Fővárosi Lapok 1883. november (256-280. szám)
1883-11-01 / 256. szám
nagyon távoli Khinában. Alacsony mennyezetű, keleti mulató teremben van, melyben a sok színű lámpák fénye változatos tarkaságban törik meg a bambusztárgyakon. Ívezett szemű és virágos ruhájú khinai szépségek ünnepélyes lassúsággal, ajkaik után, ítélve komolyan járják nemzeti táncukat, mi alatt a nádszőnyeggel fedett padlózaton ülve, a tékozló fiú egy khinai leánynak enyelgései közt feledi s egy másik khinai leánynak karjai közt piheni ki aligha atyja bocs tanácsai szerint rendezett mulatságait. Mily bizarr egy intérieur! — A harmadik képen egy érkező hajón találjuk hősünket, de mily állapotban! A fedélzeten jött, birkák és sertések közt, melyeket nagy hűhóval terelnek kifelé. Külseje elhanyagolt, ruhája rongyos s a mint megbánásteljes zokogással családjával eléje jött ősz atyja elé térdel, talpa vesztett saruiból melancholikusan tekintenek az égre meztelen lábai. Az apa megbocsát, szeretettel öleli fiát keblére s a negyedik képen ismét együtt látjuk az egész családot a zöldben, folyóparton, víg lakománál. Ismét kedves és igazablan. A ciklus minden darabja érdekes, eredeti és szokatlan. Tissot szereti a különöset, de nem válik ízetlenné. Hozzá kell tennünk, hogy jól fest, egyszerűen és igazat. Egy félig-meddig elfeledett név tűnt fel újra e kiállításon, a Jules Dupréé. Róla már a hatvanas évek elején mint elfelejtett nagyságról szólt Theophile Gautier s az azóta múlt negyedszázad alatt még kevesebbet volt róla szó. Majdnem mint újonc, mint ismeretlen lép a mai közönség elé, melyet egy újabb nemzedék szolgáltat, ő, aki a francia képírásnak dicsősége hosszú évtizedek óta. E jelenség magyarázatát részben művészetében kell keresnünk, melyben mint njitó jelentkezett a negyvenes évek végén, szemben az elfogadott irányokkal és áramlatokkal. Másrészt meg egyénisége szolgáltatja a magyarázatot. Benne nincsen meg az élet mindennapi hajszájához szükséges szívósság, s midőn látta, hogy művészi törekvéseit a juryk hosszú sora következetesen ignorálja, önérzetes lemondással elhagyta a küzdtért. Azóta volt kereskedő és porcellángyárat is alapított Saint-Yrieix-ben. Ma, midőn annyi év után először jelent meg a nyilvánosság előtt nagyobb számú képpel, a közönség bámulattal és hódolattal áll meg művei előtt, melyeket úgy tekint, mint valóságos revelációt. A kritika most nem is szól róla máskép, csak mint mesterről és annyi mostohaság és annyi meddő küzdelem után mintegy megköveti a még életében átadja a művészt a halhatatlanságnak. Persze, Dupré ez idő szerint túl van a hetvenen, ily korban az ember már nem sokat remélhet, még a halhatatlanságtól sem. A nemzeti Salonban nyolc kompozícióval jelent meg s mindegyikben más-más tájkép-motívum van feldolgozva. Benyomásai mindig általánosak és nagy erővel jutnak kifejezésre. A »Holdfény« című képe hatalmas sajátszerűségével mindenkit megállít, megkap és annyira foglalkoztat, hogy a néző mintegy lekötve érzi magát előtte. Szelíden fodrozott éjjeli tenger van előttünk, azzal a különös nyugtalansággal, melyet az éjjeli szellő okoz, midőn a sötéten zöldellő vízlapály barázdáit végig fésüli. E barázdák sorain keresztben végig világít a teljes ragyogásban levő hold, ezüstös fénycsíkja, mintegy átsuhan felettök, a középen rezgő, alig-alig megszakadt vonalban, mely két oldalt veszt intenzivitásából, gyengül és lassú átmenetben múlik el, amint az éj homályával elvegyül és végre a hullámok sötét zöldjébe szűrődik a csodálatos perspektívával festett mély láthatáron. E kép valódi költemény, egész dráma. Dupré többi képei is: »A patak,« »A fenyő,« »Az erdő,« » A nyáj hazatérések stb. mind ily eredeti felfogással vannak festve. Némelyik előtt zavarba jő a néző az első pillanatban , hosszabb figyelmes megtekintésre van szüksége, míg beletalálja magát a kép hangulatába és megnyílik előtte az előbb zavartnak látszott részletek összhangja. Dupré ugyanis nem a palettáján finom árnyalatúakká kevert színekkel hat, hanem lehetőleg határozott színeknek egymás mellett való alkalmazásával, olyformán, hogy művében több kiegészítő tónus közt az egyik vagy az egyesek dominálnak s mint valamely szimfóniában, az asszonanciák és a disszonanciák kombinációjában van varázsa. Amily előszeretettel keresi a különöst, ugyanoly határozottsággal kerüli az idegenszerűt s nem igen dolgoz fel mást, mint honi motívumokat. Mintha csak abban akarná mutatni az újat, amit mindenki ismer, feltüntetve azt, amit mindenki néz és senki sem lát. Ez az ő újszerűsége. Kiváló érzékkel és finomsággal festi az eget és a felhőzetet. Hosszú tanulmányban kellett ellesnie ez utóbbiak színét és különösen alakját, melyet örökös változásában oly csodálatos igazsággal tud vásznára vinni. Az ő felhői úgyszólván élnek s a ködpárák rétegeit annyi változatossággal árnyalja ritkábbakká és sűrűbbekké, hogy nála maga ez a mellékesség külön képpé alakul. Dupré az ő festményeiben egyaránt ura a földnek és az égnek. Kevesebb lelkesedéssel szólhatunk Cabanel-n°k, a francia szépművészeti akadémia kitűnő tanárának képeiről. Kiállított tíz művét, melyeknek két harmada portrait, szerencsétlenül találta összeválogatni. Fődarabja »Pinádra«, e ragyogó színekkel festett és teljesen hürtelen kép, mely Euripidestől kölcsönző tárgyát , s melynek alapján nagyon szépen lehetne értekezni a tragikumról a demi-mondóban. »Rebeka és Eledzárt és »Tóbiás lakodalmai inkább csak vázlatok, arcképei pedig nagyon korrektek és rendkívül erőtlenek. Kiválóképen szembe tűnnek ez arcképek hiányai, ha a szomszédos teremből jöttünk, melyben a Bonnat arcképei vannak kiállítva, számszerint öt. Ezek viszont telve vannak erővel. Bonnat nem szépít, nem csak nem keresi, hanem kerüli a szelíden összefolyó átmeneteket a színezésben, melyen keresztül különös határozottsággal engedi előtérbe jutni a rajzot. Innen arcképeiben az az erős jellemzetesség, melynél fogva egyegy alak jobban megmarad emlékezetünkben az ő képe után, mintha életben láttuk. Minden arcban kikutatja az uralkodó vonásokat s ezeket erősen markirozza; a kép ez által mindig szembetűnően hűvé és életteljessé válik. Különösen szembe tűnik mindez a Cogniet arcképén, melyet általában a nagy arcképfestő egyik legjelentékenyebb művének tekintenek, továbbá a carcassoni érsekén, mely kissé sajátszerűen hat az ibolyaszín és fehér főpapi ornatus által, s mely kiemelkedő tónusaival nehezen illeszkedik a Bonnat komoly színkezelésébe. Ugyancsak tőle újra látjuk e kiállításban »Jób«-ot, a modern festés e bonctani remekművét. Ez alkalommal kevesebb bámulattal találkozik, mint harmadéve, mikor először volt kiállítva. Ez a sorsa minden oly műnek, mely elsősorban nagy nehézségek legyőzése által kíván hatni. Ámulatot kelt, mely nem maradandó. Lassankint a legrendkivülibb dolgokat is megszokjuk s abban a pillanatban, midőn megszoktuk, nagyot csökken az első benyomás varázsa. Vannak művek, melyekkel szemben teljesen elvész, amit a »Jób«-ról nem lehet mondani. Bonnat művében, mely senyvedő emberi alakjával egyáltalában nem szép, és az elfogyott, elfonnyadt tagokkal, az eltaplósodott bőr alól kidülleszkedő izmokkal és erekkel úgyszólván kacérkodik, van egy alapul szolgáló mély és tragikus hatású gondolat, mely éppen az által a mi a képben fut, erőteljesebbé válik s ez után a műnek ezen elemével bizonyos tekintetben kibékit. Ez a körülmény minden esetre megóvja a feledéstől e művet, mely rendkívüli technikája révén is kiváló helyet érdemel a modern képírás történetében. De ime az emberi szépség ihletett művésze, Henner a nagy, a párisiak szava szerint a fölülmúlhatatlan s az angolok szemében (kik tudvalevőkép a műveikért fizetett arany mennyisége szerint ítélik meg a művészeket), az angolok szemében az »utolérhetetlen.« És valóban, mily plasztikai tökély, mennyi báj, mily kedvesség, mily vonzó szépség az egésséges érzékiségnek egy rendkívül diskrét vonásával elvegyítve, mely földi jelleget ad alakjainak, emberivé teszi a túlvilági jelenségeket. Az ő ecsete alatt csodálatos átalakulásban szépül még minden, megifjul és ragyog. Nála még a halálnak is mosoly ül az ajkáni »Bara«, — a forradalom e republikánus gyermekmártirja előtt, amint meztelen alakját Henner csodálatos művészettel vásznára varázsolta, nem érezzük azt a borzadalmat, melyet a megsemmisülés képe rendesen fölidéz. Ott fekszik szétvetett lábakkal elterülve a rögön, az ártatlanság s az öntudatlan hősiesség nyugalmával ajkain, melyek még melegek, mintha csak most röppent volna ki közülök e játékai mellől vértanúnak szegődött áldozat utolsó szava: »Éljen a köztársaság!« Vékonyka karjai bágyadtan eléje hanyatlottak és gyermeteg keze a végelmúlás után is szorítja halvány ujjai közt a dobverőt. Mily bánatos szelídség, mily nemes kiemelkedése e műben mindannak, a mi felemelő és mégis mennyi keresetlen igazság! Az emberi szépség e művésze, Henner, éppen a tekintetben nagy művész, hogy a természet meghamisítása nélkül tud szép maradni, mint az olasz renaissance nagy mesterei, Giorgione és Tizian, akinek remekművein képezte magát. Modora, színkezelése és árnyékolásai egyaránt a velencei iskolára emlékeztetnek, testeinek gyönyörűen összeolvadó vonásai, a félhomályos háttérrel határozatlanul összefolyó körvonalak, mind amaz iskola remekműveit juttatják eszünkbe. S Henner ismeri előnyeit, ezekért leginkább mez nélküli alakot szeret festeni. Ilyen a sziklához láncolt » Andromeda« is. Az ethiopiai király leánya, ki Corneillenek tragédiához szolgáltatott tárgyat és Benvenuto Cellini egyik legszebb művét is inspirálta, féloldalt áll, a hullámokból kinyúló sziklához láncolt tagokkal. Az az Andromeda, kit Henner festett, méltán lehetett szépségében elbizakodva s a Venus haragja nem egyéb a legigazoltabb irigységnél. És most forduljunk az »Imádkozó apáca«, e másik remekmű felé, melyben Henner szinte fölülmúlta magát. Hogyan ? Henner, a testi idomok mestere, apácát fest ? Igen, még pedig olyat, aki imádkozik. Úgy térdel előttünk fekete ruhájával a sötét háttérben, kerekded álla alatt összetett kicsinyke kacséival, mint egy kis angyal, mely a menyekből tévedt elénk. A háttér és a ruházat kettős feketeségéből szinte kiragyog alig észrevehetően pirosas halavány arcas szeméből, melyet ájtatos fölemelkedésében a földre szegez, oly nemes megnyugvással, oly boldogsággal szól hozzánk az örök lemondás mindarról, ami az életben élvezet, öröm, mindarról,amit soha nem ismert. Mert ez ártatlanságában ragyogó arcon kielégítetlen vagy nem hagyott nyomot. Lelke még nem tudott kívánni, csak örülni tudott annak, amit az életben talált. Ez az imádkozó kis apáca a boldogság képe, a legigazabb, a legszebb boldogságé — istennel és a világ nélkül; lemondásában az élet lemondásai elől menekül, midőn Vesta oltárának szentel egy alig megkezdett életet. Nem szólunk Henner arcképeiről s csak futólag kívánunk megemlékezni egy imádni való kis leánykát ábrázoló képéről, kinek vörös szalagja mellett kellemes bágyadtsággal képez kontrasztot bíbor színű háttérre festett halavány arca. Említsük meg, mielőtt teljesen kifogytunk a térből, Baudry nagy fali képét, a » Törvény dicsőítését«, mely már ismertetve volt e lapokban s egy másik óriási falfestményt, a Lényét, mely »Nagy Károly koronázását« ábrázolja s a Pantheon egyik szárnyát lesz hivatva díszíteni. Itt látjuk újra a » Venus születését« is Bouguerautól, kinek csodálatos technikával festett alakjai kétségbeesett múmiaszerűséggel könyörögnek egy kis életért, melyet a művész nem képes beléjük lehelni. És látunk még sok, sok többé és kevésbbé szép és nagyobbára már ismertetett alkotást, melyek az elmúlt évek Salonjaiban tünedeztek fel. Csak az, ki a képekkel társalogni szeret, tudja, mily érdekes, néha mily kedves és máskor mily kevéssé kedves az ilyen viszontlátás. Ezektől a képektől együttesen veszünk búcsút, együttesen mondunk nekik egy talán örök időkre szóló isten hozzádat és tömegesen adjuk át őket a halhatatlanságnak és a feledésnek. Bánfi Zsigmond: 1635 Hangverseny-idény. A szegény Arisztarchusoknak, a zene igaz, de zord királóinak, ismét meggyűlik a bajok: újra kezdődik a hangverseny-idény s vele a meddő föladat, mindig csak kritizálni, ahelyett hogy maguk jobban csinálhatnák. Fővárosunkban évről évre növekedik a művészet iránti érdeklődés s évről évre nagyobb lesz a hangversenyzők és hangversenyek száma s velők a közönségé is. Arra a pontra jutottak, hogy Brahms zenei intézeteinket és hangversenyeinket a nagyobb fővárosokkal versenyre képeseknek nyilvánította. A közelgő idényen is lesz alkalmunk nagy művészeket üdvözölni; eddig Sarasaie, Wilhelmy, Davidoff, Turolla k. a. (mint hangverseny-énekesnő a harmadik filharmóniai hangversenyen) vannak kilátásban. Továbbá Brahms, Dvorzák, Rubinstein és Makenzie (»Columba« opera szerzőjének) legújabb műveire készülnek. S ezekhez járul ama számos hangversenyek sorozata, a melyeket eddig ismeretlen művészek adnak, vagy olyanok, kik művészeknek tekintik magukat s amelyek — dacára hogy szívesen elengedhetnék — okvetetlenül szükségesek a művészet egy nagyobb városában. Ha, ez alkalommal csak a hangversenyeket emlegetjük, abból az okból történik, mert ezekben tükröződik vissza legjobban egy város zeneélete. Az operák nem mindig a a zenének, hanem olykor nagy jelenetezési ügyességnek, látványoknak vagy a tárgy érdekes voltának köszönik eredetöket. Sajnálattal értesültünk, hogy egy már körülbelől állandónak vélt hangversenysorozat, a Krancsevics vonósnégyeséé ez évben elmarad. Az előadók egyike ugyanis megbetegedvén, a társulat megcsonkult bár, mert a kamarai zenét már is jelentékeny sikerrel művelték s félrevonulásuk hézagot okoz, mert itt vannak ugyan a Klemcke-féle estélyek, de ezek nem annyira a legjobb, mint az eddigelé ismeretlen jó művek bemutatását tűzték ki célul s már azon oknál fogva is, hogy bennök fuvó hangszerek szerepelnek, nem tehetnek szert ama jelentőségre, amelylyel egy jó vonós társulat bír. A második kamarazene-szövetkezet, a Major Gyula trió-társasága eddig még nem áll az összjáték ama pontján, hogy Krancsevicséket pótolhatná. Ezzel természetesen nem akarunk ítéletet mondani hangversenyek előtt. Tény, hogy sokkal jobb volna, ha mind a három társulat versenyezne a zenei hódításokban. Bécsnek négy állandó quartett-társulata van, Münchennek szintén annyi, Berlinben is kettő telepedett le a világhírű Joachim társulatán kívül. Miért ne legyen Budapestnek egy egyetlen vonós négyese ? Talán böjtve Krancsevics is talál egy pótló tagot, ki ha nem is feledtetné a beteg művészt, legalább annak fölgyógyultáig lehetségessé tenné a hangversenyek folytatását. Filharmonikusaink, Erkel Sándorral, jeles igazgatójukkal, tavaszig hét hangversenyt szándékoznak rendezni. Hogy mennyi újdonság kerül a műsorba, azt ma még tán maguk sem tudják biztosan. Úgy halljuk, hogy a Makenzie »Burns szimfóniáját«, Liszt Ferenc ajánlatára, elő fogják adni, ami igen érdekes lesz. A zenekedvelők máris nehéz feladatokkal foglalkoznak: Haydn »Évszakai«-t és a Brahms »Német Requiem«-jét emlegetik. Természetesen, több kisebbnagyobb hangversenyt is fognak rendezni zenekari művek bemutatásával. Karnagyuk, Bellovich Imre jó neve biztosítékot nyújt, hogy élvezetes estéket nyújt