Fővárosi Lapok 1884. január (1-26. szám)
1884-01-01 / 1. szám
1. szám. Huszonegyedik évfolyam. Kedd, 1884. január 1. Szerkesztői iroda : Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................1 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivevő mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK” huszonegyedik évfolyamára folyvást nyitva áll az előfizetés. Az a művelt magyar közönség, mely két évtized óta folyvást tömeges pártfogásban részesíti a hazai szépirodalom ez egyetlenegy napi közlönyét, annak bizonyára ezentúl is nem csak támasza, hanem szíves terjesztője is lesz. Szerkesztője , Vadnai Károly és dolgozótársai (veterán és fiatal erők) pedig irodalmi kötelességek és hivatásuk szerint egyre azon lesznek, hogy változatos, tartalmas és eleven lapot adjanak, olyat, mely értékes olvasmányokat nyújt sajó érdekek és ízlés szolgálatában áll. Az »Athenaeum«, mint a lap kiadója, kéri az előfizetések megújítását. Előfizetési ár: évnegyedre 4 forint, félévre 8, egész évre 16 frt. Az utalványok és pénzes levelek így címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapest«. Kis falunk. Jer ! Hagyjuk el e tétova világot, Ez állhatatlan, léli a tömeget. Gyermek-hősökből, kofa-vértanukból Ne lássunk többet. Láttunk eleget. Jer innen! Jobb lesz hitvány kis falunkban, Hol nincsenek ily különös csodák, De dolgos, munkás nép sürog vidáman S vonul a fénylő rónaságon át. Fölébreszt édes, hajnali harangszó, Fák susogása, madarak dala , Tekinteted az égbe száll s úgy érzed, Mint hogyha az ő szivedre hajlana. Igen, igen, az ég hajol szivedre S derűje, fénye leszakad reád, Égő napok sugározzák be lelked, Ábrándjaidat csillagmirád. Hűbb, szebb természet mosolyog szemedbe S fölfedi bája minden ékeit, Feleded majd az elhagyott világot, Mely rombol, irigyel, vetélykedik. Feleded üres, fárasztó lármáját, A kalmárzajt, az Önző harcokat; Jel !válaszszuk a békét osztályrészül, Elég, ha nekünk isten ennyit ad. A sok hűhónál, meglásd, többet érnek Azok az áldott, egyszerű szivek : Oszszuk szét köztük minden boldogságunk’, Hadd legyen annál nagyobb a mienk ! Endrődi Sándor. -----— A szentistváni Kéry család története. (Elbeszélés.) Írta Tolnay Lajos. Első fejezet. Édes jó apám. Akkor, midőn egy őszi, lucskos, hideg délután gyalog kikisértem Kasza Jóskát a dunaföldvári gőzhajóállomáshoz és igaz érzésemben, nem csak az öreg Kasza Pált, ki apámék juhásza volt és a jó Kasza nénit, ki oly sokszor megvendégelt kedves Jóskája kedvéért — össze-vissza csókoltam, hanem még a matrózoknak is adtam egy-egy szivart,hogy vigyázzanak barátomra,legkedvesebb tanulótársamra: meszsziről sem gondoltam, hogy Kasza József mennyivel több ember lesz mint én. Úgy gondolkoztam a Kaszáék nagy szőrtarisznyája mellett, melyből a hatalmas sajt csodálatosan nézett reám, hogy nem lehet a világon szerencsétlenebb lélek, mint ez a szegény Jóska, aki most Pestre megy inasnak egy borkereskedésbe. Milyen jó tanuló volt; hogy mondta a leckét, hogy gyönyörűség volt hallani; hogy énekelt, milyen erős, messzeható hangon, hogy a papnem győzte eléggé dicsérni iskolalátogatásai alkalával; és milyen erős egy megtermett fickó volt, hogy hatunkat legyűrt a fél kezével — és ime a sors mire szánta, hogy bordókat seperjen és ki tudja még mit csináljon. Lehetett volna pap, de ügyvéd, de akármi, mert ha volt is néhány szeplő az arcán, de nem volt csúf. — Te nem is igen búsulsz, Jóska — mondom, megtakargatott pénzecskémet könnyen meglelhető zsebeibe gyűrve, —vagy csak elfogadtál? Ugye? — Hát Vilmos, mit csináljak? Ti urak vagytok, azok lehettek, a mik akartok; mi nekünk a sorsunk más. — De hogy egy könyed sem hull. S resteltem, hogy sirok; de úgy szerettem azt a parasztfiút, majd nem tudtam hova lenni szomorúságomban. — Miért sírnék ? •— és fütyült egy új katonanótát. Valami úgy ingerelt a szívemben, hogy enném abból a sajtból, ha csak egy szóval kínálna — de nem kínált. Még jó volt, hogy a sajt elnyomott bennem minden érzékenyebb gondolatot és elég férfiasan váltam el Jóskától. Egy kicsit nehezteltem reá, de úgy gondolom, nem éppen a sajt miatt. Azt hittem (úgy láttam képzelmemben otthon) nagyon fogunk búsulni, barátom sírni, zokogni fog, és erre sok szép vigasztaló szót gyűjtögettem, de bizony még örvendeni látszott, hogy a hajó oly sebesen megy fölfelé. Szülei, a jó Kasza bácsiék, egész után arról beszéltek, hogy isten mint megáldotta Jóskát, milyen jó helyet szerzett neki. Egy cseppet sem kínozta a szívüket, hogy Jóska rossz idegenek közé megy és inas lesz. Kasza néni még énekelt is örömében a szőlők között. Egy pár esztendő telt el hamarosan.Éreztem, hogy nem illem már a falusi iskolába. Az sem adott örömet, hogy Kasza Janka után én lettem az első. Valami vágy el-elgyújtott. Iskolára szerettem volna menni, mint a Borster gyermekek s a Hader fiuk. Hanem hogy egyszerűre csak leszegényedtünk : hát szüleim még csak nem is céloztak olyan valamire. Hagy ordítást, hőgést hallok a kert felől egy alkalommal. Mi az? Ott valakit vernek, mert a puffogás jól hallatszik. Egy nagy husánggal apám verte bátyámat, Ivánt. Míg jó módban voltunk, ilyesmi sohasem történt házunknál, de a szegénység és sűrű ekzekció elvadította jó apám szivét. — Akasztófára, való, mit akarsz itthon ? — kiabált apám, — nem találsz dolgot. Vén létedre ezekkel a parasztokkal mulatsz ? Kern szégyenled ? összeállni cselédekkel egy Kéry fiúnak. S újból ütni kezdte, de derekasan. Én a tornácból oda-oda szóltam, könyörögtem, hogy apám ne bántsa Ivánt. Iván lehetett úgy 18—19 éves. Szép karcsú legény volt, öt-hat iskolát már végzett is, de egyszer, mert összeveszett valamelyik professzorával — otthon maradt — és nem is ment el többé. Vadászott, kártyázott és követválasztásoknál a mezitlábos nemeseket vezette. Meg volt neki ígérve az esküdtség, ha a husz-huszonkét évet eléri. Bizonyosan erre a néhány évre várt otthon. Volt még más négy testvérem. Egy kisebb leány, Zelma és három nagy felnőtt, kik közül a buszon mindenik túl volt már, — amint ezt apám keserűségében egyszer-másszor a szemükre hányta. Gyönge írásomban az igazság kiderítését tűztem ki. Azonban nem tudom, nem követek-e el nagy szerénytelenséget, ha megírom saját családunk történetét ? Itt élni, körülöttünk annyi szerencsétlen család van, hogy ezek, meglehet vigasztalást fognak meríteni soraimból. Azért is, mert ismertek; azért is, mert ők is mifajta földesurak voltak egy időben, míg a gazdag, messziről jött német zsidó családok odábbodább nem tolták őket a deszka szélbre. Nemn lesz-e bűn, ha föltárom szüleim és rokonaim gyöngeségét ? ha rámutatok sebeikre, melyeknek idejében való gyógyítását elhanyagolták; ha elmegyek egészen odáig, ha szégyenkezve, ha sírva is, míg a keserves tönkrejutás mindezekre azt nem mondja: elég, tedd le Kéry Vilmos a tollat! E kérdések fölött sokszor eltépelődtem. Hiszen nem láttam-e akárhányszor, hogy a legjobb szinti ember is, mily készséggel fordul el a nyomortól és szerencsétlenné lett barátjától, mily könnyen megvet bennünket, ha sehogyse tudunk — pedig nem tudunk — magunkon segíteni? Ha már ez így van a jóknál, akiktől részvétet reméltünk, akkor teljesen igaz — miért kitenni az embernek magát céltáblául a hitványok és szívtelenek előtt? Igaz! ! És mégis, érjen bármekkora vád, amint hogy sokak részéről kétség kívűl fog is érni: hozzáfogok a szentistváni Kéry család történetéhez, mely alatt, majd meglátja kiki, hogy minő történet húzódik. Nem tagadom el a helyet sem, a hol laktunk. Ha az ember Szalk-Szentmártontól jő lefelé Paksnak, lát a jobb oldalon, bent a hegyeken csinos pusztákat, urasági épületeket Fehér és Tolna megye egybeszögellő határán. Szép föld, termékeny vidék, becsületes, barátságos nemesi osztály, mintha mind atyafiságba volna egymással. Egy-egy névnapon menynyien voltak néha napján nálunk; egy-egy szüreten három-négy napig is szólt a muzsika, két banda is, a földvári is, a paksi is. Anyám kifogyhatatlan volt a szíves beszédben, boldog volt, hogy annyian megemlékeztek rólunk. Nénéim sütöttek, főztek, táncoltak, daloltak. Iván eregette a rakétákat, apám rendezte a vendégek kocsijait, hintáit, lovait, kocsisait, inasait, hogy semmiben hiány ne legyen. Hallottam, hogy távol időktől fogva ez volt a Kéry család igaz magyar természete. (Mindig igy értsük : szentistváni Kérgek.) Varjason laktunk. Akkor még az egész Varjas, Kishegy, Farkashát a miénk volt, de elhiszem, hogy már igen megterhelve. Nem is lehetett máskép. Nénéim Pesten, sőt eleinte Bécsben nevekedtek. Nem is beszéltek máskép csak németül és franciául. Mindig elhozták ünnepekre, hoszsú szünnapokra nevelőnőiket, barátnéikat, zongoramestereiket, kikkel együtt sokszor, emlékezem reá: harmincan is ültünk a nagy ebédlőben. Akkor s ezek kezdték talán először a magyar földesurat úgy hívni hogy: »Nagyságos ur«, a »tekintetes« helyett. Apámat is igy címezték. Eleinte nevette, aztán ráhagyta, végre megkivánta. (Folyt, köv.) A c a c i a. (Francia regény.) Írta Alfréd Assollant. I. E szakaszban azt tapasztalhatjuk , mily jó az Abulfedát olvasni. Az ezernyolcszázötvenhatodik év július havának ötödikén egy »lingot« sétált egyedül, délutáni öt óra tájban, a kentueky-i Louisville utcáin. Mindenki tudja, mi a különbség lingot és lingot közt. Nos, amelyikről én beszélek, ama rettenthetetlen kalandhősök egyike, kiket a francia kormány küldött ki a híres »lingotd’or«*') sorsjáték költségén s innen kapták ők a lingot nevet. Lingotunk ismeretes volt San-Franciscoban és *) Lingot d’or ( aranyhíd