva nem érzékenykedő; inkább minden dolgot a legkönynyebb oldaláról szeretett tekinteni. Annyit azonban sejtett, hogy mostan adandó válaszával nem szabad könnyelmű tréfát űznie, mert elhamarkodásával oly fonalat is kettémetszhet, mely őt eddig kellemes érzelmek reményéhez fűzte. Tehát asszonyi szokás szerint, komoly beszédét kétértelmű alakba öltöztette s mikor a legigazabbat mondta, akkor látszott leginkább tréfálni és enye- ! legni. — Elismerem — mondá — mily büszke lehet a nő, a ki ily önzéstelen szívet nyert ajándékul. A bölcs halandó azonban mindig csak a jelent vegye valóságnak, a jövendőt pedig vesse ki számításaiból. Igazat mondtak barátjának, hogy ama bizonyos leánynak csekély vagyona van, tehát a híven szeretőt az önzés rút vádja nem terhelheti. De ha mégis egykor, valahára a messze jövőben kedvezőbb fordulat állna be, önnek példás lelkiismeretű huszárkapitánya még most gondolja meg, mit cselekszik ? mert ki tudja, nem jöhet-e oly idő, hogy az annyira rettegett önzés vádja újra felmerül ? A kapitány ez alatt holmi ártatlanul tréfás huszárkalandok elmesélésével mulatta rá Aranka kisaszszonyt, de azért fülét jól odahegyező, azon oldalra, ahol fejére élethalálra szóló ítéletet mondtak. És mit értett belőle ? Azt, a mi neki tetszhetett is, nem is. És mint szokása volt, a hallott magasztos ódát leforditó józan, okos prózára, mely így kijavított alakjában igy hangzott: — Ennek a leánynak jelenben csakugyan nincs több pénze, mert tisztességes kelengye, dupla kaució s legfelebb egy pár ezer forint az új háztartás megindítására. Csak a jövőről, valamely távol bizonytalan messze időkről beszél valamit. Ily kétes ígéretekre rakjam le jövendőm épületének alapját ? Bizony, bizony félni kezdek, hogy az anyagi világ bibliája, a telekkönyv is hazudhatik! A legnagyobb szerencsétlenség pedig az, hogy én ezt a felséges darab leányt halálosan szeretem. Arca, szeme, gömbölyű termete oly varázshatalommal bír, hogy a legrosszabb embert is helyre nem hozható bolond lépésre csábíthatja. A báróné, kényelmes observatóriumából mindent látott, hallott és megértett. Tán csak azért is vonult félre, hogy kipuhatolja az igazságot s tudja, mitől féljen ? Egyszerre minden kiszámított tervét halomra dőlni látta. Testvére Adel menthetetlenül a huszárkapitány hadi zsákmányául esett; egyetlen lánya, Aranka s elfordul a gazdag, hatalmas, nagypénzű idősbroiboghy Páltól s vakon hull a vagyontalan unokaöcsnek karja közé s aztán lesz a háznál nyakig érő boldog szerelem, de ráadásul számlálhatatlan évekig tartó sanyarú nagyböjt. Még egész egy óra volt hátra ebéd ideig. — Azt hiszem — mondá, előlépve — hogy ezóta jól besült a billardszoba. Ha tetszenék, menjünk oda. Kapitány úr pedig bizonyosan meg fog tanítani minket oly játszmára, miben az asszonyoknak is hasznát lehet venni. Csodálatos egyetértéssel, bámulatosan elragadó lelkesültséggel fogadá az ifjúság ezen indítványt, mely őket jelen természet elleni hadállásukból okve, tétlenül kiszabadíthatja. Mert vége volt a példálózgatásoknak, vége a keresztül-kasul irányzott céllövéseknek. Bementek. Tágas terem volt, hol a korábbi pazarló birtokos esztelen ünnepélyeit tartá. Most a középen régi divatu lapdány-asztal állott, körül a falak mögött faragott tölgyfa székek magas, de kényelmetlen támlákkal. Oldalt zajosabb időket átélt kandalló, melyben jótékony meleget árasztó akácfa-tűz pattogzott. A kapitány műértő képet mutatott s rögtön a játszma berendezéséhez kezdett. Egész sor apró lapdát állított az asztal közepére s már magyarázni kezdé, kinek mi lesz teendője, ki nyer, ki veszt? a midőn egyszerre a felhőtlen égből villám csap le; az udvar közepébe éktelenül zörgős kocsi csörtet s a kifáradt lovak vésztjóslólag prüszkölni és nyeríteni kezdenek! — Ki lehet ez ? — kérdék mindnyájan és egymásután az ablakok elé gyülekeznek. Ö volt, kit e napon nem vártak. — Hála istennek — gondolá a báróné, a midőn a kocsiról leszálló vendéget megismeré, — éppen a legjobb órában érkezik a szabaditó. — Végem van! — szalasztá ki ifjabb Roboghy Pál s néhány percig tartó menyországát a levegő ürességében elenyészni látta. — Hab — káromkodék a kapitány — a pokolnak mélységes fenekéről hozzák ide, nyakunkra az önök kárhozatát! VII. A ki pedig jött, a föld kerekségének legderekabb, legbecsületesebb s legigazabb embere: idősb Roboghy Pál. Nem szándékozott e napon Bodóházára ellátogatni, hanem kilovagolt a pusztára agarászni s ott egyik csészétől ballá az újságot, hogy az ifjú ur egy katonatiszttel ma erre hajtatott el, elkerülte Robogót s a düllő utakon át, egyenesen Bodóháza felé tartott. A hír első hallására végtelenül megütődött; mintha hátán egy holt embernek hideg keze simulna végig ; de csakhamar erőt vett magán, visszafütyörészte agarait, haza nyargalt, újra átöltözött s aztán ötlovas kedvenc fogatán Bodóházára hajtatott. És mint szokta, pipára gyújtott; szívta a verpeléti dohány illatát s a gomolygó füstnek karikáiban kereste fel gondolatának azon fonalát, mely őt e hínárból kivezesse. Első pipa: — Olyan igaz, mint hogy a nap süt az égen: a fiú szerelmes! Lázas szenvedély hordja, őrzi titkát előttem, tán azzal sem törődik, ha szakít velem. Én pedig ezt még rossz néven sem vehetem tőle! Én aki előtte örök agglegénységet fogadtam. Én, aki magam figyelmeztettem őt először a bodóházi leányra. Aztán pedig mindenről megfeledkezve, vétkesen megtántorodtam. Kocsis hajts jobban. Második pipa: — Ezt mind előre kellett volna látnom: most én leszek oka, ha a tapasztalatlan lány, mielőtt eszmélt, már a második férfi szemébe mosolyog, tehát hűtlenséggel vádolhatja magát. Én pedig, a kit maholnap akárki bátran vén embernek nevezhet, letiprom öcsémnek, egyedül élő véremnek menyországát! Mihály ! nem a tied sem a kocsi, sem a ló, hajts vágtatva ! (Folyt, köv.) Don Faustino ábrándjai. (Spanyol elbeszélés.) Írta Juan Valera. (Folytatás.) VH. Faustino egész nap kimondhatatlan izgatottságban volt. Látta unokahugát a sétatéren s este beszélt is vele több egyén környezetében. Nem tudta még csak képzelni sem, minő választ kap a levelére. Costancita a szokottnál komolyabbnak látszott s kerülte a tekintetét. Faustino félt, hogy kegyvesztett lett s elszomorodott. Éjféltájban szobájába visszatérve, meghagyta Respetillának, menjen ki puhatolózás végett, ő pedig elővett egy könyvet, olvasni kezdett, a nélkül hogy értette volna a mit olvas. Két kínos óra folyt el, midőn hallotta, hogy valaki lábujjhegyen jár a folyosón. Respetilla lépett be. — Miért késtél oly sokáig ? — kiálta rá don Faustino. — Hoztál-e valami választ ? — Azt hiszi seniorito, oly könnyű dolog valamely házba éjszaka behatolni ? Az a szolga, aki nekem a kaput megnyitja, elszenderedett s már azt képzeltem, a csillagos ég alatt töltöm az éjt. — Végre is, szólj, hoztál-e választ? — Ne legyen oly türelmetlen, seniorito. Én nem hoztam levelet. Faustino arca csüggedést árult el. — Mondom, nincs levél az ön számára. Donna Costanza boszankodott Manolillára, hogy elfogadta a postás szerepét s kinyilatkoztatta, hogy nem fog válaszolni. — Szívem megsúgta ezt nekem! Holnap visszautazunk Villahermerába. — Oh, hiszen a dolgok nem állnak éppen oly rosszul, mint seniorito képzeli! Donna Costanza, ki vonakodik önnek válaszolni, különös gondolatra vetemedett.