Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)
1883-10-14 / 241. szám
Vasárnap, 1883. október 14. 24. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre.................................8 frt. Negyedévre......................4 írt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve raindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések ezintugy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A természetben. Üres, unott, fojtó falak, Csak hogy újra elhagytalak ! Csak hogy ismét itt künn járok köztetek friss lombos virágok, Erdőséges szabad bércek, Örök felség , szent természet! E zöld boltu lombsátorba jövök, mint egy nagy templomba, Ha lehajt benn a gond földig, Lelkem itt fölemelődik; Szívem csordult bár panaszszal: E dús kárpit felmagasztal. Kalapomat leemelve, Omlik rám az ég kegyelme , Az ős lég szűz áradatja Homlokomat simogatja. S láng terhéből bús fejemnek Dicssugárok felledeznek. Lábatoknál, fenyőszálak, Gondolatim égre szállnak, Felragadó méltóság van E bólongó koronákban, Lelkem ihlett gerjelemmel összefoly a végtelennel. Ős szentegyház, bűvös oltár, Oh be sokszor megváltottál ! Oh be áldva hullok arra Az örök hatalmú karra, Mely ha tép, tör, sajtol, szaggat, Édesen be is takargat. E. Kovács Gyula. -------------«*&*•—— A zokoli uraság két leánya. (Elbeszélés.) irta Csiky Gergely. (Folytatás.) A belépő pincér véget vetett Balázs úr politikai fejtegetésének a képviselők kötelességeiről. Mindnyájan asztalhoz ültek. A vacsora meglehetős csendben folyt le, midenki sokkal jobban el volt foglalva saját gondolataival, hogysem ideje jutott volna mások számára. Egyedül Balázs ur harsány parancsai s veszekedései a pincérrel tették némileg változatossá a csendes estét. Végre fölkeltek a vendégek s Zboray úr engedelmet kért, hogy holnap ismét tehesse tiszteletét öcscsével. — Majd szórakoztatni fogjuk kisasszony húgomat, mig te dolgaid után jársz, — mondá, jelentős pillantást vetve Balázs urra. Másnap reggel korán fölkelt Balázs úr s egész délig szobájába zárkózva irásmunkákkal töltötte idejét. Leánya egy párszor aggódva kérte az ajtón keresztül, hogy bocsássa be magához, de Balázs úr azzal csitította le, hogy fontos emlékiratot készít a kormány számára, melyet a minisztereken kívül halandó szemének nem szabad látni. Később Zboray és Endre is beköszöntöttek, s Balázs urnák az ajtón keresztül adott felhatalmazásánál fogva Emma szobájában telepedtek le. Délben együtt mentek le ebédelni s Balázs úr örömmel vette észre, hogy leánya sokkal nyugodtabb és szívesen beszélget öreg és fiatal barátjával. Az igaz, hogy Endre olyan érdekesen tudott csevegni mindenről és Achilles bácsi olyan jóízű tréfákat tudott mondani a fogadói élet hiányairól, hogy a szegény kis leány majd egy egész negyed órára elfeledte bánata okát s azon is rajta kapta magát, hogy együtt nevetett a jó Achilles bácsival. Mikor ebéd után Balázs ur tudtokra adta, hogy néhány órára távozik, sőt talán csak este felé tér haza, Zboray ur azt indítványozta, hogy kocsit hozat s megmutatja Emmának a látni valókat, melyeket egy ily hideg téli napon érdemes megnézni. — Reményem, — téve hozzá, — reám mered űzni leányodat, elég jó strázsa leszek. Biztositlak, senki sem lopja el mellőlem. Achilles bácsi harsogó kacagással kisérte e sikerült tréfáját. Nevetése egyre erősebb és rohamosabb lett, ide-oda rázta fejét. Szeméből kicsordult a köny és hosszú szürke szakála csak úgy reszketett melle fölött. E mellett egyre hatalmasan rázogatta Balázs úr kezét, aki minden látható ok nélkül szintén tele torokból kacagott, úgy hogy a nevetés végre a fiatal népre is elragadt, s e vidám hangulatban voltak akkor is, mikor a megrendelt kocsi előrobogott. — No hát üljünk fel, — mondá Achilles bácsi, újra ki-kitörő kacagással. — Jöjjön kisasszony húgom, majd fölsegítem, elbírok én még egy ilyen nagy lányt, akármilyen szürke a szakálam, bababa! Ülj fel te is öcsém, velem szemközt, — igy ni — hahaha! hohoho! A kocsi elrobogott s magával vitte Achilles bácsi harsány kacagását. Balázs ur pedig gyors léptekkel megindult s nem sokára a sugárútra érkezett. Az ott ácsorgó hordárok közül előfüttyentette az egyiket s megkérdezte tőle, ismeri-e a Blum-féle palotát, a híres Blum Albert palotáját, melyben most özvegye lakik ? Hogyne ismerné ? Ahol van ii, alig husz lépésre innen. Nem tudja, otthon van-e most az asszonyság ? Hogyne tudná ? Persze, hogy otthon van, ilyen tájban mindig otthon szokott lenni. Nem vinné fel hozzá ezt a levelet? Személyesen adja át neki, de borravalót ne fogadjon el, mert Balázs úr fényesen meg fogja fizetni. Hanem a választ megvárja. No itt van a levél, vigyázzon, a sárba ne ejtse. Balázs úr óvatosan kivette zsebéből a levelet, délelőtti munkája eredményét. Azután elkísérte a hordárt a palota kapujáig s ott várt reá, fel s alá sétálva, mig vissza nem tért. Jó félóráig kelle várakoznia. Végre megjelent a posta s egy kis levélkét nyomott megbízója kezébe. Balázs úr kifizette a hordárt, beleugrott egy közelálló bérkocsiba s odakiálltva vendéglője nevét, elrobogott. Mig a kocsi tova haladt, Balázs úr reszkető kézzel felbonta az illatos levélkét s mohón elolvasta a finom betűkkel odavetett sorokat. Könnyült sóhajtással tette aztán zsebére s vidáman rágyújtott egy finom szivarra, melylyel ebéd után kínálta meg a fiatal Szilassy Endre. Meg volt elégedve levele eredményével. »Blum Albertné szívesen látja lakásán Zokoli Balázs urat, holnap délelőtt tizenegy órakor, a mikor Zokoli ur kívánsága szerint, egészen háborútlanul beszélgethetnek.« VII. A sugárúti palotában ki volt adva a rendelet, hogy Zokoli Balázs ur kivételével látogatót nem szabbad bebocsátni. A ház úrnője, egészen feketébe öltözve, elfogadó termében várt. Csodálatos izgatottság látszott rajta. Nyugtalanul járt fel s alá vastag puha szőnyegeken s minden öt percben türelmetlenül nézett a fali óra felé. Zboray Achilles úr nem tért el a valóságtól, midőn világfi öcscse nyomain csudaszépnek irta le Blum Albert özvegyét.. De a szép arc most halálsápadt volt és sötét fekete szemében a láz tüze égett Finom metszésű ajkai néha idegesen rángatóztak, majd még mereven összeszorúltak, s szájszélein megjelent az a kemény vonás, mely elszánt akaratot, megtörhetetlen szigorúságot jelent. Végre megnyílt az ajtó s a komornyik bejelenté Zokoli Balázs urat. — Valahára! — suttogá a szép asszony, s ujjai idegesen tépdesték egyszerű ruhája fodrait. — Bocsássa be ez urat s aztán gondoskodjék, hogy senki se háborgasson, mig nem csengetek. És belépett Balázs úr. Fellépése valóban művészi és a helyzetnek megfelelő volt, melyért bizonyosan megtapsolja a hálás közönség, ha színpadon és belépti díjért hajtja végre. Meghajlott tartása, megtört, csengő arckifejezése hosszas tanulmányok eredménye volt, a vendéglői szoba tükre előtt. Ki volt számítva, hogy csendes léptekkel, lehajtott fővel megy előre, míg három lépésre ér a ház úrnőjéhez; itt bánatosan fölemeli fejét, egy rövid félénk pillantást vet Blumné arcára, azután mintegy ijedten, zavartan ismét lesüti szemét és mélyen meghajtja magát. Számításaiban azonban kissé megzavarta az úrnő sajátságos viselete. Amint belépett az ajtón, izgatottan eléje sietett, mohó kíváncsisággal, hosszan fürkészően nézett arcába, s aztán egyszerre úgy viszszarettenve, mintha nem egy tisztességes külsejű, köpcös és kopasz földesurat, hanem kígyót látna, hirtelen elfordította arcát s idegesen intett kezével látogatója felé, hogy ne lépjen közelebb hozzá. Balázs urat egészen kihozta sodrából e megmagyarázhatatlan viselet s csakugyan nem tudta, hogyan értékesítse mimikai tanulmányait. Elképedve helyén maradt s csak ennyit gondolt magában : — Látszik, hogy ez asszony egy közönséges üzér felesége. Azelőtt talán szobalány volt, vagy valami efféle. Azt sem tudja, hogyan kell a szalonban állni s az úri vendéget elfogadni. Szépnek elég szép, de tanulatlan. Annál jobb! Így legalább még könnyebben elbánhatok vele. — Ön Zokoli Balázs úr ? — kérdé Blumné hirtelen, még mindig elfordítva fejét, s gyorsan, idegesen csaknem hevesen ejtve ki a szavakat. — Szolgálatjára nagyságodnak, — feleli Balázs ur sóhajtva. — Zokoli Bertalan fia ? — Atyámat Bertalannak nevezték, — mondá Balázs ur, még nagyobbat sóhajtva, mintha valami nagy szerencsétlenséget konstatálna, mely méltán felhívhatja az utónő szánalmát. — Zokolban lakik ? — Igenis Zokolban, Sáros vármegyében, — felelt Balázs ur bánatos lemondással. — Testvérét Teréznek hívták ? — A ki most szomorú özvegységben éli napjait Kis-Szebenben. — Ő az, ő az, nem csalódtam, — mormogá magában a szép asszony, s lassan megfordítva fejét, hosszú, átható, megmagyarázhatatlan pillantást vetett Balázs arra, ki még mindig előbbi helyén állt, lehajtott fővel, szelíd bánatos arccal. — Teringettél! — gondolá magában Balázs úr, — hiszen ez az asszony beillenék vizsgálóbírónak. Jó, hogy még azt is nem kérdezte, voltam-e valaha büntetve ? De Blumné most erőt vett izgatottságán, leült a pamlagra s kezével ülést mutatott vendégének. Azután fölvette a pamlag előtt álló asztalkáról Balázs ur levelét. — Találkozni óhajtott velem, uram, mint e levelében írja. Miben lehetek szolgálatára ? — kérdé hideg hangon, melynek nyugodtságát azonban meghazudtolta ajkainak reszketése. (Folyt, köv.) Az én diák fiam. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. Abban az évben ünnepélyesen megígérte a fiunk, hogy tanulni fog és az elsők között lesz majd az osztályban. Evangelina és én azt mondtuk neki: — Nagyon jól van! — de hozzátettük bizonyos szerénytelenséggel mind a ketten, hogy — nem elég az elsők között lenni, hanem légy magad a legelső. Akkor Gusztáv ránk meresztette szemeit és bizonyos nemével a rémületnek jegyezte meg, hogy az a Panseri-fiú nagyon sokat tud. Ez a Panseri úr boszantott. Már csak az is, hogy fiam annyira fél tőle, mint