Fővárosi Lapok 1883. november (256-280. szám)
1883-11-01 / 256. szám
Csütörtök, 1883. november 1. 256. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 1. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt, Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Halottak napján. Ma van a boldogok, a halottak napja. A temetőkertet koszorú takarja . Büszke úri delnő, elhagyatott árva könyzápor közt borús drága sirhalmára. Szegény édes anyám, vájjon a te hantod, Melyen a felejtés vadvirága hajtott, Lát csak egy virágot, érez csak egy könyet ! Olyat, milyen csak hír szeretettel telhet. Lángtengerben úszik a temető kertje, Nincs a ki sirodra csak egy könnyet ejtne, Nincs, ki fölkeresne s ölelő karával Porladozó fejfád ölelgetné által; Nincs, ki elmondaná sirhalmod porának : Szerető fiaddal, milyen rosszul bánnak ; Nincs, ki megcsókolna minden pici hantot, — Sírodtól az élet idegenbe hajtott. Árván, elhagyottan járom a világot, Egy szerető keblet sehol sem találok, Ki az elhagyottat felkarolná hiven, Vigasztalná búlra, gondba merült szívem. Aki mint te egykor, úgy szeretne engem S fölemelné már-már csüggedező lelkem. Érzem, amióta a világot járom, Jó anyának párja nincsen a világon. Pedig te jó voltál, áldott drága lélek, Oh, ha élnél, milyen hévvel szeretnélek ! Most tudom csak, milyen áldott voltál hozzám, Mikor csókjaidban fürödött két orcám, Mikor forró ajkad izzó homlokomra Az örömnek rózsás fellegeit vonta, Ha balzsamos igét hallatott a lelked, Én voltam a leghűbb, legszeretőbb gyermek. Most is, bár az élet annyi sebe éget, A szívemben hordom angyal-szelid képed, Forró, nagy szerelmed, mint halotti fátyol, Velem jár utamon sírodnak halmától. És ha csendes este ima száll az égre, A te neved súgja lelkem öröm égve, Borongó pillámon, ha leül az álom, Neveddel alszom el fáradt nyoszolyámon ! Ma van a boldogok, a halottak napja, A temetőkertet koszorú takarja ; Csak az én anyámnak sírja puszta, árva, Számára nem nyílott a mezők virága ! Jó emberek föl s le imádkozva járnak, Csak az ő sírjánál nincs hangja imának. Fáradt szellő suttog a temetőkerten. Jó anyámhoz szállott imádkozó lelkem. Lévai Sándor. ------------------Arany János emlékezete. Irta Gyulai Pál. (Folytatás.) De az ellentétek mellett is a naiv lélek és őszinte szív ugyanegy lángja lobogott bennök s a magyar népköltészet ugyanegy sugalmain lelkesültek. Ez mindent kiegyenlített, sőt jellemük és költészetük ellentéteinek némely oldala mintegy vonzotta őket egymáshoz. Arany gyönyörködött új barátja gazdag ifjúságában, mintha vissza akarná élni benne a magáét, mely rideg és hallgatag volt. Petőfi a tisztelet és szeretet vegyes érzésével tekintett a komoly férfiúra, mert soha sem ismert tisztább szívet és nemesebb egyszerűséget az övénél. Arany érezte, hogy Petőfi némely különcségei, ballépései bizonyos nagy eszme vagy érzés tulságai és kíméletesen ítélt róla. Petőfi büszke lelke meghajolt e szerény és gyöngéd szív előtt, mely semmit sem követelt tőle, de a szeretet egész melegét árasztotta reá. Keveset hatottak egymás jellemére és költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, ami benne többé-kevésbbé hiányzott. Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet, édes kellemet, friss színezetet, könnyed bájt; Petőfi Aranyban a nemes nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha semmi sem zavarta meg barátságukat. Petőfi, aki oly sok barátjával összezördült s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legmelegebben ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egy pár évre, melyeket a Petőfivel való barátságban élt át, mint egy szép álomra. Költeményei között négy-öt vonatkozik a csatatéren minden nyom nélkül eltűnt barátjára. Kora büszkeségének nevezi, üstökösnek, melyet az élők nemzedéke csak egyszer lát s többé soha. Sírját sem tudni, hol van. Bizonyára ott minden vércseppből új virág kel és több madár zeng ott a ligeten. Gyakran megjelen álmaiban, de esténkint ébren is hallja könnyű lépteit és fülébe cseng hangja. E bús emlék egy hosszú életen át folyvást kiséri. Harminc év múlva is látja őt s úgy elmélkedik róla, mint a kit a hellén kor rég mithoszi alakká emelt volna, de igy is varázs övezi emlékét; mig kortársait az idő aggitja, ő mindinkább ifjúi, szelleméből semmi sem vesz el, firól fira száll, mint egy közös eszme. Általában Arany élete utolsó heteiben sokat emlegette Petőfit, meg akart jelenni szobra leleplezésének ünnepélyén, bár mindentől visszavonulva élt s rég óta nem vett részt se nyilvános, se magángyülekezetben. És épp azon nap reggelén lett rosszabbul s egy hét múlva éppen azon déli órában halt meg, melyben barátja ércszobra fölemelkedett a Duna partján. De bár a sors oly korán elválasztotta őket egymástól, a magyar nemzet emlékezete örökre összefűzi költői alakjukat, mint egy kor ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői pályára. Petőfi költői munkássága a férfiúi kor küszöbén szakadt meg. Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A magyar ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi és szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyudörej, a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni fogják a hazafi kányát, gyászát, bilincsét, a legyőzött Magyarország sóhaját és szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre fönmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző sajátságai, hogy az újabb nemzedékeket mintegy megóvják az elfajulástól. Bár mindkettőt a népköltészet dajkálta, de nem egy utón indultak, úgy szólva különböző rendszert követtek. S ez először is nyelvükben nyilatkozik. Fölléptekkor Vörösmarty már megállapította az újabb magyar költői nyelvet, egyaránt merítve a régi, népi és új nyelvből. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjá szülte Kazinczy művészi törekvéseit Semmiben sem nyilatkozik annyira Vörösmarty lángesze, mint nyelvében. Emléke nem csak gazdag bányája a szóknak és kifejezéseknek, melyeknek jellemző árnyalatokat kölcsönöz, de egyszersmind sok új kifejezést alkot, különösen átvitel útján. Erős nyelvérzékkel, művészi ízléssel, csodálatos hangzatossággal, mondhatni, alkotó erővel olvasztja össze a régi és megújított nyelvet. Mintegy megteremti a magyar hexametert, jambust, nyugati sémákat s visszahajlik a magyar versidomhoz is, és több sikerrel, mint elődei. Petőfi mint a nemzeti rithmus bajnoka lép föl s mint a magyar dal nagy mestere, a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait, heves szökelléseit szövi a magáéba s ebben minden magyar költőt fölülmúl, de a régi nyelvet kevésbbé ismeri s általában, mint tisztán nyelvművész nem éri el se Vörösmartyt, se Aranyt. Arany is, mint Vörösmarty, a költői nyelv mind a három forrásából merített, s költészete sajátságainál fogva némelyikből többet és mélyebben. Gyermek- és ifjúkori benyomásai, olvasmányai a népi és régi költészet nyelvéhez vezettek, majd tüzetes tanulmány tárgyává tette mindkettőt s fölszedett belőlök minden virágot, minden ritkább, ünnepibb és hatályosb kifejezést, szófordulatot. Mintha a régi nyelvet csak folytatná, de újjá szülve, mintha a népnyelvből csak azt venné át, ami művészi, bár részben maga alkotja. S e nyelv a tárgy szerint régies, népies vagy újabb színezetű és mindig van benne valami tárgyának színéből, alakjából, hangjából, egy szóval természetéből. Bámulatosan a birja nyelv plasztikáját, lágyságát és erélyét. Senki sem ismeri és alkalmazza jobban a régi és élő nyelv különösebb és finom árnyalatú szókötési fordulatait s ezek nyomán maga is újakat merészel. Ebben oly gazdag, mint Vörösmarty az átvitt értelmű új kifejezésekben. Hirdeti a költői szabadságot, követeli az aesthesis nyelvi jogait, mint Kazinczy, de más módon és más eszközökkel. Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy a mint az élő nyelv szokott, oly viszonyba helyezi a szókat, mely a nyelvtan szoros és száraz logikája szerint talán gáncsolandónak tetszik, de nem a nyelv szelleme szerint s éppen azért hathatósabban fejezi ki a képzelem mozgását, a fölindulás hevét, a szenvedély erőszakát. Egy szóval, Arany költői nyelvében a nyelv és költészet géniusza egymást sugalmazzák, táplálják s úgy szólva egymást szülik. S ez erőt és bájt nemcsak eredeti műveiben találjuk meg, hanem műfordításaiban is. Gyakorlatban mintegy eldöntötte műfordításunk elméleti harcait. Kern ragaszkodott se a szoros, se a szabad fordítás elveihez, mert amaz majdnem szolgai hűséget kiván s akaratlanul is ragadja a fordítót idegen nyelvi szépségek átültetésére, emez eltörül majd minden egyéni és nemzeti jellemzetest s inkább csak a tartalmat nyújtja, mint idomait; amaz igen is érezteti az idegen izt, emez igen is magyarossá alakítja át a művet. Arany mindkét örvényt kikerülni igyekezett s minden idegen nyelvi fordulatot, átvitelt, árnyalatot oly módon igyekezett kifejezni, mely a magyarban ugyanazt a hatást teszi, vagy legalább ahhoz hasonlót, de mindig tekintetbe véve az író és műfaj sajátságait. Híjába bírjuk a régi, megújított és népi nyelv összes kincseit, ha nem oly helyen és nem úgy alkalmazzuk, a mint azt a gondolat árnyalatai, a műfaj és hangulat sajátságai kívánják s e tekintetben író és fordító nem sokat különböznek egymástól. A régi és népi nyelv soha sem cél, csak eszköz, hogy minél gazdagabbá és magyarosabbá tegyük az irodalmi, különösen a költői nyelvet, s általuk minél elevenebben kiemeljük a mű vagy műfaj jellemző vonásait. Arany mindig tudta, érezte, hogy meddig mehet, mit és mi módon merészelhet. Az ízlés és ihlet vezette, mert a nyelv művészete nem pusztán nyelvészeti készség és tetszetős szólamok összetűzése. A gondolatnak föl kell olvadnia a képzelem és érzés korában, hogy megtalálja éppen azt az alakot és színezetet, melyet a tárgy és hangulat megkíván. Sokkép lehet kifejezni valamit, de a kifejezések a tárgy és hangulat szerint nem egyenlő értékűek. Az író egyénisége, a gondolat és érzés sajátságai, a műnemek és fajok különbségei alkotják a stilt végtelen változatban s azt visszatükröztetni a műfordítónak szintén föladata. Alig van magyar költő, a ki a műnemek és fajok stilkülönbségeit, a költő egyéni természetét oly élénken érezte s műfordításaiban annyira vissza tudta volna tükröztetni, mint Arany. Mindaz, amit Goethéből, Burnsből, Shakspereből és Aristophanesből fordított, mint eredeti magyar mű hat reánk és mégis nem hogy letörölné, sőt éppen kifejezni igyekszik az idegen költők egyéniségét. Ez a műfordítás titka s Arany legkitűnőbb műfordításai éppen oly remekek, mint legkitűnőbb eredeti művei, éppen annyi érvet nyújtanak s éppen oly méltók a tanulmányozásra. Nem kevesebb hatással volt Arany verselésünk technikájára is, ugyanazon forrásokból merítve, melyekből költői nyelvünket gazdagította. Nálunk is meghonosodván a klasszikus és nyugati versidomok, melyekben szabályos mérték emelte a rithmus hangzatosságát, költőink, még a legjelesbek is, aránylag kevés gondot fordítottak a rímre. A régi költőkből, kivéve Gyöngyösit, e tekintetben keveset lehetett tanulni, a népköltészetből többet, de ez iránt még nem ébredt föl eléggé a figyelem. Ide járult még az élénk visszahatás a debreceni iskola izetlen mesterkedései ellen, mely gyönyörködött a csupa ugyanazon, de különböző értelmű szóból nagy kínnal összegyalult rímekben, melyeket Szemere és Kölcsey oly találóan gúnyoltak ki. Arany, aki Gyöngyösi és Csokonai olvasása között nőtt föl, megintette ugyan a debreceni iskola ízetlenségeit, de nem minden hagyományát, éppen azért jobb rímelésre törekedett, mint elődei és kortársai. Nála találjuk legszabályosabban alkalmazva a magyar asszonáncot is, melylyel népköltészetünk rágós nyelvünknek rímbeli szegénységét pótolni szokta. Az a kis értekezés, melyet e tárgyról irt, mutatja, mennyire ismerte népköltészetünket s mennyire tudta, hogy mit használhat fel belőle műköltészetünk. De ennél fontosabb az, hogy nemzeti rithmusunkat, mint költő, a tökély magas fokára emelte, mint aesthetikus elméletileg is mintegy megállapította. (Folyt. köv.) A tűzhely örömei. (Francia elbeszélés.) Írta Tony Revillon. I. A tömegeknek éppúgy megvan a saját jellegök, mint az egyeseknek. Vegyük például az angol népet. Minden egyén, mely a tömeget képezi, hasonlít a többi egyénhez. Az arcvonások különböznek, de a kifejezés ugyanaz. A munka, foglalkozás mindeniknek a homlokára van írva. Járnak-kelnek, mert dolguk van.